Élet a hegyen – az újbudai Elite Park társasház

„Hatalmas felelősség akár csak egyetlen szerencsés megrendelőnek lakóházat tervezni, és annál is sokkal nagyobb felelősség százak, ezrek lakhatásáról gondoskodni." A lakhatás kérdésköre jelenünk és jövőnk egyik legégetőbb társadalmi problémája, azonban a hazai ingatlanpiac továbbra is a profitorientált sematizmus csapdájában vergődik. Winkler Márk kritikája az újbudai Elite Park lakóparkról. 

Bevezetés

A lakozás [2] a szó legszűkebb értelmében annyit tesz, mint lakni valahol. Lakásban, házban, kastélyban, nyomortelepen. Ez persze nem azt jelenti, hogy a fogalom mentes lenne bármi nemű érzelemtől, ha úgy tetszik spiritualitástól. Lakni bárhol lehetséges. Ott is, ahol csak a legminimálisabb feltételek adottak hozzá és ott is, ahol a feltételeken túl is minden teljesül. Azonban a lakozás egyik esetben sem bizonyos. Lakozni olyan lakásban tudunk, mely megadja erre a lehetőséget. Banálisan fogalmazva, ahol úgy érezhetjük, hogy ha csak egy időre is, de megtaláltuk a helyünket.

Azt hiszem vitán felül áll, hogy az építészet legősibb és legelemibb funkciója a lakozás biztosítása. Elemisége eredményezte talán azt is, hogy a mai értelemben vett építészet és építészettörténet szempontjából jelentősége hosszú évszázadokon keresztül háttérbe szorult. A feudális berendezkedés felbomlását, és a néptömegek emancipációját követően a modernizmus volt az első olyan építészeti irányzat, mely a tömeges lakhatás problémáját zászlajára tűzte.

A modernizmus iparosított lakhatási „vívmányai" azonban ambivalens eredményeket szültek. Az új lakótelepek, bár kétségkívül korábban nem látott mennyiségű ember életkörülményeit javították, gyakori formai és térszervezési sematizmusuk kevés valódi nóvummal szolgált a 19. századi városiasodás tipológiáihoz képest.

„Nehéz rá magyarázatot találni, hogy az elmúlt évtizedek urbanizmusa és építészete miért nem nyújt semmi többet utcahálózatok és épülettömbök sorozatánál, azt is talán csak egyre szűklátókörűbb és korlátozottabb módon." [3] – írja egyik esszéjében Harry Glück, a 20. századi lakóépülettervezés egyik legkiemelkedőbb alakja.

A közelmúlt hazai társasházi fejlesztéseit látva nehéz lenne ezzel vitatkozni. A gomba módjára szaporodó lakóparkok a modernista és a 19. századi tipológiák legrosszabb tulajdonságait ötvözik: személytelen, fantáziátlan tornyok és tömbök, a valamire való zöldterületi méreteket is felemésztő sűrűségben. A retrográd szemlélet töretlen virágzásában pedig nemcsak a lakhatás kérdését szinte teljes mértékben a piaci működésre bízó politika, a profitmaximalizálást szem előtt tartó befektetői réteg és a kivitelezés gyakran gyatra minősége, hanem az építész szakma is jelentékeny szerepet vállal.

A többlakásos lakóépületek építészeti tervezésének legfontosabb elemévé a házak külső burkának hol síkban, hol térben történő öncélú variálása vált. Eközben olyan alapvető tervezési elvek merültek feledésbe, mint a privát és publikus terek átgondolt strukturálása, az utca- és kertkapcsolatok gondos kialakítása, az átmeneti terek és a zöldterületek integrálása. Nem beszélve az otthonosság és a lakozás – a tervezők által sokszor lesajnált – fogalmainak teljes negligálásáról. Otthonunk, a társadalmi és szociális integráció egyik legfontosabb eleme, a teljes értékű élet alapköve, a pénzpiaci jövedelmek fejőstehenévé lett.

Bizonyára magyarázatra szorul, hogy egy társasház kritikai bemutatását miért előzi meg ilyen hosszú bevezető. Elvégre a szöveg nagy része a 11. kerület egyik friss ingatlanberuházásáról, a tervtanács által példaértékű építészeti remekműként méltatott Elite Parkról kellene, hogy szóljon. Ilyen felütés után, viszonyítási alapot keresve joggal fordulhatnánk nyugat felé, mondjuk ide, ide, ide, ide, ide vagy éppen ide. De nem lenne-e ez igazságtalan egy hazai lakáspiaci körülmények között épült házzal szemben? (Az más kérdés, hogy keletre is fordulhatunk, például ide és ide, vagy épp fordulnunk se kell: itt és itt.)

Ezekkel a példákkal szemben az Elite Park egyértelműen alulmarad, és akkor még a közelében sem járunk a lakásépítés valódi remekműveinek. Azonban fontos látnunk, hogy ez egy összetett, soktényezős rendszer, melynek az építész csak az egyik, és korántsem legbefolyásosabb szereplője. A hazai példákat szemlélve már jobb a helyzet. Bár az épület, építészeti értékeit tekintve ezek közül sem emelkedik ki, a kortárs, kommersz lakóparkokkal összevetve bizonyos részleteiben egyértelműek pozitívumai.

Környezet

Az Elite Park Budapest 11. kerületének Duna felé eső részén épült, a forgalmas Budafoki út és Szerémi út által határolt, főként ipari-kereskedelmi funkciójú területen. Újbuda a főváros legnépesebb és egyik leggyorsabban fejlődő kerülete, ahol az elmúlt években a 4-es metróvonal és egyéb fejlesztések hatására felvirágzott a lakóparkok építése. Bár a környék nagy része sűrűn beépített, keleti felén több üres telek és barnamezős terület áll kihasználatlanul. Sajnálatos, hogy az új fejlesztések átfogó koncepció és terv szinte teljes hiányában valósulnak meg, miközben a szakértők tanácstalanul állnak, hogy az infrastrukturális és közfunkciók miként lesznek képesek követni a népességnövekedést.

A környék tehát lakófunkcióban gazdag és változatos. Szocreál tömböktől kezdve sorházas beépítéseken és paneles lakótelepeken át egészen az újépítésű lakóparkokig minden megtalálható. Ezek között vannak elrettentő példák, mint a szomszédos Budai Bolero vagy a kicsit távolabbi, Kondorosi Lakópark (sűrűség, minimalizált zöldterületek, igénytelen anyaghasználat), de akad pár – bizonyos aspektusok szerint vizsgálva – reményt keltő ház is, mint a Tetris Ház (igényes külcsín, használható méretű teraszok, mennyezethűtés) vagy a mellette lévő Nanette Viva lakópark (emberi lépték, hangulatos félpublikus belső udvar). A pozitívumok sajnos ennél tovább ritkán terjednek. Bár a paneles tömbök a részben azóta kiépült infrastruktúra és a nagy méretű, rendezett zöldterületek miatt kifejezetten élhetőek, a környék egyetlen kiemelkedő építészeti minőségű lakótelepe a közel 100 éves, sorházas albertfalvai tisztviselőtelep (OTI-telep).

Épület

A tervezők ebben a környezetben szerettek volna a saját bevallásuk szerint olyat alkotni, melynek építészeti értékei pozitív hatással lehetnek a környék fejlődésére. Az összesen 706 lakásos, 3 ütemből álló Elite Park projektnek egyelőre csak az első, Szerémi út felőli üteme (268 lakás) készült el, de a második ütem kivitelezésének megkezdése még idén várható.

Az U alakú, 10 szint magas tömb hatalmas méreteivel és lecsapott tetejű, hegyszerű formájával már távolról felhívja magára a figyelmet. Az épület alakját és formáját alapvetően a benapozás és az árnyékvetés függvényében alakították ki. Földszintjén lakások és 2 üzlethelyiség, a többi szinten középfolyosókról nyíló, változatos elrendezésű és méretű lakások, legfelül pedig „penthouse"-ok találhatók. Az északi oldali, földszint + három emelet magas és közel 20 m széles, kétségkívül látványos megnyitást a részlegesen zártsorú beépítés és a belső udvarok zártságának csökkentése hivatott magyarázni. Az épület szárnyai kb. 20 méter széles belső udvart ölelnek körül, a telek déli felén pedig egy kelet-nyugati irányú, köztérszerű sáv húzódik. A hatalmas tömeget a homlokzatok hálós kialakítása és a színes burkolati táblák oldják.

Az épület külső megjelenése rendezett, méretétől eltekintve nem zavaró, ugyanakkor meglehetősen rideg és barátságtalan. A steril hatást csak tovább fokozzák az átlátszó üveg korlátok és a déli oldalon megjelenő – manapság a társasházi építészet egyik érthetetlen slágerének számító –, semmire se való fém lamellás panelek. Az utca felőli megérkezés sem kelti fel bennünk az otthonosság érzését. A bejáratok szűkek, jellegtelenek, mintha egy iroda vagy raktár ajtaja előtt állnánk. A képeken még mutatós áttörés pedig az utcaszintről nézve tátongó lyukként, nyomasztóan magasodik fölénk. 

A nyomasztó érzés a bejáraton belépve, a parányi előterekben, sivár lépcsőházakban és szűk, kórházi terekre emlékeztető középfolyosókon járva se szűnik meg. A tervezők elmondása szerint a belső folyosók kialakításánál „szálloda hatásra" törekedtek. A lakások belső elrendezése – a legtöbb lakóparkhoz hasonlóan – korrekt, élhető, bár nem túl nagyvonalú. Az alaprajzokba helyenként egy kisebb háztartási/rakodó helyiség is befért és szinte mindegyikhez tartozik használható méretű erkély. A balkonok oldalsó falán beépített, perforált fém doboz rejti a klímák kültéri egységeit, ami feltétlenül pozitívum.

A beruházás kiemelendő, bár ambivalens eleme az épület déli oldalán kialakított „közösségi tér", mely a tervek szerint a jövőben épülő ütemekkel együtt kelet-nyugati irányú, publikus sétálóutcává válna. Hazai körülmények között meglehetősen ritka a telek ilyen jellegű, a köznek is valamit visszaadó hasznosítása, ami mindenképp dicsérendő. A terület lelketlen kialakítása és a tervezett sétálóutca városépítészetileg értelmezhetetlen helyzete azonban bizonytalanná teszi az elképzelés sikerességét. Ezen az sem segít, hogy a földszinti lakások burkolt teraszait még a látványokon se választja el semmi a nyilvános gyalogutaktól, úgyhogy csak reménykedhetünk, hogy a most még csenevész bokrok idővel elég magasra nőnek.

Végül szólnunk kell az épület központi eleméről, az utcai megnyitásról és az azon keresztül feltáruló belső udvarról. A jelentős méretű áttörés feletti terheket hazai viszonylatban rendhagyónak számító függesztőpászmás faltartó rendszer hordja, aminek köszönhetően az alsó födém meglehetősen vékony. Ez a megoldás befolyásolta a felette lévő lakások alaprajzi elrendezését. Az udvarban állva – ami egyébként 20 méteres szélességével szellősebb, mint sok más hasonló beruházásnál – valóban feltűnik a megnyitás pozitív hatása (bár ez a légtérarányokon keveset segít).

Joggal merülhet fel bennünk a kérdés, hogy mégis miért használná bárki is ezt a teret? A terveken még mindkét irányból szabadon átjárható passzázsként ábrázolt udvar a valóságban az utca irányából támfallal és kapuval elzárt, a másik oldalon pedig egy furcsa kacskaringós ösvény vezet rá fel. A világító vonalakkal felszabdalt zöldfelület is egyértelműen azt üzeni, hogy ez a terület nem átjárásra szolgál. Ez persze érthető, hiszen a lakóknak elég kellemetlen lenne, ha itt bárki csak úgy mászkálhatna. A tervezők célja éppen ezért elméletileg egy félprivát közösségi tér kialakítás volt, azonban az udvar – tájépítészeti kialakítás és a már említett légtérarányok miatt – erre is alkalmatlan. Egyébként is, mit szolgál a markáns hosszanti tengelyt kijelölő megnyitás, ha egyik irányban a járdába, a másikban pedig egy keresztirányú utcába ütközik?

A figyelmes szemlélő számára hamar egyértelművé válik a szituáció átgondolatlansága, ami minden bizonnyal abból következik, hogy a tervezők először tömegben és formában, nem pedig térrendszerben, térkapcsolatokban és térhasználatban gondolkodtak. Mindazonáltal manapság a privát, félprivát, félpublikus, publikus terek strukturálásának ilyen szedett-vedett megjelenése is előrelépésnek számít többlakásos házak tervezésénél.

Összegzés

Ottjártamkor már szinte valamennyi lakás gazdára talált. Azt persze nem tudhatjuk, hogy hányba költöztek családok és hányat vásároltak meg spekulatív célokkal, de egy bizonyos: a lakásokra továbbra is nagy az igény. A konjunktúra az ingatlanpiacot azonban nem a minőségi lakhatás megteremtésére, hanem a múlt meghaladott sémáinak egyre lebutítottabb és igénytelenebb ismétlésére ösztönzi. A rendszer fogaskerekei között pedig ember és építészet húzza a legrövidebbet.

Alternatívák hiányában az emberek bármilyen lakást vagy házat megvásárolnak és kivesznek, hiszen fel sem merül, hogy a tömeges lakásépítés lehet másmilyen is. Fontos lenne végre tudatosítani, hogy a befektető nem a valódi kliens. A valódi kliens a végső használó, akinek emberi igényeit nem elégítik ki a differenciálatlan utcák hálózatába ékelődő, irreális sűrűségű, személytelen lakótömbök. A mai társasházak (tisztelet a ritka kivételnek) csak az élet legalapvetőbb szükségleteit biztosítják: egy helyet, ahol aludhatunk, főzhetünk, tárolhatjuk holminkat, miközben a külvilággal való kapcsolatunk a televízió és a számítógép képernyőjére és jó esetben egy használhatatlanul szűk erkélyre korlátozódik.[4] A tervezők feladata pedig nem a globális kapitalizmus által megszabott, profitorientált lakógépek felöltöztetése, a külső burok cicomázása lenne, hanem a lakhatás és a lakozás feltételeinek minél szélesebb körű biztosítása.

Zárásként álljon itt egy tanulságos mozzanat: Az Elite Park bejárásán, a hátsó udvar felé igyekezve felnéztünk az egyik erkélyre, amit az ott élők már elkezdtek berendezni. A fém korlát tetejére muskátli, oldalára – a privát szférát teljesen ellehetetlenítő üvegtábla takarására – paraván és gyékény, a terasz fölé homlokzatra felfúrt árnyékoló került. „Az alapító okiratba jó lenne belefoglalni, hogy ezt nem szabad." – mondta Székelyhidi Gábor, az Elite Park vezető tervezője. „Többek között ezért alakítottunk ki olyan homlokzati rendszert, melynek összképét pár átalakuló elem nem tudja érdemben módosítani, és ezért a korlátoknál is nyugodtan használtunk víztiszta üveget, ami a választott építészeti stílushoz is jobban illeszkedik."

A lakásra minden körülmények között igaz, hogy a lakozás lehetőségét csak akkor biztosítja, ha benne a tér fizikális, mentális és szociális dimenzióinak[5] rendszere és a funkcionalitás kiegyensúlyozott egységet képez. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy funkcionálisan kedvezőtlen, rossz állapotban lévő vagy éppen építészetileg semleges házban ne lehetne lakozni, hiszen ennek a bonyolult rendszernek az is sajátja, hogy sok tekintetben teljesen kiszámíthatatlan. Azt viszont kétséget kizáróan jelenti, hogy amennyiben egy építész lakóépületet tervez, törekednie kell a rendszer teljességének megragadására. Hatalmas felelősség akár csak egyetlen szerencsés megrendelőnek lakóházat tervezni, és annál is sokkal nagyobb felelősség százak, ezrek lakhatásáról gondoskodni.

Winkler Márk

A tervező válaszcikkben reagált a kritikára, ami itt érhető el. 

[1] Pallasmaa, Juhani (2018): A bőr szemei. Typotex, Budapest, 12. o.
[2] Martin Heidegger: Építés, lak(oz)ás, gondolkodás. In: Schneller István (2002): Az építészeti tér minőségi dimenziói, Librarius, Budapest, 257-270. o.
[3] Glück, Harry: The Potential of the Green City. In: Steixner, Gerhard – Welzig, Maria (szerk.) (2020): Luxury for All, Milestones in European Stepped Terrace Housing. Birkhäuser, Bázel, 45. o.
[4] Steixner, Gerhard – Welzig, Maria (szerk.) (2020)
[5] Lefebvre, Henri (1991): The Production of Space. Blackwell Publishing, Oxford