Közélet, hírek

Egy kedvelt építészeti dichotómiánk kritikája

1/1

1/1

Egy kedvelt építészeti dichotómiánk kritikája
Közélet, hírek

Egy kedvelt építészeti dichotómiánk kritikája

2009.12.16. 10:38

Cikkinfó

Építészek, alkotók:
Szabó Levente

Vélemények:
1

Gondolatok az „Architecture V4 1990-2008” album magyar fejezete ürügyén. Szabó Levente írása.

A közelmúltban megjelent Architecture V4 1990-2008 című kiadvány Csehország, Szlovákia, Magyarország és Lengyelország elmúlt csaknem két évtizedének építészetét hivatott bemutatni, megteremtve egyfajta összegzés, reprezentáció és összefüggés-keresés ígéretes és izgalmas lehetőségeit. A magyar fejezetet (az „Alkotói magatartások napjaink magyar építészetében” című tanulmányt és egy 18 épületet tartalmazó válogatást) Puhl Antal készítette el. Az elmúlt csaknem 20 év magyar építészetét a visegrádi négyek országai között reprezentálni szándékozó válogatásnak, valamint magának a tanulmánynak igen pontos és tényszerű kritikáját adta Haba Péter recenziójában. Főbb érvei érintették a magyar fejezet egyoldalúságát és a tanulmány homályos, konkrétumokat nélkülöző érvrendszerét. Véleménye szerint a válogatás nem az elmúlt csaknem húsz év magyar építészetének, hanem a válogatást készítő szimpátiájának tart inkább tükröt. Előre le kell szögeznem, hogy nem a bemutatott 18 épület építészeti minőségét vitatom, legtöbbjük kétségkívül magas kvalitású, közismert alkotás. Írásom célja nem az egyes épületek kritikája, sokkal inkább annak bizonyítása, hogy Puhl tanulmányának – napjainkban kánonszerűen elterjedt és elfogadott – alaptézisei problematikusak, sőt kifejezetten nem tesznek jót építészetünk kívánatos hazai és nemzetközi reprezentációjának. Miközben tehát Puhl koncepcióját vitatom, egy népszerű építészetfölfogással, mégpedig a tradicionalisták-avantgárdok, a hely szellemét tisztelők kontra globalisták, az erős ill. gyenge építészetet művelők dichotómiájának érvényességével is vitába szállok.

A Puhl tanulmánya által részletesen taglalt stratégia csatlakozott egy csaknem hét éves, tehát frissnek aligha nevezhető felvetéshez, nevezetesen Sulyok Miklós művészettörténész-kurátor 2002-es velencei biennálé-koncepciójához. A tézisek már akkor is élénk vitákat váltottak ki, miközben azok már akkor sem vezettek tisztázó eredményre, mindkét oldalon elmélyültek a „lövészárkok”.1 Sulyok felvetése, amely Nagy Tamás, Turányi Gábor és Ferencz István munkásságát, valamint egy-egy emblematikus téglaépületét állította középpontba, a honi kritikai regionalizmust, mint a kívánatos jövő építészetét, a téglaépítészet karakteres példáiban vélte manifesztálódni. Létezik-e, hogy ennek a kurátori állításnak a vélt vagy valós érvényessége ennyi idő alatt nem változott volna, és ezért elbírja Puhl 2009-es válogatásának teoretikus konstrukcióját? Létezik egy olyan irányzat, amelyre ma Magyarországnak „leginkább szüksége van”, mint azt Puhl írja tanulmánya végén? Meghökkentő felvetések. És mit értünk „kritikai regionalizmus” alatt? Gyanítom, ahányan használjuk e fogalmat, annyifélét. A téglaépítészet esetenként mély és erős, többnyire azonban felszínes hagyományát? A nem-befektetői építészetet? A hely szellemének elvont fogalmát kereső, épp ezért szubjektív kategóriát jelentő épületek szerteágazó halmazát? Nehéz nem úgy látni, hogy itt egy legfeljebb érzésekről, egy alkotói attitűd előttünk álló, fogalmakkal bátran, ám pontatlanul operáló, teoretizáló vázlatról van szó, amelyet egy lazán egymáshoz kapcsolódó válogatás szép képei igyekeznek legitimálni. Az avantgard-tradicionális ellentétrendszer kizárólagossága – melyre szerzőnk felépíti érvelését – eleve tévútnak tűnik. Ami alkotói hitvallásként érvényes és önmagában vizsgálható lehet, az nem feltétlenül alkalmas kurátori koncepciónak. Utóbbi ugyanis jelen esetben kizárólagos, hiszen az „ilyen” és az „olyan” építészetet nem megkülönbözteti, hanem közöttük értéksorrendet állít fel, mellőzve az egyik bemutatását. (Persze, ha Puhl szerint válogatása reprezentálja a „tradicionális” irányt, őszintén érdekelne a hazai „avantgardok” köre, akikről Puhl némi eufémizmussal így ír: „A világban látható tendenciákat a magyar építészet „alkalmazza”, de nem tesz hozzá semmi újat, vagy lényegeset. Nem tud semmit hozzátenni, mert nem ebben a talajban vannak a gyökereik.”)  Az a kánon, amelyre a tanulmány hivatkozik: kockázatmentes, ezért 2009-ben kevéssé izgalmas. Az igazán érdekes koncepció olyan lenne, amely ha vitathatón is, de új gondolati konstrukciókat állít föl, új tanulságokat von le, a jövőre vonatkozóan is releváns, új észrevételeket tesz. De érdemes felfigyelnünk néhány árulkodó részletre is. Miközben a visegrádi négyek 1990 és 2008 közötti építészetét kívánja bemutatni a válogatás, Puhl mindössze 3, azaz három olyan épületet válogatott be, amelyek a 2000-es évek előtt készültek el, de azok is a század utolsó éveiben! Ha így döntően az utóbbi 5-6 év építészeti termése a válogatás gerince, nem kellett volna ezt – észrevenni, majd – indokolni? További kérdés, hogy egy-két kivételtől eltekintve kizárólag középületek kerültek a válogatásba. Kétségtelen, domináns alkotói törekvéseket – reprezentatív műfajról lévén szó – a közösségi épületek mutatnak be legjobban. De nem fél- harmad, negyedoldalas így ez a válogatás? Úgy tűnik, hogy a bemutatott épületanyagot – a befektetői építészet alulreprezentáltságán és a nyolc téglaépület anyaghasználati közösségén kívül – egyébként nem sok objektív szál fűzi a tanulmányhoz.


Egy kiállítás, válogatás kurátorának mindenekelőtt stratégiát kellett választania. Valóban nem lett volna érdemes megkísérelni a „legjobb” 18 épületet megnevezni, mert egy ilyen válogatás bajosan lehetett volna objektív (így ebből a szempontból cáfolni a válogatást magas labdának tűnne). Ám léteznek olyan megközelítések is, amelyekben közös az átfogó értelmezésre, a sokszínűségre való törekvés, a legkülönbözőbb értékek iránti elkötelezettség. Az egyik ilyen stratégia megpróbálhatott volna korszakokat definiálni és az azokat jellemző épületeket körülhatárolni: megvizsgálni a rendszerváltozáshoz nagyon közeli évek építészetét, a téglaépítészet valóban reprezentáns korszakát, az attól kritikusan elfordulókat (az azt tagadókat) vagy felfedezni vélt vagy valós kísérleti, jövőbe mutató törekvéseket napjaink építészetében. A másik stratégia megfogalmazhatott volna olyan társadalmi, kulturális problémákat az építészetben, mint példának okáért a reprezentáció, a monumentalitás, a szociális- vagy épp a befektetői építészet, a lakóházépítészet, a vidék építészete stb., és e tematika alapján mutathatott volna be ismert és kevésbé ismert példákat. A harmadik lehetőség lett volna annak bátor vállalása, hogy igen is vannak kontúros vagy kevésbé markáns csoportok, rokonságok, formagenezisek és nagy magányosok, így kortárs épületeink képzeletbeli „iwiw”-je megrajzolható, és e rajzolat nagyon is izgalmas, akár újszerű eredményekre vezethetett volna. (Hol jobban, hol kevésbé jellemző, hogy irányzatokkal, határozott felfogáskülönbségekkel lenne leírható a magyar kortárs építészet, de finom kapcsolatok, forma- és attitűdminták gazdagon felfejthetők.) Végül a csaknem húszéves távlat talán már azt is lehetővé tette volna, hogy mindig az éppen aktuális fiatalok munkáit mutassa be, izgalmas keresztmetszet kirajzolásának lehetőségét ígérve. Ezeket a most csupán példának felhozott, kézenfekvő stratégiákat mind lehetségesnek érzem ahhoz, hogy bel- és külföldi áttekintésre, reprezentációra alkalmasak legyenek, akár vitát generáljanak, értelmezzenek, reflektáljanak. Nem mentség kidolgozásuk mellőzésére, egy izgalmas és újszerű koncepció felállítására, hogy „alkotói szemszögből nézve más tendenciák láthatók a mai magyar építészetben, mint kritikusi szemszögből”, ahogy a szerző fogalmaz, hiszen nem elsősorban alkotói szemszögből érdekes egy effajta válogatás.


 „A magyar építészet magabiztos, s úgy tűnik, hogy szilárd alapjai vannak… A legönállóbbnak szó szerint a magyar építészet tűnik. Ilyen építészeti koncepciós programra a többi három országban nem találunk példát” – írják Ondřej Beneš és Oldřich Ševčík tanulmányukban. Noha a kiadványt végignézve kívülről sikeresnek, erősnek és beazonosíthatónak tűnhet e válogatás alapján építészetünk, kimaradt egy komoly lehetőség. Az idézett vélemény inkább egyfajta minőségi homogenitásnak szól, amely az albumban bemutatott többi ország láthatóan sok szempontú bemutatásra törekvő, így törvényszerűen minőségi inhomogenitáshoz vezető stratégiával szemben föltűnő csupán. Az a minőségi szempont, amely láthatóan összekapcsolja a kiválasztott épületeket egyfelől tehát sikeresnek tűnhet, hiszen gondosan megválogatott példákat mutat be, egyfajta szép kirakatot épít. Másfelől azonban lemond az eltérő utakat járó, akár (rész)eredményeket elérő építészeti fejlemények izgalmas, sokszínű bemutatásáról, a következtetések levonására késztető és épp ezért termékeny szembenézésről.


„Sajnálatos tény, hogy Magyarország nincs rajta a nemzetközi építészet térképén. Rejtettek a kortárs építészeti értékek – ha egyáltalán vannak” – nyilatkozta nem olyan rég Wolf D. Prix2. Kíméletlen és persze igazságtalan véleményével szemben számos ismert stratégiánk lehet. Legyinthetünk rá, hogy ugyan már, sztárépítész beszél így. Hivatkozhatunk önfelmentőleg éppen aktuális mentségeinkre. Ellenpontozhatunk azzal, hogy a mi építészetünk nem ilyen térképre való, regionális és gyengéd, érzékeny, szeretnivalón ritka szép virág. Vagy, folyamatosan, önkritikusan megoldásokat, kapcsolódásokat keresve, értékelve és átértékelve, új utakat – „avantgárdot” – felismerve, megbecsülve, működő külhoni mintákra figyelve, lassú, apró lépésekkel arrafelé haladunk, hogy mind belső és külső reprezentációnk, és igen: építészet-marketingünk, de ami főbb, a „reklámoznivalónk” minősége, és annak nyilvánvalósága is megváltozzék.

Szabó Levente

A cikk megjelent nyomtatásban az Alaprajz 2009/6-os számában.

1 Gyarmathy Katalin, Halas István, Nagy Bálint, Szilágyi Gábor, A 8. Velencei Építészeti Biennálé tapasztalatai; Sulyok Miklós, Válasz, Balkon 2002/12
2 OCTOGON 2009/6.

Vélemények (1)
könyvFUGAbooks
2010.01.11.
12:28

Az Architecture V4 kötet immáron megvásárolható a FUGA Budapesti Építészeti Központ könyvesboltjában.

Üdvözlettel: könyvFUGAbooksFUGA - Budapesti Építészeti Központ1052 Budapest, Petfői Sándor utca 5.www.könyvfugabooks.hufuga@vincekiado.hu+36-1-266-0837 

Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk