Duna-tájunk: Vízgazdálkodás és tájrehabilitáció

"Az európai szintű hajózáshoz nem kell vízlépcsőket építeni Magyarországon sem." Dr. Rácz Tamás tájépítész a Duna és eltűnőben lévő mellékágainak tájképi, ökológiai és hidrológiai védelmének szükségességéről, a Duna Régió Stratégiában kívánt hajózóút megteremtésének alternatív lehetőségeiről, valamint megvalósult nemzetközi példákról tartott előadást az Európai Építészetpolitikai Fórum (EFAP) második napján, amelynek teljes szöveg-, és képanyagát közöljük.

Tapasztalatom szerint a Duna mentén nem lehet sem építészeti, sem tájépítészeti, sem városrendezési projekteket ésszerűen úgy megvalósítani, hogy azt ne próbálnánk összhangba hozni a vízgazdálkodás speciális ágával, a folyórendezéssel. Ha ezt nem tesszük, akkor úgy működünk, mint a plasztikai sebészek, akik nem veszik észre, hogy egy levágott lábon operálnak.

Amikor van egy Duna-tájunk - ami Magyarország esetében egy 400 km hosszú élőlényhez hasonlítható - akkor először azt kell megvizsgálnunk, melyek azok a konfliktusok, amelyeket meg kellene oldanunk ahhoz, hogy ésszerű és fenntartható fejlődést lehessen produkálni. Vannak nagyon szép hagyományos folyóparti tájépítészeti megoldásaink, de ha a vízgazdálkodás más irányt vesz, akkor ezek a szépen kialakított öblök esetleg 2-3 m víz alá fognak kerülni a következő 15 éven belül. Vannak a mellékágakban nagyon jó turisztikai fejlesztéseink is, például Dunaalmás mellett egy hajómúzeum, de ha nem figyelünk oda a vízgazdálkodásra, akkor ez alól a szép hajó alól elfogy a víz és a sárban fog állni. Vannak szép jacht-kikötőink, de ha a mellékág feltöltődése ott is folyamatos lesz, akkor se ki, se be nem lehet majd menni a yachtokkal, így esetleg hajómúzeum lesz ezekből a jachtokból is 10-15 éven belül. Baján van egy híres halászversenyünk, amit minden évben megrendeznek, és több százan főzik meg versenyszerűen a halászlevüket. Előfordulhat azonban, hogy ezekbe a bográcsokba 10-20 éven belül dunai halat nem fogunk tudni beletenni, csak esetleg Kínából importált halakat. A Duna halállománya az elmúlt 60-80 évben kimutathatóan, drasztikusan lecsökkent.

Mire szeretnénk elsősorban használni a Duna-tájunkat? Tájképként, energiatermelésre,  szállításra – vagy környezeti /társadalmi viták színtereként? A táj, mint tájkép önmagában is érték. Japánban és az USA-ban komoly számítások vannak, hogy egy tájképnek milyen gazdasági értéke van, és mint esztétikai érték is érték. Vagy pedig használjuk ezt a tájat energiatermelésre és szállításra? Magyarországon 30 éves vita van arról, hogy a folyó mely szakaszait áldozzuk fel energiatermelés érdekében. Az új gazdasági fejlesztési tervben ezek a vízlépcsők újra komoly szerepet látszanak betölteni. Vagy pedig a folyóinkat tekintsük a társadalmi küzdelmek színterének – a hazai rendszerváltozás több százezres tüntetésekkel kezdődött, amelyek a Dunával és a gátépítésekkel voltak kapcsolatosak.

Két nagy szakasza van a Dunánknak: az egyik /Gabcsikovó/ Szap és Budapest között – itt két gát építése volt tervbe véve. Az első, a gabcsikovói megépült, a második most került újra előtérbe: eszerint Budapesttől északra (és délre is) cca 30 km-re komoly méretű gátak épülnének a Dunán. Ez a tejes északi és déli szakasznak a területhasználatát, a tájhasználatát, a turisztikai használatát, sőt még a városépítészetét is befolyásolhatná. Talán elvont szakmai kérdésnek tűnik - de mivel a folyó menti 30-40-100 település életét meghatározza, nem mindegy - hogy ha az Európai Unió intenzíven hajózni kíván a Dunán, akkor azt vízlépcsőkkel valósítja meg, vagy pedig más eszközökkel? A magyar lakosság 99,9 %-a nem tudja, hogy az európai szintű hajózáshoz nem kell vízlépcsőket építeni Magyarországon sem. A Magyar Kormány 1999-ben kidolgoztatott egy javaslatot, ami ma is a hivatalos kormányálláspont Szlovákia felé. Mikolits Sándor zseniális magyar vízépítő mérnök dolgozta ki azt a módszert, amivel a hajózás 50-100 évre biztosítható vízlépcső nélkül Gabcikovo és Budapest közt. A szlovákok írásban is elismerték 2000-ben, hogy ez a javaslat a Nagymarosi gát felépítésének megvalósítható alternatívája, tehát a hajózás vízlépcső nélkül is megoldható, mégis mindent elkövetnek, hogy közösen egy újabb vízlépcsőt építsünk.

Ausztriai szomszédunknál - hasonló szituációban - Hainburgnál társadalmi nyomásra szintén nem épült meg egy vízlépcső. Ezen a Duna-szakaszon - ahol közel 100 éve ki vannak kövezve a partok - az élőhelyek elszegényedtek. A közelmúltban nagy költségű EU-s projektek (LIFE NATURE) során ezeket a kövezéseket felszedték és a természetes partokat alakították vissza, a mellékágakat újra összekapcsolták a főmederrel. A Bécs alatti szakaszon a biodiverzitás, a folyópartok ökológiai értéke növekszik. A hajózás zavartalan.

A másik jellegzetes folyószakaszunk Budapesttől délre a Budapest-Mohács Duna-szakasz, ahol megint két nagy vízlépcső került szóba (Adonynál és Fajsznál). Ha ezek megépülnek, akkor például Adonynál valószínűsíthető, hogy - a gabcikovoi tározóhoz hasonlóan - 15-16 m magas folyóparti gátak alatt lesznek a települések. Ez a vízpartok használatára gyökeresen más feltételeket teremt, mint a mostani állapot. A Duna-parton lévő települések lakossága fél-egymillió embert jelent, akik közvetlenül a víz partján laknak. Érdekeik képviselete érdekében több településszövetséget is létrehoztak létre (pl. Duna Településszövetség, 1999). Ezen típusú társadalmi szerveződések előmozdítása eminensen tájfejlesztési, regionális fejlesztési szakmai feladat. Ha ezek nem születnek meg, akkor a víz mellett élő népesség igényei nem jutnak el sem a döntéshozókhoz, sem a településtervezőkhöz, építészekhez.

A Duna Településszövetség deklarált céljai az alapításkor az alábbiak voltak:

• a Duna és a mellékágak ökológiai rehabilitációja, ezzel:
• az elsősorban a helyi lakosság számára vonzó természeti környezet visszaállítása,
• a Duna-térség népességmegtartó képességének erősítése,
• a Duna-térség természeti / turisztikai vonzerejének növelése.

 

A rehabilitált Duna-folyosó természeti értékeinek védelme

 Tulajdonképpen nálunk két Duna van: van egy főág Dunánk (417 km) és van egy mellékágakból álló Dunánk (53 ág = kb. 300 km). Az utóbbi ökológiai értelemben és a lakossági használat szempontjából is szinte az értékesebb része a dunai vízrendszerünknek, a Duna-tájunknak. Miért kell ezeket rehabilitálni? Mert a jelenlegi vízrendezési/folyórendezési állapotban ezek a mellékágak rehabilitáció nélkül mintegy 30 éven belül teljesen eltűnnek. A Vízügy az árvízvédelem és a hajózás érdekében leválasztotta őket a főmedertől, így nem minden vízállásnál tud friss víz beáramlani. Árvíz esetén gyakran évente 5-10 cm iszap marad vissza, így harminc év alatt egy 2,5-3 m mély mellékág gyakorlatilag eltűnhet. A Duna menti települések polgármesterei arra várnak, hogy ezeket a mellékágakat kikotortathassák, azaz újra élővé tehessék. Ha ezt nem teszik meg, a mellékágak előbb utóbb szántófölddé változnak (pl. GERJEN – Malátás sziget és mellékág).

Ez a jelenség a szabályozott Duna mentén nem kis probléma, és nem is csak magyar probléma. Blochingennél (2565 fkm) is már csak a főág maradt meg a Dunából a 60-as évekre, de itt Klaus Kern folyómorfológus elérte, hogy a mellékág medrét újra kiássák, azaz gyakorlatilag a semmiből teremtették újra. Mára itt már együtt működik a főág és a mellékág, egy komplex ökológiai és hidrológiai egységet képezve (az árvízszintek csökkentek, a kisvízszintek és a biodiverzitás növekedett). Ez is lehet egy megoldás, de nekünk kár lenne megvárni, amíg a Duna mellékágainkból először rétek, majd szántóföldek lesznek. Az ezt a folyamatot megelőző mellékág-rehabilitációs eljárást próbáltuk alkalmazni a Szigetközben is, amely 1999-ben alternatív kormányjavaslatként is szerepelt, végül semmi nem valósult meg belőle.

Mit szeretnének a Duna melletti települések lakói?

 

• van aki csak le szeretne járni a partra horgászni, fürdeni, ahogyan a szülei, nagyszülei is tették,
• sokan szeretnék, ha az európai nagyhajók kikötnének a településükön – ez hasznára válhatna a helyi turisztikai vállalkozásoknak, szállodáknak, éttermeknek,
• van, aki csak azt szeretné, hogy a Duna megmaradjon a mai állapotában,
• vannak, akik csónakkikötőket , yacht klubokat szeretnének,
• vannak, akik mindenféle társadalmi eseményeket szerveznek/szerveznének a Dunára, mint például a hartaiak, akik rendszeresen megrendezik a „Bödönhajó versenyt" – ők azon kevés kivétel közé tartoznak, akik már rehabilitált mellékággal rendelkeznek.

Sok Duna menti település évtizedeken keresztül küzd azért, hogy Duna-partjaikat a város, falu értékes részévé alakítsák. Így történt például Dunaföldváron is, amely a Településszövetség markáns városa, remek dunai fürdőhagyományokkal. Szép tervek készültek a mellette eltűnőfélben lévő kis sziget (Zöld zátony) és a Duna-part komplex turisztikai hasznosítására. Ezek a helyi tervek azonban valahogy mindeddig nem tudtak finanszírozási szinten is beépülni a hangzatos EU stratégiákba. Nem hiszem, hogy a dunaföldvári Zöld zátony - és sok más Duna-mellékág - rehabilitációja konkrétan szerepelne bármely Európai Duna Stratégiában.

A magyarországi Duna-szakasz az Európai Unió szemszögéből

A vörös vonallal jelzett - az egész magyar - Duna-szakasz az EU szemében hajózási szűkületnek minősül – azonban megfontolandó, hogy az egész Duna-szakaszt (illetve gázlóit) a hajózási szempontok érdekében jelentősen kimélyítsük akkor, amikor például Németországban, a Vilshofennél lévő sziklagázlónál fele olyan kapacitással sem tudnak a hajók áthaladni. Az egész folyórendezés tehát valóban európai probléma, és amíg Németországban ez a gázló nincs megoldva, voltaképpen felesleges Magyarországon egy ennél nagyobb kapacitású hajózóutat kiépíteni, hatalmas EU és hazai forrásokat felhasználva.

A WWF már 2004-ben, egy Bécsben rendezett konferencián is így látta ezt a problémát. A képi ábrázolás kicsit populista, de a félelemnek van valóság-magja, nevezetesen az, hogy ha egy folyó alakításánál csak a közlekedés szempontjait vesszük figyelembe, akkor félő, hogy más értékeket a folyó mentén elpusztítunk. Jó kompromisszum azonban mindig elérhető, nem szükségszerű, hogy így történjen. Mi is részt vettünk az EU magyar Dunára vonatkozó hajózóút projektjének elkészítésében, amely keretében módunkban volt felmérni az összes magyarországi Duna mellékágat, így azok rákerülhettek a vízügyi meder-morfológiai térképekre. Sikerült tíz mellékágnak a rehabilitációs költségét (7,6 milliárd HUF) beletenni a hajózóút-fejlesztés költségvetésébe. Ezzel a területfejlesztés céljára is nagyon jó akcióterületeket lehet megmenteni (pl. Dunavecse, Bölcske, Dunaegyháza, Apostag), de ezek fejleszthetőségének előfeltétele az előzetes mellékág-rehabilitáció.

Ezen a téren egy korábbi kezdeményezés már majdnem eredményt hozhatott volna, a megfelelő határozat megszületett, csak éppen a végrehajtás kisiklott, mire a beütemezett anyagi források felhasználására sor került volna. Ez volt a  „1067/2005. (VI. 30.) Korm. Határozat"- az EU-támogatásra számot tartó, 2007. évi kezdésre ütemezett nagyprojektek előkészítésének költségvetési támogatásáról – ennek felhasználása a mellékágakra  „valamiképpen" elmaradt.

Vannak tehát rossz tapasztalatok, de emellett vannak jó európai példák is: A Szajna mentén az összes település egy Településszövetséget alkotott. Együttesen olyan társadalmi erőt képviselnek, hogy a Szajna Településszövetség megkérdezése nélkül a folyó mentén semmilyen ágazati döntés nem születhet. A szajnaiak élvezik ennek az előnyeit, a vízminőség javult, úszó- és vitorlásversenyeket rendeznek, a hajóforgalom fellendült. Ez követendő példa számunkra.

Fiatal szakemberként azt hittem, hogy egy komplex problémára az a legjobb megoldás, ha nagyon korszerű, digitális információs rendszereket hozunk létre. Ezeket komoly állami támogatással létre is hoztuk, felhasználóbaráttá is tettük, de tudomásom szerint valós feladatokra senki sem használta azokat (Egy kivétellel, amikor térképeket készítettünk Duna ügyben a Hágai Bíróságra.). Tájérték-leltárakat is kifejlesztettünk, feltöltve digitális történeti és valós térkép-sorozatokkal, űr-, és légifelvételekkel, térbeli adatbázisokkal Bécstől Bajáig. Ezekkel virtuálisan már 15 évvel ezelőtt bejárható volt a folyó (amivel megelőztük a Google Maps-et kb. 10 évvel), lefényképeztük a folyópartot mindkét parton cca. 100 méterenként. Ebből az az előnyünk legalább származott, hogy alaposan megismertük a folyót.

Ha továbbra sem teszünk meg mindent azon a téren, hogy a vízgazdálkodást / folyórendezést  összehangoljuk a város-, és területfejlesztéssel, a folyó- és mellékág-rehabilitációval, a természetvédelemmel, akkor a nem túl távoli jövőben nem lesz se hajómúzeumunk, s se bográcsos halfőző versenyünk, e kikötőink, se élhető Duna partjaink, lesznek viszont kiszáradt mellékágaink és vízi autópályaként esetlegesen jól funkcionáló csatornánk. Rajtunk is múlik, hogy ez így lesz, vagy nem.

Dr. Rácz Tamás