Egy kortárs műemlék: a soproni Lenck-villa felújítása

Hamarosan újra múzeumként lesz látogatható a soproni Lenck-villa, az Építészfórum azonban beelőzte a tömeget. Színesre festett ebédlőjével, mediterrán hangulatú átriumával, pompázatos télikertjével és rejtett borospincéjével példás felújítás eredménye a historizáló műemlék, amelyet 15 év után kapnak vissza a soproniak.

Verőfényes csütörtöki napon kanyarodunk be a soproni Deák térre. A középkori óvárostól, Magyarország talán legszebbjétől délre fekvő, hosszúkás tér az itt folyó patak medrének beboltozásával jött létre; oldalában Sopron közintézményei és tehetős családjai emeltettek maguknak otthont a 19-20. század fordulóján. Ezt a hangulatot ma is érezni: a hatalmas, árnyas fák alatt, kutyasétáltató és babakocsit tologató soproniak, nagypolgári hangulat. 

A Deák téren sorakozó lakóházak között újra kitűnik a Lenck-villa, nem csak a felújított homlokzat, hanem az eredeti helyére évtizedes hiátus után visszaépített, káprázatos fémszerkezetű télikert miatt is. Mostanra befejeződött a kétmilliárd forintos felújítás, így az épületben ősszel újra nyit az azt több mint száz éve használó múzeum. Nem csak az ország egyik legszebb magánvillájának megmeneküléséről, hanem egy különleges közfunkció újraélesztéséről is szó van tehát, amihez valóban országos szintű összefogásra volt szükség. 

A villa eredetileg a szász származású, de már a 17. század óta Sopronban élő Lenck család beruházásában készült – konkrétan Samuel Ferdinand Lenck megbízására, aki kereskedőként tett szert jelentős vagyonra. A nyári laknak szánt épület tervezésével 1890-ben Otto Hofert bízták meg. Az 1847-ben Sopronban született, majd Bécsben tanult és praktizáló Hofer a késő historizmus jellegzetes, nagy tanultságú mesterei közé tartozott. A Lenckék számára tervezett, ma is álló mauzóleuma a Balfi úti evangélikus temetőben Bramante római Tempiettójának hatását mutatja. A Lenckéknek tervezett villánál pedig letagadhatatlan Palladio hatása. A klasszicista soproni nyári lak persze léptékében nem hasonlítható a venetói reneszánsz villaépítészet remekeihez, de nyugodt arányai, szimmetrikusan szerkesztett alaprajza, finom részletei jó kezű tervezőről árulkodnak. 

Az 1890-1892 között elkészült villát az építtetők nem sokáig használták: hamarosan bérbe adták a Sopronban katonai szolgálatot töltő Schaumburg-Lippe Frigyes hercegnek – derül ki Kelemen István és Nemes András 2018-as építészettörténeti tanulmányából.(1) Ez egy sajátos közjátékhoz vezetett a villa történetében: Schaumburg-Lippe felesége ugyanis Lujza dán királyi hercegnő volt, a későbbi VIII. Frigyes király lánya, akihez édesapja gyakorta ellátogatott. Az uralkodó tiszteletére a mai Csatkai utcát 1912-1927 között VIII. Frigyes utcának nevezték.

Lenck Samu üzlete egy banki csőd miatt a század elején összeomlott; a villát eladták. Ekkor indult történetének újabb sajátos fejezte: az épületet 1907 decemberében a Soproni Régészeti Társulat vásárolta meg, majd – az eredeti építészeti értékeket példamutató módon megőrizve – múzeumi célokra alakították át. Az új funkció mindhárom szintet: az alagsort, a magasföldszint dekoratívan kialakított helyiségeit és a tetőszint kiszolgáló tereit is igénybe vette; a kerítésfalhoz felállították a bezárt evangélikus temetőből átszállított, 17-18. századi sírköveket, az udvarban álló pavilonban pedig a természettudományi gyűjteményt helyezték el. Ez utóbbi sajnos a második világháborúban megsemmisült, az épület viszont az újabb felújítás után tovább működhetett: soproniak generációi ismerkedtek meg itt a vidék néprajzával és népi életmódjával. Egészen 2006-ig, amikor is az épületet életveszélyessé nyilvánították és bezárták. Egy részleges, 2007-es beavatkozást leszámítva ez így is maradt több mint tíz éven keresztül. 

A változást a Modern Városok Program terve hozta el – fejti ki Németh Gergely, Sopron főépítésze, aki az épület előtt fogad minket. A város nem várta ölbe tett kézzel a lehetőséget: a soproni A2 Építésziroda már 2016-ban elkészítette a felújítás engedélyezési és kivitelezési terveit, a belsőépítészeti terveket pedig az ország első számú kiállítástervezői, a budapesti Narmer alakította; így a város beépíthette a felújítást projektelemként a kormányzati kezdeményezésbe. A közbeszerzések 2018-as lezárultát követően ezzel a csapattal indult meg a munka 2018-ban; a sokéves várakozáshoz képest nagy lépésekkel haladtak. 

Fekete Szilárd, az A2 vezető tervezője személyesen is jól ismeri a házat, hiszen a szomszédban nőtt fel, gyakran jártak a múzeum kertjébe játszani. „Háborítatatlan hely volt, előtte Közép-Európa talán leghosszabb terével, ott nyüzsgés, a befásodott, elvadult múzeumkertben viszont mindig csend, a gyerekek számára vadregényes és érdekes. Amikor észrevettek minket, persze kikergettek" – emlékszik vissza. 1991-ben, már pályakezdőként részt vett a kerti szökőkút akkor szanaszét heverő köveinek felmérésében, egy majdani helyreállítás reményében. A szökőkút ma újra a helyén áll, a másolatként visszakerült kútszoborból csobog a víz – az eredeti időközben múzeumi tárggyá nemesült.

A védett, de több mint egy évtizede üresen álló villára magától értetődően műemléki felújítás várt, de egyben a kortárs intézményi használatra is alkalmassá kellett tenni.(2) Szerencsére az épület díszítőelemei, nyílászárói, burkolatai viszonylag jó állapotban maradtak meg a gondos használónak köszönhetően, csak néhány helyen kellett derekasabban beavatkozni. Ilyen volt például a házat körülvevő, az építés idejéhez képest 30-50 centivel magasabb feltöltődés, amely a pinceszinti ablakokat rácsostól-nyílászáróstól negyedig betemette. Ezt visszamélyítették, szerencsére a fémrácsok használható állapotban megmaradtak. Minimálisan, de változtatni kellett a tetőn is: az eredetileg 5%-os hajlású, emiatt folyamatosan beázó tetőrészt 7%-ra emelték, és a középrizalit meghagyott, 30%-os tetőzetével együtt kettős állókorcos Vmzinc lemezburkolatot kapott.

Körbejárva a villát szinte kifogástalan századfordulós összképet kapunk. A vakolat a korszak jellemző árnyalatát, a világos tojáshéjszínt mutatja; a portikusz kőelemei és a lábazat természetes felületüket. „A Lenck-villa építésének korában a legnemesebb megjelenésű épületek nem voltak színesek: a tagozati játékot a fény-árnyék hatás rajzolta ki, itt is erre törekedtünk" – magyarázza Fekete Szilárd. „Ha a tervező bécsi épületeit megnézzük, azokat is hasonlóképp újították fel." A timpanonra visszakerültek a felújított akrotérionok; az összkép olyan nagyvonalú, az oszlopok lábánál üldögélő oroszlánok már szinte fel sem tűnnek. A bejárati ajtó kiváló állapotban maradt fenn, csak olajozni kellett, de épségben találták a vörösfenyőből készült belső nyílászárók nagy részét is.

A folyamat azonban rejtett egy nagy kihívást a soproni csapat számára. Az eredeti programba nem tervezték bele a rossz állapota miatt 2004-ben elbontott, öntöttvas szerkezetű üvegház rekonstrukcióját, így annak költségét Németh Gergelyék komolyabb utánajárással, utólag tudták beemelni a projektbe. A terveken természetesen ez is szerepelt, csak azt nem lehetett tudni, hogy a közel másfél évtizede elbontott szerkezet milyen állapotban van, és tisztázni kellett a visszaépítés technológiáját is. Fekete Szilárd becslése szerint végül 85-90%-ban meg lehetett őrizni az eredeti elemeket. „Minden visszakerült, ami használható volt, pontosan úgy néz ki, ahogyan annak előtte." Az építész ezen a ponton emeli ki igazán a munkákban résztvevő szakembergárda érdemeit, hiszen a télikert még a műemlékekkel teli Sopronban sem mindennapi feladatot jelentett. Erre az épületrészre mindenki joggal büszke, és a tervek szerint a kapcsolódó étkezővel és átriummal együtt a villa hasznosításában is komoly szerepet kap majd, mint alkalmi rendezvényhelyszín. 

A kertben most a több mint száz éve elhelyezett síremlékek mellett megjelentek azok is, amelyek eddig az épület pincéjében porosodtak. Rekonstruálták az eredeti úthálózatot, és óvatos ritkítással, minden egyes faegyed ultrahangos vizsgálatát követően, szellős, átlátható, de árnyas helyekkel tarkított közkerti jelleget alakítottak ki. Későbbi beavatkozás kívülről csak két ponton látszik: a villatetőn megjelenő új gépészeti elemek mellett nem lehetett eltüntetni a hatvanas évek környékén a parkba telepített gázfogadó állomást sem. Bár felmerült az arrébbtelepítése, a munkák idejére Sopron negyede gázellátás nélkül maradna, így az ipari építményt inkább kertépítészeti eszközökkel leplezik. 

A legnehezebb feladatot Fekete Szilárd szerint az egész folyamatban épp a modern, korszerű gépészet elhelyezése jelentette az épületbelsőben, úgy, hogy kellő flexibilitást biztosítsanak a jövőben esetleg változó használati módokhoz is. Erre figyelemmel kellett lenni a belsőépítészet tervezésénél is: bizonyos helyiségek fix, beépített múzeumi bútorzattal mások mozgatható, flexibilis elemekkel készültek el.

„Amikor először beléptem az átriumba, az jutott eszembe, hogy mennyire szeretnék ezen a feladaton dolgozni. Pedig akkor még nagyon romos volt: a könnyező házigombától a rágcsálóürülékig minden akadt" – nevet Bihary Sarolta, a múzeum belsőépítészetének vezető tervezője, amikor az első élményéről kérdezzük. „Belsőépítészként eléggé komoly kihívás, amikor ennyire tiszteletben kell tartani magát a teret. Az installáció, a technika jóval kötöttebb; finoman kell viselkedni, nem szabad felülírni a meglévő térsorokat, az enfilade-ot. De ez nem csupán kiállítástechnikai, hanem szakmai kihívás is. Annyira szépek a belső téri arányok, annyira megérintik az embert, hogy amikor felkérik, hogy tedd hozzá, amit tudsz, hirtelen zavarba jössz tervezőként… Mit is tudok ehhez hozzátenni?"

A Narmer Stúdió a Soproni Múzeum felelőseivel, Tóthné Szlavkovszky Mariann kurátorral és Tóth Imre PhD. igazgatóval közösen alakította ki a kiállítás koncepcióját. A helyzet különlegessége, hogy egy nagypolgári villa tereiben kell néprajzi tárlatot bemutatni. Ehhez saját narratívát dolgoztak ki: a látogatók egy elképzelt család esküvői készülődésének lépéseit járják végig, a piactól a különféle mesteremberek műhelyein keresztül egészen a díszesen megrakott ebédlőasztalig. Az alagsor puritán és a magasföldszint elegánsan kialakított helyiségei maguk is díszletként szolgálnak az egyes helyszínekhez. A tárlaton a fiktív család tagjai kalauzolnak, soproni színészek alakításában.

A villa meglévő terei hol kisebb, hol nagyobb kihívást jelentettek ennek a funkciónak az elhelyezésére – mondja Bihary Sarolta. Ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a Lenck-villa rövid ideig működött lakóházként, és több mint száz éve közintézmény. „Ennek a háznak a története az, hogy múzeum, méghozzá nagyon sokféleképp múzeum – ráadásul mindig a helytörténetre fókuszált" – hangsúlyozza a belsőépítész. Ezért az enteriőr-tárlat fel sem merülhetett. Az erőteljes épített terek visszafogott bútorozást kívántak meg, hogy az építészet önmagában is élvezhető maradjon. „Úgy képzeltük el a kiállítást, mint a Rubin-serleget: vagy az arcot látod benne, vagy a serleget – azaz végig tudod járni néprajzi kiállításként, de mindenhol lehet gyönyörködni az épületben is."

Ebben valóban nincs akadály. A kiemelt belső terekben: az átriumban, az ebédlőben, a télikertben a belsőépítészet óvatosan a háttérbe húzódik, anélkül, hogy bármilyen módon historizálni próbálna. Sőt: a látogatásunk idején már bekerült bútorok letisztult, kortárs formái nagyszerűen mutatnak a historizáló terekben. Az ebédlő harmonikus, színpompás díszítőfestéséhez némi szerencsével a Vaterán sikerült csillárt találni; az ide készülő installáció valóban egy esküvői ebédet idéz majd meg. 

A múzeum a tervek szerint ősszel nyílik meg a nagyközönség számára – akkortól a Lenck-villa ismét a soproniaké lesz. A városnak hosszú távú tervei is vannak a környékkel: a belváros kevéssé ismert, méretes zöldterületének feltárására a távolabbi jövőben gyalogos sétányt terveznek a Lenck- és a közeli Russ-villa között, egykori hátsó kertek kisajátításával és feltárásával. A Russ-villa tatarozása egyébként hamarosan szintén megkezdődik, mondta kérdésünkre Németh Gergely; bár a funkció még nem tisztázott, a régóta üresen pusztuló épületnél már nem megkerülhető az állagmegóvás. Előbb-utóbb annak is találnak méltó jövőképet – mint ahogyan a Lenck-villának sikerült.

Kovács Dániel

Az Építészfórum megjelenő kritikák elkészítését a Nemzeti Kulturális Alap támogatja.
 

Jegyzetek

1. Kelemen István – Nemes András: A Lenck-villából kialakított kultúrpalota építéstörténeti áttekintése. Soproni Szemle, 2018/4. 349-368. o.

2. A felújítás meghatározó lépéseit a vezető tervező önálló tanulmányban foglalta össze. Ld. Fekete Szilárd: A Deák tér 1. sz. múzeumépület helyreállítása. Soproni Szemle, 2018/4. 369-377. o.