Élet a KÖH után

Bár halottról vagy jót, vagy semmit, tanulságos visszaidézni a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal életének és haldoklásának főbb mozzanatait. S elgondolkodni, mi lesz utána – írja Kovács Olivér.

A szakmában senkit nem lepett meg igazán a döntés, hogy megszüntetik a Kulturális Örökségvédelmi Hivatalt. Többen már a tavasz során is annak a félelmüknek adtak hangot, hogy az egyre sorvadó KÖH végül egy minisztériumi főosztályi pozícióba kerül. Legfeljebb a megszüntetés hirtelensége okozott megdöbbenést, hiszen alig több mint két hónapja nevezték ki a hivatal új elnökét, akinek az elődje is éppen a sorvadó jogkörökre hivatkozva mondott le pozíciójáról.

 

 

Miközben általában mindenki szereti a műemlékeket – elvégre aligha találhatnánk politikust, közéleti szereplőt, országos, vagy helyi döntéshozót, aki verbálisan nem állna ki az épített örökség mellett – a KÖH mint hivatal (nem tanácsos a műemlékvédelem, örökségvédelem szinonimájának tekinteni, hiszen annak csak az egyik, ugyan a legnagyobb intézményesült formája volt) vergődése már évekkel ezelőtt megkezdődött. Szinte magában hordozta a végzetét: már a megalakulásakor, miután magába olvasztotta a műemlékvédelmet, a régészetet és a műtárgyvédelmet, annak tudományos és hatósági jogköreivel együtt, többek számára egy túlhatalmú szervnek tűnt, amely szükségszerűen konfliktusokat vállal fel – miután sok volt a jogkör –, talán a kelleténél többet.

A KÖH valójában talán ezekben a konfliktusokban őrlődött fel. Ezek általában nem látványos csaták voltak, bár a pletykák szerint a konkrét beruházásokkal kapcsolatosan kialakult lobbik már az évtized második felében is voltak annyira erősek, hogy elérjék egy elnök elmozdítását.

Ám a „csatákra", vagyis az egyes, többnyire védett épületekhez kapcsolódó beruházások során felmerülő konfliktusokra visszatérve: ezek során a KÖH képviselői (akiket – hogy bonyolultabb legyen a helyzet –, nem mindig lehetett a hivatallal, illetve annak hivatalos álláspontjával azonosítani) azt tették, amire alkalmazták őket, vagyis védték az épített/tárgyi örökséget. Csakhogy miután szakmai szinten sincs egységes álláspont a műemlékvédelem határairól, pontos feladatáról (lásd rekonstrukciók, visszaépítések kérdése), a terepen, a konkrét beruházásoknál sem volt (nem is igen lehet) szakmai protokoll, „szamárvezető", ezért a szakmai álláspont gyakran a legóvatosabb, vagy leginkább konzervatív irányt jelentette.

 

 

Ez így meglehetősen rébusznak tűnik, következzék hát egy képzelt beszélgetés egy képzelt várrom felújításáról, turisztikai hasznosításáról. Ez a párbeszéd így nyilván sosem hangzott el, de egyes elemei, ha nem is szó szerint, külön-külön objektumoknál igen:

- Szeretnénk visszaépíteni a várunkat, mert pályázaton nyerni tudnánk rá egy csomó pénzt és jönnének a turisták végre.

- Nagyszerű.

- Akkor visszafalaznánk a várfalakat...

- Persze, de csak félig.

- Félig?

- Igen. Meg kell őrizni a rom jelleget, hiszen a vár 18. századi széthordása is hozzátartozik a műemlék történetéhez. Ebben nem lehet vita.

- Ha nem, hát nem. A régész szerencsére feltárt a várudvaron egy épületet, azt visszaépítenénk, hogy legyen benne kiállítás.

- Csak nyugodtan. Jó modern épület legyen.

- Jaj ne, az ronda. A kutatók lerajzolták, hogy milyen volt a középkori épület.

- Annak a felépítése történelemhamisítás volna. A látogatók nem tudnák, mi a régi és mi az új. Maradunk a modernnél.

- Hogy fog az kinézni... Na de legalább a torony az szép lesz, oda kilátót tervezünk.

- Helyes, támogatom.

- És ráteszünk egy tetőt.

- Aligha.

- De a toronynak eredetileg volt teteje!

- Volt hát, csak nem tudjuk, pontosan milyen. Ne álmodozzanak!

- Lehet, hogy pontosan nem tudjuk, de tetőtlen sohasem volt. Ez nem hamisítás? Ráadásul ha nincs tető, néhány év alatt szétrohad az új falépcső és -terasz, kárba vész a mostani munka.

- A tudománnyal nem vitatkozunk.

A képzelt beszélgetés abszurdnak tűnhet, különösképpen azért, mert az érvek mindkét oldalról tökéletesen érthetők és elfogadhatók. S ugyan a konkrét példa egy várról szólt, nyilván felnagyítva, kiélezve az érdek- és véleménykülönbségeket, több beruházásnál is hasonlóan mást gondolhatott a beruházó és a „műemlék". A hosszas döntési és engedélyezési eljárások pedig csak fokozták az ellenérzéseket.

A cikk folytatása a műemlékem.hu magazinban.