Egy lépéssel közelebb? – az Építész Stúdió Kőér köz II. társasháza

Budapest X. kerületében, az eldugott Kőér közben, a kőbányai víztározó közvetlen szomszédságában az Építész Stúdiónak már a második figyelemre méltó társasháza emelkedik. A Kőér köz II. következetes szerkesztése és figyelmes, igényes részletmegoldásai mértéktartó építészeti és beruházói szemléletet tükröznek, amely sajnos meglehetősen ritka Magyarországon. Winkler Márk kritikája. 

Bevezetés

Korunk egyik legfontosabb problémája a jó minőségű és megfizethető lakhatáshoz való hozzáférés hiánya. A lakhatási válság különböző aspektusainak elemzése, értékelése, a probléma súlyosságának ismétlődő feltárása, és a szakmai szervezetek, működő külföldi példákat és rendszereket ötvöző javaslatai mind gazdagon elérhetők. Nem arról van szó, hogy lakáshiány lenne, hiszen a lakóparkok építése jelenleg is töretlenül zajlik, azonban az egyre elszálló lakásárak mellett mindez nem jelent megoldást a kiszolgáltatottabb társadalmi rétegek egyre inkább kiszámíthatatlan lakhatási nehézségeire.

Ugyanakkor ez csak az érem egyik oldala. Ha társadalmi aggályainkat félretesszük, és szakmai, építészeti szemmel tekintünk az elmúlt évek társasházi ingatlanfejlesztéseire, joggal várhatnánk a szinte teljesen piaci érdekek irányítása alá helyezett lakásszektortól, hogy a verseny szellemében egyre jobb környezeti és lakhatási minőséget teremtsen. A valóság azonban nem ezt a képet mutatja. Az újonnan épülő, hatalmas méretű és élhetetlen sűrűségű lakóparkok a 20. századi tömeges lakásépítés tipológiáinak sematikus másolatai, amelyeknél – az eladhatóság jegyében – a külsődleges, homlokzati megjelenés az egyetlen változó.

Pedig a homlokzatok „virtuóz" kiképzésétől függ talán legkevésbé, hogy egy adott beépítés milyen lakhatási minőséget biztosít. Azt a pénzt, amely a színes burkolati panelekben vagy plasztikusan hullámzó loggiákban tárgyiasul, sokkal értelmesebben is el lehetne költeni: például az épületek közötti területekre, értelmezhető méretű, privátszférát biztosító erkélyekre vagy netán olyan bejáratokra, ahonnan nem akarunk fejvesztve menekülni.

Az Építész Stúdió, a kőbányai Kőér közben megvalósult társasházai a fenti példákhoz hasonló, józan befektetői és építészeti szemléletet tükröznek. A föld alatt lévő kőbányai víztározó közvetlen szomszédságában még 2018-ban épült fel az első „ütem" (Kőér köz I.), amely bár homogén fehér falfelületeivel és puritán, a korai modernizmus mintalakótelepeire hajazó megjelenésével első nekifutásra jelentéktelennek is tűnhet, alaposabban szemlélve egyértelműen kiemelkedik a hazai lakásépítés átlagos színvonalából. Különböző magasságú hasábokból álló, esetleges, mégis harmonikus tömegformálása, igényes részletei (fa burkolatok, látszóbeton felületek, finombeton rácspanelek, nagyméretű loggiák és tetőteraszok) és átgondolt elrendezésű lakásai miatt azon kevés társasházi beruházások közé tartozik, amelyeknél a lakozás eszménye nem szorul teljesen a piaci érdekek hátterébe.

Bejárás

A hatalmas Óhegy park, majd a kisebb, szebb napokat látott Dausz Gyula park felől érkezem. Zöldben gazdag, csendes, nyugodt környék. Az utca túloldalán egy talán ´80-as, ’90-es évekbeli sorházas beépítés található. Bár építészetileg nem kifejezetten izgalmas, az itthon ritka, de kiváló lakókörnyezeti minőséget biztosító tipológia értékessé teszi. A kora nyári, délelőtti napsütésben hunyorognom kell, mikor szembetalálkozom a Kőér köz II. törtfehér kubusaival. Mintha egy digitális render elevenedne meg előttem. A kissé túlságosan szeplőtlen megjelenést a telek korábbról megmaradt beton kerítése ellenpontozza – külön öröm, hogy ezt sikerült megőrizni.

A tervezők (Fialovszky Tamás, Ábrahám Tamás, Kenéz Gergely, Varga Katalin) számára egyértelmű volt, hogy a Kőér köz II. esetében az első épület építészeti formanyelvéhez kapcsolódnak. Emellett reagálni akartak a víztározó erdős területétől kissé távolabb eső telek pozíciójára, valamint az első ütemnél szerzett tapasztalatokra és tanulságokra. Utóbbiak közül a legfontosabb a változatos, így az építést megnehezítő tömeg racionalizálása és az egymás feletti lakások standardizálása volt. Ennek következtében az új társasház mindkét tömbje 6-6, az alaprajzon egyértelműen elkülöníthető, téglalap alapú hasábból és a közöttük elhelyezkedő, zárt közlekedőmagból áll. Mindegyik hasáb egy-egy sarkán a tömegből kiharapott loggiák futnak végig. A rendszerezettebb elrendezés nemcsak a szerkezetépítést könnyítette meg, hanem a termikus burok kialakítását is.

Az eredmény azonban így sem válik sematikussá. A hasábok eltolásai és eltérő magassága (ez persze részben a szabályozásból következik), a loggiák túllógása a falsarkokon és a tetőteraszokról vagy épp a bejárati épület zöldtetejéről kikandikáló növényzet képes oldani azt a következetes szerkesztettséget, amely például az egymás alá kerülő nyílások katonás rendjében mutatkozik meg. A loggiák falfelületeinek igényes, humánus fa burkolata itt is kiemelendő, azonban az első ütem perforált finombeton paneleit acél taposórács elemek váltották fel. Szokatlan megoldás, amely első benyomásra kissé rideg, bár esztétikailag hatásos. A fém csillogva szikrázik a napsütésben, és mivel a rács pálcái 1-2 centi mélyek, az átlátás mértéke minden irányból változik. Attól függően, hogy honnan nézzük a házat, a rácselemek tömör felületként is látszódhatnak, de amennyiben a nap mögéjük kerül, bizonyos szögből szinte teljesen eltűnnek. Ezen tulajdonságuk miatt a belátásokat is korlátozzák: csak szemből lehet könnyedén belátni a loggiákra. További érdekesség, hogy a lyukakon keresztül feltárul a konzolosan kilógó födémszakaszok rétegrendje, párnafákkal, deszkákkal, acél rögzítőelemekkel.

A két tömb között földszintes, látszóbeton bejárati épület, amely a falba integrált postaládákat és a kukatárolót rejti. Azok a falfelületek, amelyekkel a lakosok közvetlenül érintkeznek, itt is faborítást kaptak. A beton minősége hagy maga után kívánnivalót, az aszimmetrikus tengelyen elforduló kapu azonban kárpótol – bár talán itt sem ártott volna valahogy faanyagot is alkalmazni.

A közös használatú belső udvar előtt két irányba, az északkeleti és a délnyugati tömb bejáratai felé fordulhatunk. A középső hasáb földszintjén lakás helyett egy nagyméretű tároló és a bejáratot a lépcsőházzal összekötő közlekedő kapott helyet. Így a homlokzat visszaugorhat, amelynek következtében a felső szintek védelmet nyújtanak az ajtók előtt. Belépve Tóth Lili és Polgárdi Ákos grafikusok (SUBMACHINE) színes falmozaikja fogad bennünket. Egy beépített faliújság, esetleg egy pihenőpad még otthonosabbá varázsolhatta volna a megérkezést.

A belső lépcsőház következetesen igazodik az építészeti formanyelvhez. A látszóbeton felületek és a taposórács korlátok hidegek, durvák, de utóbbiak használata szellemes megoldás. A felső bevilágítók miatt a tér egész nap fényárban úszik, illetve a fa kapaszkodók is mutatják, hogy az tervezők itt sem feledkeztek meg a használókról. Mindazonáltal a kapaszkodók fogása sajnos kényelmetlen, másfajta kialakítás szerencsésebb volna. A bejárati ajtók egységes, vékony acéllemez-keretes kávája és a falba süllyesztett gépészeti szekrények részletekbe menő figyelmet tükröznek. A lakásszámok és a társasház valamennyi hasonló felirata is egységes, igényes grafikai kialakítású (szintén a SUBMACHINE munkája). Kevés olyan hazai ingatlanfejlesztést találunk, ahol a beruházó és a tervezők még erre is – ilyen grafikai minőségben – odafigyeltek volna, úgyhogy hadd említsem meg önkényesen Eric Lyons híres Span-lakótelepeit mint kiemelkedő "előképeket".

A harmadik emeleten, a földszinten a bejáratot is magukba foglaló hasábok tetejére közös használatú tetőteraszok kerültek, az I. ütem közösségi helyiségének mintájára. Nagyméretű, szépen beültetett tetőkertjeik miatt kifejezetten hangulatosak; remélhetőleg idővel a lakóközösség is használatba veszi őket.

Bármely ajtón lépjünk is be, funkcionális elrendezésű, élhető lakások fogadnak. Minden lakás jól elkülönülő és bútorozható előtérrel rendelkezik, ami sajnos nem magától értetődő az újépítésű társasházaknál. A harmadik emeletről elérhető, 2 kétszintes, ún. duplex lakás külön kiemelendő. Itthon kevéssé elterjedt ez az elrendezés, pedig az egyéni privátszféra, illetve a szülő-gyerek területek elkülönítése szempontjából is nagyobb rugalmasságot biztosít. A szobák jó arányúak és fényesek, az 5/9 négyzetméteres loggiák minden esetben két helyiség természetes bevilágítását is segítik. Valamennyi lakáshoz tartozik privát külső tér, terasz, loggia és/vagy tetőterasz formájában. A tetőteraszok az első ütemmel ellentétben nem a kerületükön végigfutó, privát használatú, hanem sokkal szélesebb, a tásasház által karbantartott ültetősávokat kaptak. Kénytelen válasz a Kőér köz I.-en az átadás óra elharapózó, eszkábált mellvédek megelőzésére.

A loggiákra kilépve testközelből is találkozhatunk a korábban említett acél taposórácsokkal. Mivel szemből szinte finom szövethálónak tűnnek, korábbi fenntartásaimat magam mögött hagyom, bár talán a korlátok esetében egy integrált kapaszkodó/könyöklő/ültető szép és hasznos kiegészítés lenne. Hasonlóan figyelmes részlet azonban a felettünk lévő loggiák rácsainak lelógása, amely elrejti a homlokzatok színéhez igazított, egységes textil árnyékolókat. A felsőbb szintekről ráadásul gyönyörű kilátás tárul elénk, mivel az Óhegy magassága vetekszik a Várhegyével.

Végezetül ereszkedjünk vissza a földszintre, a közös használatú udvarba. A légtérarányok megfelelők, és az épülettömegbe vájt loggiák miatt nem érezzük úgy, mintha folyamatosan minket figyelnének. A földszinti teraszok hasonló kialakítása és oldalsó rácsaik korlátozzák a belátásokat, azonban jelenlegi állapotában az udvar kissé kietlennek érződik. Az eredeti terveken még sövénysávok szerepeltek, amelyek felosztották volna a kert nagy részét a földszinti lakások között. Ezt a megoldást végül – véleményem szerint helyesen – elvetették, azonban tájépítészeti kidolgozottság nélkül az udvar nem tudja elkerülni az újépítésű lakóparkok zöldterületeinek definiálatlanságát: a kert egyfelől a földszinten élőkhöz tartozik, de közben közös használatú is, így végeredményben mintha senkihez sem tartozna igazán. A privát és félprivát terek elhatárolása és kapcsolódása esetleges. Persze tisztában vagyok vele, hogy luxus lenne egy ekkora léptékű társasházi udvart is részletesen megtervezni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy a 20. század legkiemelkedőbb lakóépületei/lakótelepei esetében a házak közötti területekre legalább akkora figyelmet fordítottak, mint az épületekre. Gondolhatunk a már említett Span-telepekre, amelyek tervezését elsősorban a tájkép (landscape) rendszere határozta meg és ahol a növénytakaró strukturálta a közös használatú területeket[1], vagy épp Ralph Erskine Byker Wall Estate-jére, ahol az építészet és a tájépítészet együtt lélegző, koherens egésszé olvad össze.[2] Az igazsághoz hozzátartozik, hogy ottjártamkor az udvar kertészeti munkái még folyamatban voltak, úgyhogy elképzelhető, hogy a jövőben ez a helyzet változni fog; és természetesen a lakóközösségnek is van lehetősége változtatni rajta.

Befejezés

Minden kritikai magjegyzésem ellenére felvillanyozva léptem ki a Kőér köz II. kapuján. Ritkaságszámba megy, hogy egy társasházi beruházás esetében ilyen átgondolt, a részletekre is érzékeny tervezői szemlélettel találkozzunk, ráadásul olyan szemlélettel, amely az otthonos, szerethető lakókörnyezetet nem áldozza fel teljesen az építészet szakmai-esztétikai „igényességének" oltárán. Hajdú János, a Kőér köz I. és II. beruházójának és egyben kivitelezőjének elkötelezettsége és a tervezőkbe vetett bizalma elengedhetetlen volt ahhoz, hogy a házak ilyen minőségben épüljenek meg. A bejárás során vele is találkoztam, mivel munkásaival együtt még az utolsó simításokat végezték. Szimpatikus volt közvetlensége, őszintesége, és az a magától értetődő odaadás, amellyel a házakhoz viszonyult. Nyilvánvaló, hogy ebben szerepet játszik a beruházások relatíve kicsi mérete – a második ütemben 44, az elsőben 30 lakás található –, illetve az, hogy cégével a kivitelezésben is részt vesznek (az első ütemet teljesen ők építették, még a finombeton elemeket is ők maguk gyártották), de talán nem csak romantikus ábránd azt gondolni, hogy hasonló hozzáállás ennél nagyobb ingatlanfejlesztések esetén is elképzelhető lenne.

Másfelől persze elszomorító, hogy a Kőér köz társasházak józan szemlélete, egy-két kósza kivételtől eltekintve, fehér hollónak számít az ingatlanpiacon. Miközben a megállás nélkül szaporodó, felsőkategóriás lakóparkok egymás között versenyeznek paradicsomi körülményeket ígérő marketingszlogenek álcája mögé bújva, egy fokkal megfizethetőbb társaik pedig még idillikus ígéretekkel sem kecsegtetnek, a jelenlegi körülmények között tovább mélyülő lakhatási szegénység a magyarországi lakásrendszer sürgető megszervezését kívánná. A Kőér köz I. és II. magas építészeti minőségének köszönhető lakásáraival ugyan nem hoz megváltást, de mértéktartó tervezői és beruházói hozzáállása talán egy lépéssel közelebb visz minket a változáshoz.

Winkler Márk

[1] Woudstra, Jan: Landscape first and last. In: Simms, Barbara (szerk.): Eric Lyons & Span. RIBA Publishing, 2006.
[2] Buchanan, Peter: Byker: The Spaces Between. In: The Architectural Review V. CLXX, N. 1018, 1981.