Lakozás, lakhatás, építészet – Elméleti vázlatok a lakhatás építészetéhez*

"A lakhatás kérdésének – a 21. század lakhatási kríziseinek fényében – ismét központi szerepet kell betöltenie a közügyekben. A tömeges lakhatásnak pedig ismét a progresszív építészet egyik "dárdahegyévé" kell válnia, integrálva az elmúlt 30-40 év urbanisztikai, környezetpszichológiai fejlődésének eredményeit." A Lakhatás tematikus hetet nyitó cikkünkben építészet és lakhatás elméleti kapcsolatát térképezzük fel.

Lakozás

Lakás, ház, hajlék, menedék, lakhely, otthon. Mindezek nem feltétlenül egyenértékű kifejezések. Hosszú oldalakat lehetne megtölteni szisztematikus elemzésükkel és a közöttük lévő, hol jelentős és egyértelmű, hol nüansznyi és képlékeny különbségek feltárásával. Valamilyen formában azonban mindenki számára sokat jelentenek, és e szavakat hallva mindannyian hasonló dolgokra asszociálunk. Elengedhetetlen, hogy a körülöttünk lévő, végtelennek tűnő térből fizikailag és mentálisan is körbe tudjunk keríteni, ki tudjunk jelölni egy szegletet, amit a sajátunknak mondhatunk, ahova visszavonulhatunk és ahol biztonságban érezhetjük magunkat.

"Az építészet legfontosabb mentális feladata a lakozás és az integráció biztosítása." – írja Juhani Pallasmaa, magyarul is olvasható, A bőr szemei című könyvében.[1] A finn építész és teoretikus, szavainak teljes értékű elemzése tág értelmezési keretet kíván, hiszen a lakozást, pontosabban a lakozás lehetőségének biztosítását az építészeti tevékenység legfontosabb feladataként jelöli meg. E tág elméleti megközelítés esetén a lakozás korántsem csupán azon építészeti funkciók sajátja, melyekben nap mint nap álomra hajtjuk a fejünket.

A lakás, az elemi ház ("primitív kunyhó"), a lakozás és a tér nemcsak az építészelméletnek, hanem a 20. század második felében a humántudományokban bekövetkező, ún. térbeli fordulathoz kötődő filozófiai diskurzusoknak is megkerülhetetlen fogalmai. Martin Heidegger szerint a lakozás valamilyen formában puszta létezésünkkel áll kapcsolatban: "A lakozás az a mód, ahogy a halandók a földön vannak."[2] Így tehát, ahogy Heidegger nyomán Keller Márkus is írja, a "jó" építés előfeltétele a lakozás helyes módjának elsajátítása – ami nem más, mint saját magunk megismerésének folyamata.

A tér és ezen keresztül az építészet ontológiai jelentőségét sokféleképp lehet megközelíteni, a leglényegesebb gondolat azonban talán annak felismerése, hogy az emberi élet időbevetettségét leginkább a térhez fűződő tapasztalatainkon és emlékeinken keresztül érzékeljük: „Csak a tér az, aminek segítségével felleljük, csak a tér az, amiben megtaláljuk az időtartam, a megtapasztalt hosszas elidőzések szépséges fosszíliáit."[4]

Ezen értelmezések és az ezekről való gondolkodás meghatározó ágai az építészetelméletnek, azonban a lakhatás jóval konkrétabb társadalmi-gazdasági-politikai jelentésrétegei okán tematikus hetünk szempontjából túlontúl elméletiek. Éppen ezért a továbbiakban megpróbálom lehatárolni a vizsgált fogalom kereteit annak érdekében, hogy a lakozás egy bizonyos tartományára összpontosíthassak.

Lakhatás

A lakozás jelen esetben annyit tesz, mint lakni valahol: lakásban, házban, kastélyban, nyomortelepen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fogalom mentes lenne bármifajta érzelemtől, ha tetszik, spiritualitástól. Lakni bárhol lehetséges. Ott is, ahol csak a legminimálisabb feltételek adottak hozzá és ott is, ahol a feltételeken túl is minden teljesül. Azonban a lakozás egyik esetben sem bizonyos. Lakozni olyan lakásban tudunk, mely megadja erre a lehetőséget. Banálisan fogalmazva, ahol úgy érezhetjük, hogy ha csak egy időre is, de megtaláltuk a helyünket. A lakozás éppen ezért elengedhetetlen jelentőségű az ember számára. A teljes értékű élet alapköve, mely szellemi és téri értelemben is biztos pontot jelent szüntelenül kavargó világunkban, és ilyen módon kulcsfontosságú a társadalmi integráció szempontjából. Állandó lakhatás nélkül csak nagyon kevesen képesek elboldogulni a modern ipari társadalom mindennapjaiban.

Ebből következően nehéz volna megkérdőjelezni, hogy az építészet legősibb és legelemibb funkciója a lakozás biztosítása. Talán épp ennek köszönhető, hogy jelentősége a mai értelemben vett építészet és építészettörténet szempontjából hosszú évszázadokon keresztül háttérbe szorult. Bár az emberi történelem legelső meghatározó építészeti emlékei főként lakóházakból álló városok voltak (Damaszkusz, Aleppó, Çatalhöyük) az ezt követő történeti korokban a lakóházépítés sok esetben a történelem- és építészettörténeti könyvek mellékesnek tűnő fejezeteibe szorult. Ez bizonyos szempontból érthető, hiszen miként vehetné föl a versenyt egy egyszerű hajlék a piramisokkal, az Akropolisszal vagy éppen a római Colosseummal. A lakóházak hosszú időn keresztül nem igazán foglalkoztatták az építészeket, hiszen alapvetően funkcionálisak, és kisebb méretűek, így korlátozott lehetőséget nyújtanak a reprezentációra. Természetesen ragyogó kincsei az építészetnek Andrea Palladio csodálatos villái, a reneszánsz paloták és a barokk kastélyok is, és mindezek voltaképpen lakásként is funkcionáltak, azonban az emberiség egészének lakhatása szempontjából kevésbé relevánsak.

Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a mai értelemben vett építészetfelfogás gyökeresen különbözik attól, ahogyan elődeink viszonyultak az építés tudományához. Az építészre évszázadokon keresztül inkább mesteremberként mintsem művészként tekintettek, és az építészetelmélet alakulása is ezt a felfogást követte. Azt a napjainkban már széles körben elfogadott vélekedést, miszerint az építészeti alkotás esszenciája a téralkotás és a korszellem által meghatározott térszemlélet kifejezése, először August Schmarsow német művészettörténész fogalmazta meg 1894-ben.[5]

Schmarsowt sokan követték azóta, azonban az elmúlt száz év építészetét szemlélve egyértelművé válik, hogy a tér koncepcióját az építészek túlnyomó többsége egyre inkább leegyszerűsítve vagy épp fetisizálva kezeli. Előbbinek ékes példája a kortárs építészeti tendenciák öncélú, magamutogató formalizmusa, mely a teret pusztán annak fizikai dimenziója, a forma felől közelíti meg, utóbbira pedig a hazai építészeti gondolkodásra mind a mai napig bénítóan ható, reflektálatlan posztmodern-ellenesség, amely a máshol már régen meghaladott üres minimalizmus és a rideg, társadalmi-politikai gyökereiről elfeledkező, esztétikai modernizmus határán vergődik. Az építészeti alkotás mindkét esetben egyre inkább jellé, az azt körülvevő világtól hermetikusan leválasztott szoborrá válik, melynek legfontosabb – és sokszor egyetlen – célja ismét a reprezentáció, ami azonban konzekvens elméleti alapvetések és közösen elfogadott értékek híján jobbára a semmibe mutat.

Az építészet ennél jóval többről szól és kell, hogy szóljon. A térnek és az építészetnek nemcsak fizikai, hanem mentális és szociális dimenziói is léteznek. Ezek a dimenziók egyszerre, egymással összefonódva vannak jelen és egy igazán jó házban azonos hangsúllyal jelennek meg. Az épület nem önmagában állva, hanem az emberekkel történő találkozása révén kel életre. Körülhatárol minket, vizsgálhatjuk formáit, tapinthatjuk felületeit, azonban emellett meg is érint minket, érzéseket, érzeteket vált ki, illetve konkrét szociális interakciók és elvontabb, láthatatlan társadalmi kötődések színterévé válik. Mindez leírva kissé patetikusan hangzik, de lényegében nincs másról szó, mint arról, hogy az építészet egy szerteágazó és összetett struktúra részét képezi. Ez a bonyolult rendszer egyfelől a lehetőségek végeláthatatlan tárházával kecsegtet, másrészt meg is köti a tervezők kezét:

Ugyanis az építészet szinte valamennyi megnyilvánulásában feladatot teljesít, funkcióval rendelkezik. És mégis mely funkció lehetne általánosabb érvényű a lakozásnál? A lakásra minden körülmények között igaz, hogy a lakozás lehetőségét csak akkor biztosítja, ha benne a tér fizikális, mentális és szociális dimenzióinak és a funkcionalitásnak a rendszere kiegyensúlyozott egységet képez. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy funkcionálisan kedvezőtlen, rossz állapotban lévő vagy éppen építészeti értékét tekintve jelentéktelen házban ne lehetne lakni, hiszen ennek a bonyolult rendszernek az is sajátja, hogy korántsem teljesen racionális. Azt viszont kétséget kizáróan jelenti, hogy amennyiben egy építész lakóépületet tervez, törekednie kell a rendszer teljességének megragadására. Hatalmas felelősség akárcsak egyetlen kiváltságos megrendelőnek lakóházat tervezni és ennél még sokkal nagyobb felelősség százak és ezrek lakhatásáról gondoskodni.[7]

A lakhatás építészete

A nagy léptékű, tömeges lakásépítés igazán csak a 20. század első felétől kezdődően része az építészet szakmai diskurzusának. Ez egyfelől magyarázható a népesség növekedésével, az ipari forradalom hatásaival, de napirendre kerülésében szerepet játszott a két világháború pusztítása is. A világégést követően a lakáspolitika központi jelentőségre tett szert mind Európa nyugati, mind keleti államaiban, aminek következtében a lakhatás a kurrens, modernista, építészeti vizsgálódások egyik "dárdahegyévé" vált. Mindez – bár kétségtelen, hogy a kontinens mindkét felén jelentékenyen javította több millió ember lakáskörülményeit – ellentmondásos eredményekhez vezetett, azonban manapság a társadalmilag elkötelezett szakmabeliek jórésze a ’60-as, ’70-es évek pozitivista pillanataira nosztalgiával vegyes áhítattal tekint.

Nem feltétlenül azért, mert a háború utáni évtizedek lakáskísérletei egytől egyik sikeresek lettek volna, hanem mert a tömeges lakhatás kérdése a jóléti államok letűnte óta kiszorult az építészeti gondolkodás főáramából. Ennek következtében ráadásul sok esetben pontosan azok a késő modernista példák merültek leginkább feledésbe, amelyek megkísérelték a modernizmus tabula rasa elvének meghaladását, valamint a fizikai, szociokulturális és eszmei kontinuitás sarkalatosságát hangsúlyozták.

A ’70-es, ’80-as évek neoliberális fordulatát követően, amikor a globalizáció hatására a tőke felmondta a háború utáni demokratikus megegyezést[8], az állami lakáspolitika a legtöbb országban rohamos hanyatlásnak indult és a piaci mechanizmusokra bízta a lakáskérdés megoldását. A lakhatás és a lakozás összetett kérdéskörének mélyreható vizsgálata helyett mindinkább a lakás termék- és árujellege vált egyedül meghatározó tényezővé. A tömeges lakásépítés építészeti gyakorlatán pedig ezzel párhuzamosan eluralkodott a térbeli és tipológiai sematikusság és a tervezői konformizmus. A befektetői lakástermelés kizárólagossága jelenleg nem változatossághoz és minőségnövekedéshez, hanem egysíkúsághoz, kínálathiányhoz és alacsony színvonalú tervezési és építési kultúrához vezet.

A hazai kontextus természetesen eltérő; Magyarországon a hiánygazdaság rugalmatlan működése eredményezte a tömeges lakásépítés minőségének folyamatos romlását, bár a 20. század szinte minden évtizedéből találhatunk kiemelkedő, előremutató beépítéseket. A rendszerváltozást követően az ország nyaktörő gyorsasággal illeszkedett be félperifériás szereplőként a neoliberális világrendszerbe, amely az állami lakásállomány koncepciótlan privatizálásával és a kizárólag piaci alapú lakásépítés elterjedésével járt.

Az eredmény a lakásépítésben a regionális különbségek ellenére mindenhol hasonló. A lakóparkok a modernista és a 19. századi tipológiák legrosszabb tulajdonságait ötvözik: személytelen, fantáziátlan tornyok és tömbök, a köztes zöldterületeket is felemésztő sűrűségben. A többlakásos lakóépületek építészeti tervezésének legfontosabb elemévé a házak külső burkának hol síkban, hol térben történő öncélú variálása vált. Eközben olyan alapvető tervezési elvek merültek feledésbe, mint a privát és publikus terek átgondolt strukturálása, az utca- és kertkapcsolatok gondos kialakítása, az átmeneti terek és a zöldterületek integrálása. Nem beszélve az otthonosság és a lakozás – a tervezők által sokszor lesajnált – fogalmainak teljes negligálásáról.[9]

Az életformák differenciálódásával a lakástervezés és a piacon kínált lakástermékek nem tudnak lépést tartani, mert a tipológiai kísérletezést – amely az innováció alapja lehetne – minden szereplő túl kockázatosnak tartja. Településeink ökológiailag és társadalmilag is fenntartható fejlődéséhez pedig nem elég pusztán a „zöld technológiák" eszköztárának alkalmazása, intenzív építészeti-urbanisztikai kutatásra és kísérletezésre van szükség a működőképes és nagyléptékű alternatívák kimunkálásához.

Mindezek mellett kiemelendő, hogy a lakhatási rendszer sikeréhez mindenekelőtt jól kidolgozott lakáspolitika, illetve megfelelően támogatott lakhatási program szükséges, amely új lakások építésén és meglévő lakások felújításán túl a jövőbeni karbantartás pénzügyi infrastruktúráját is biztosítja, valamint a leghátrányosabb helyzetű emberek esetében, szociális szervezetek bevonásával, a lehető leghumánusabb módon működik.

A lakhatás kérdésének – a 21. század lakhatási kríziseinek fényében – ismét központi szerepet kell betöltenie a közügyekben. Az építészeti gondolkodásnak is fel kell vennie azokat a fonalakat, amelyeket a ’60-as, ’70-es években eldobott. A tömeges lakhatásnak – bár sikeressége nagyrészt az építészeti tervezésen kívül eső szempontokon nyugszik – ismét a progresszív építészet egyik "dárdahegyévé" kell válnia, integrálva az elmúlt 30-40 év urbanisztikai, környezetpszichológiai fejlődésének eredményeit. A tervezőknek tehát nem a lakótömbök felületi esztétikájáról, hanem a belső terek elrendezéséről, a publikus és privát terek strukturálásáról, lakás és város kapcsolatáról és lehetséges új tipológiákról kell gondolkodniuk.

Vannak olyan területek, amelyekkel kapcsolatban a modern ipari társadalmakon eluralkodó technológiai és gazdasági "racionalizmust", tehát annak a folyamatnak az eredményét, mely során a tudományos-technikai haladás visszahat a modernizálódásban érintett társadalmak intézményes kereteire[10], elengedhetetlen megkérdőjeleznünk. Ezen racionalizálódás ugyanis – minden vitathatatlan vívmánya mellett – magával hozta a kvantitatív módszerekkel nem feltétlenül alátámasztható, értékalapú döntések visszaszorulását. Márpedig, irányt vesztett, válságok sorozatával szembesülő, a szembeötlő veszélyekkel és strukturális problémákkal szemben is tehetetlen, cinikus társadalmainkban egyre inkább nélkülözhetetlen az értékalapú döntések felvállalása.[11] A lakhatás területén pedig kétséget kizáróan ilyen elhatározások szükségesek.

Winkler Márk

* Az írás Háztól városig – A camdeni szociális lakásépítés c. (konzulens: Pazár Béla), a BME Építészménöki Karán írt TDK dolgozatom bevezetőjének és a Budapest Főváros Önkormányzata számára készített, Alacsony, nagy sűrűségű beépítések (társszerzők: Perényi Tamás, Takács Ákos, Perényi Flóra) c. kötet egy fejezetének átdolgozott, bővített változata.

[1] Pallasmaa, Juhani: A bőr szemei. (ford. Veres Bálint) Budapest: Typotex, 2018. 12. o.
[2] Heidegger, Martin: Építés, lak(oz)ás, gondolkodás. (ford. Schneller István) In: Schneller István: Az építészeti tér minőségi dimenziói. Budapest: Librarius, 2002. 257-270. o.
[3] Keller Márkus: Szocialista lakhatás? Lakáskérdés az 1950-es években Magyarországon. Budapest: L’Harmattan Kiadó, 2017. 13. o.
[4] Bachelard, Gaston: The Poetics of Space. (ford. Jolas, Maria) New York: Penguin Books, 2014. 198. o.
[5] Schmarsow, August: Az építészeti alkotás lényege. (Részlet) In: Moravánszky Ákos–M. Gyöngy Katalin: A tér – Kritikai antológia. Budapest: Terc, 2007. 56-63. o.
[6] Eco, Umberto: Function and Sign: Semiotics of Architecture. (1968) In: Gottdiener, M.–Lagopoulos, A. (szerk.): The City and the Sign: An Introduction to Urban Semiotics. New York Chichester, West Sussex: Columbia University Press, 1986. 55-86. o.
[7] Winkler Márk: Élet a hegyen – az újbudai Elite Park társasház. Építészfórum, 2021.09.21.
[8] Streeck, Wolfgang: A kapitalizmus vége. Tanulmányok egy hanyatló rendszerről. (ford. Kepes János) Budapest: Holnap Kiadó, 2018. 7-55. o.
[9] Winkler Márk: Élet a hegyen – az újbudai Elite Park társasház. Építészfórum, 2021.09.21.
[10] Lásd: Habermas, Jürgen: Technika és tudomány mint “ideológia". In: Habermas: Válogatott tanulmányok. Budapest: Atlantisz, 1994. 11-58. o.
[11] Erő Zoltán: Pesti alsó rakpart: miért tesszük a garázst a nappaliba? Telex, 2022.07.12.