„Három nagyobb, öt kisebb szoba” – Egy bordélyház születése

Éjszaka-tematikánk részeként úgy döntöttünk: olyan funkcióval is foglalkozunk, ami az elmúlt két évtized alatt még nem került elő az Építészfórumon. Mosonmagyaróvár több mint 120 éves bordélyháza a mai napig fennmaradt, sőt, őrzi eredeti részleteit is. Az „intézmény" születésének körülményeiről, felépüléséről és működéséről a házat újra felfedező Beregszászi Balázs, a helyi levéltár munkatársa írt.

Magyaróvár a 19-20. század fordulóján nagyközségi besorolásban a történelmi Moson vármegye és egyben a magyaróvári járás közigazgatási székhelyeként szolgált – még ha területileg és népességszámban volt is nála nagyobb település, mint például a vele közvetlen szomszédos Moson. A nyugat-magyarországi vármegye területének kétharmada a Habsburg Főhercegi Uradalom részét képezte. Emiatt, de földrajzi helyzeténél fogva is szervesebben kapcsolódott Bécshez és Pozsonyhoz, mint Budapesthez.

Magyaróvár és Moson egyaránt heti kettő és évenként öt országos vásárt tartó helynek számított; mindkettőn áthaladt a Buda-Pozsony-Bécs országút is. A gyáripar Mosonban a Kühne-gyár révén már a század második felétől megjelent, és 1855-ben a vasútállomás is ide került. A századfordulón közel négyezer lakosú Magyaróvár ekkor még nagyrészt a Lajta által körbefolyt belsőségen feküdt, de terjeszkedése már megindult a külső területek felé. Itt volt a közigazgatás adminisztrációja, a piarista gimnázium és az ország első mezőgazdasági akadémiája. A város fejlett malomiparral és sörgyárral rendelkezett, és épp a századfordulón indult működésnek a Hirtenbergi Patrongyár fiókgyára és a Manninger-téglagyár is. A Szigetköz lakossága ekkoriban a mosoni-dunai kompok, majd az 1906-os halászi híd megépítésével leginkább Magyaróváron keresztül tudott eljutni a nagyobb forgalmú mosoni piacra, illetve a vasúthoz. 

Az „ősi mesterség" az Osztrák-Magyar Monarchia területén a „boldog békeidők" alatt élte virágkorát. A 19. század második felétől főként nagyvárosokban, illetve nagy vonzáskörzettel bíró vidéki településeken jelent meg, különösen, ahol katonaság, élénk kereskedelem, gyáripar és felsőoktatás működött. Az 1860-as évek második felétől Moson megyében is megnövekedett a prostituáltak jelenléte, főként a két központi településen, Óváron és Mosonban. Egy pozsonyi nő például „szabadleányi tanyát" alapított, melyet a hatóságnak fel kellett számolni. Más jelentés szerint pedig Óváron „szabadnők" csavarognak, egyes források azt is tudni vélik, hogy éjjel, a Ligetben… A megyei főorvos szigorú büntetést indítványozott „főként az ifjúságvédelem miatt addig, amíg országosan nem rendezik és a prostitúció mint engedélyezett üzlet nem lesz". 

1878-ban lett először ügy a szabályozatlan prostitúció okozta nemi betegségekből. Tavasszal a mosoni 73. honvéd zászlóalj parancsnokság jelezte, hogy a legénység közt többen bujakórt (azaz szifiliszt – a szerk.) kaptak, és intézkedést kértek a járás vezetőjétől. Nyáron komollyá vált a helyzet: gróf Batthyány József főispán asztalán landolt a m. kir. belügyminiszter levele, amely haladéktalan vizsgálatot és intézkedést sürgetett a magyaróvári gazdasági akadémia hallgatóságának megfertőzöttsége miatt. Az akadémia igazgatója ugyanis panaszt tett a M. Kir. Földmívelés, Ipar és Kereskedelmi Minisztériumnál, miszerint az akadémia hallgatóinak közel fele nemibeteg; onnak kérték a hathatós segítséget a belügyminisztériumon keresztül. Annak oka, hogy nem helyben indították az ügyet, hanem „felülről kérték", csak az lehetett, hogy Magyaróváron ugyan tiltott volt a prostitúció, ám mégis megtűrték. 

A belügyminiszter először a győri, pozsonyi és komáromi bordélyokat tette felelőssé, ám az ottani kéjnők heti két alkalommal orvosi vizsgálaton estek át; a félszáz győri nő közül csak három volt bujakóros. Különben is: a gazdászok nem Győrbe, hanem inkább Pozsonyba jártak. Tudni lehetett, hogy Magyaróváron és Mosonban nagymérvű a zugbordélyok száma és a tiltott prostitúció; a belügyminiszter ezért kérte Moson megyét, hogy tegye meg a kellő intézkedéseket. Hamar találtak is egy zugbordélyt, amelyet a tulajdonosa „jóhiszeműen" működtetett – de nyilvánvaló, hogy nem ez lehetett az egyetlen ilyen intézmény.

Németh Attila, az Óvári Gazdászok Szövetsége titkárának kutatásai szerint az akadémia szóban forgó két évfolyamába összesen 224 hallgató járt. Közel negyedük volt külföldi, összesen 52 fő, tizenketten pedig (a születésükkor még külön tartományként számon tartott) Erdélyből érkeztek. A statisztika tehát 64 főt mutat, akik nem a Magyar Királyság területén születtek. Összehasonlításként: Moson és a szomszédos közelebbi vármegyékből összesen 32 fő járt ekkor Óvárra – náluk lehetett opció, hogy nem csak a szemeszterek végén, félévenként egyszer utaztak haza. Mivel azonban hétfőtől szombatig volt tanítás, plusz a gyakorlatok, ezért ez még a környékbelieknél sem volt valós lehetőség. A fennmaradó 128 hallgató a Magyar Királyság minden részéből érkezett. Míg Pestre el lehetett utazni vonattal – abban az időszakban „relatív gyorsan": Bécs és Budapest között a menetidő 6 óra 40 perc volt –, vonat nélkül már egy közelebbinek számító Vas vagy Veszprém megyei településről sem lehetett megfordulni lóháton. Röviden: a gazdászok haza nem igazán udvarolhattak. Óvár pedig kicsi városkának számított, ebben a korosztályban túl sok „szabad" fiatal hölgy nem maradt a több mint 200 életerős, és ilyen jellegű igényeit kielégíteni kívánó gazdász számára. Így maradt a B-terv. 

A belügyminiszter két évvel korábbi kérésével 1880-ban foglalkozott a megyei közegészségügyi bizottság. Egyöntetű határozattal kijelentették, hogy „a szabálytervezet kizárólag a nagyobb városok viszonyaihoz és életszükségleteihez igazodna. ... A jobb erkölcsköz ragaszkodó megyebeli lakosság közé pedig behozni s hatóságilag tűrt formában meghonosítani célszerűtlennek találják". 

Nyolc év múlva, 1888. június 25-ei ülésén Moson megye mégis meghozta a „Kéjelgésről" szóló végleges szabályrendeletét, a belügyminiszter jóváhagyásával. Ez – a mintaadó, 1867-es pesti példája nyomán – három foglalkozástípust különböztetett meg. Mindhárom művelőinek egészségügyi igazolvánnyal, azaz bárcával kellett rendelkeznie, a személyes adatokon és leírásokon túli arcképes igazolvánnyal, benne az orvosi igazolásoknak helyet biztosító elkülönített lapszámokkal. Különbség a tevékenység helyszíneiből adódik. A „bordélyos kéjnők" bordélyházakban dolgoztak. A „magán kéjnők" a hatóságnak bejelentett, saját vagy bérelt lakáson fogadták a klienseiket. Az úgynevezett „futóbárcás kéjnők" utcákon vagy nyilvános alkalmi helyeken, például kávéházakban szerezhették a vendégeiket, majd szobára mentek. 

A kéjelgést Moson megye területén bordélyban vagy egyedül lakó nőknél engedélyezték. Bordélyház csak félreeső területen lehetett, ablakait befüggönyözve, ajtajait mindig csukva kellett tartani. Csak férjes vagy özvegy 40 feletti nő nyithatott bordélyházat, aki „soha fenyítve nem volt" (azaz büntetlen előélettel rendelkezett); cseléd is csak 40 feletti nő lehetett. Engedélyt a területileg illetékes főszolgabíró adott a település képviselőtestületi határozata figyelembevételével. 

A kéjnők a főszolgabírótól kértek „kéjelgési engedélyt – türelmi bárcát". Kéjnő 18 év feletti (máshol 16 is lehetett), nem helyi illetőségű, járási orvos által alkalmasnak talált, csak saját elhatározásból, nem pedig kényszerítés hatására lehetett. A foglalkozás számos előírással járt: a kéjnő magaviselete, öltözete nem sérthetett közerkölcsöt, nyilvános mulatságra nem járhatott, este nem tartózkodhatott az utcán. Előírták az udvarias viselkedést a vendégekkel, sőt, sminkelni is tilos volt, csak a hintőpor megengedett. Heti két orvosi vizsgálatra köteleztek szerdán és szombat délelőtt. Betegség esetén a gyógyítás költségeit a bordélyház tulajdonosának kellett fedezni. Éjfélig lehetett zenélni, táncolni, utána tilos volt a mulatság, ahol egyébként is csak kávét és teát engedtek fogyasztani – a szeszesital tilos volt. A kéjnő keresetéből legfeljebb 75% járt a madámnak, minimum 25% tisztán az övé. A főnöknő maximum 25 forintot hitelezhetett a kéjnőnek, aki rossz bánásmód esetén panasszal élhetett a község, az orvos, a rendőrség felé, majd feljelentést tehetett a főszolgabírónál, másodfokon az alispán, harmadfokon a belügyminiszternél. Kihágás esetén pénzbüntetést szabtak ki, két kihágás után harmadszor a bordélyházi-engedély 1-5 évre történő elvonásával sújtották a tulajdonost. 

A rendeletet meghozatalát követően rögtön, 1888-ban Mosonban, 1891-ben pedig Magyaróváron próbáltak bordélyt létesíteni – hasztalan. Ilyen előzmények után érünk el a magyaróvári bordélyház létesítéséhez, mely közel fél évszázadon keresztül működött a városban (az 1939-es egyesítést követően Mosonmagyaróváron). 

1898 júliusában Grünwald Simonné mosoni lakos kérvényezte Magyaróvár képviselőtestületénél, hogy engedélyezzék számára egy bordélyház létesítését. Grünwald Simonné Fekete Róza néven 1858-ban született Győr-Nádorvárosban, római katolikus családba, házasságot 1896-ban Mosonban kötött az 1862-es érsekújvári születésű Grünwald Simon izraelita varrógépügynökkel. Ígérte, hogy az 1888/122. sz. rendelet betartásával elsőrangú és kifogástalan intézményt hoz létre, mely nem sérti a szemérmet és a közerkölcsöt. Épület tekintetében a Felső-kereszt utca 120. és az Alsó-kereszt utcai 135. számú házakat jelölte meg, de pár nap múlva a 136-os Alsó-kereszt utcai épületet is kilátásba helyezte. Kérte, hogy a testület a jelzett épületek, és helyeik tekintetében a legalkalmasabbat válassza ki, és kérelmét pártolólag bírálják el. 

Grünwaldné július 25-én a járási főszolgabíróhoz fordult. A félreeső helyen, a Kereszt utca 136. alatt álló épületet e célból vásárolta Lunzer Endrétől. Kérelmében, amelyhez mellékelte a képviselőtestület határozatát is, büntetlen előéletűnek vallotta magát, és előadta, hogy intézménye a megye egyetlen szabályozott keretek közt működő háza lenne, amely közegészségügy szempontjából nem csak kívánatos, de hasznos és szükségszerű is. A megnyitás esetén ígérte az épület Kereszt utcai ablakainak a befalazását. 

A bordély ellen nyolcan fellebbeztek: a Magyaróvári Főhercegi Uradalom, mint szomszéd és további magánosok. Nem értették, miként engedélyezhette a város a sűrűn lakott helyen található épületet; hivatkoztak a többi lakás kiadhatóságának megszűnésére. A szomszéd asztalos műhelyébe még a megrendelés miatt se mennek be, mert erkölcstelen helyen van az üzlet – hangzott az egyik érv. Fellebbeztek a főszolgabíróhoz és kérték, hogy a kupleráj ne ott létesüljön. Itt megjegyzem, hogy bár a Városház utcai Állami Leányiskola és a Piarista Gimnázium sincs messze, ezeket a fellebbezések nem említik. Sem az iskolaigazgatók, sem az iskolaszék elnöke vagy a rend nem emelt kifogást a bordélyház ellen; az Akadémia igazgatója is csak később. 

A főszolgabíró ezután kiderítette, hogy Grünwaldné nem felel meg a 1888/122. rendelet 2. pontjának: nem igaz, hogy nem volt fenyítve! Mosonban 1895-ben és 1896-ban is elítélték rendőri kihágás miatt: hatósági engedély nélkül kéjnőket tartott. Emiatt és a prominens helyszínre hivatkozva a főszolgabíró helyt adott az ellenzőknek. Grünwaldné azonban fellebbezett, mondván, hogy nem rendőri bűncselekményekről, hanem elévült kihágásokról van szó, azaz nem számít büntetett előéletűnek, a szomszédok véleményét pedig a szabályrendelet szerint nem szükséges figyelembe venni. 

Október 14-én a megyei jegyző, megyei orvos és megyei királyi főmérnök egyöntetűen támogatták a bordélynyitást. Dr. Laehne Ernő megyei orvos ekkor már évek óta folyamatosan kérte a belügyminisztert egy ilyen intézményért. „A város erkölcsössége azon nem mérhető le, hogy nincs bordélya, mert pont ezzel ad teret az erkölcsösség romlásának, mert a fiatalság és a férfiak természetbeli szükséglete. Köztudomásúnak nevezi Magyaróvár és Moson rossz hírét a titkos kéjelgés terén, itt hol az ország legelőkelőbb családjainak sarjai nem csak a felsőbb kiképzést, de a bujakórt is kapják." Laehne a helyszínt is jónak találta: rendészetileg és orvosilag is kedvezőbb, ha az a városban található, és nem félreeső helyen, ahol tér nyílik a bűnözésre. A titkos prostitúció aggasztó mértékű Magyaróváron – jelezte az orvos: nemcsak közerkölcsi, hanem közegészségügyi szempontból égető a szükséglet! 

Az alispáni eljárás alatt újabb tiltakozó levél érkezett a nyitás ellen az asztalosmestertől és még kilenc személytől, köztük az uradalom és az akadémia igazgatójával. A szükségszerűséget már nem vitatták; a fellebbezés a Kereszt utcai helyszínre irányult. Ha szükséges, a bordélyt állítsák fel a város egyéb területén, például a Vásártéren, Moson felé vagy a Lajta vidéken (Károly liget) a város hathatós és anyagi támogatásával – javasolták. Október 16-án már a megyei egészségügyi bizottság is foglalkozott a kérdéssel, támogatva az intézményt. November 20-án végül Pogány alispán elrendelte a hatósági engedély kiadását. 

Az építési engedélyt 1899. június 9-én igényelték, majd helyszíni szemlét tartottak június 19-én, Antoni Róbert szolgabíró vezetésével, dr. Unger Mátyás járási orvos, Stern Zsigmond kir. mérnök, Eckhard Ferenc, Magyaróvár városbírója, Hegyi Sándor városi főjegyző és az érdekelt három szomszéd jelenlétében. Ezt követően 21-én megszületett az építési engedély is. Beadott kérelme alapján Grünwaldné egy lakhelyiséggel bíró bordélyházat kívánt építeni, a Kereszt utcai részen 2 terem, 2 szeparé, 2 előszoba, az udvarban 8 kis szoba, 1 büfé, 2 konyha, fedett folyosó, pince, padlás, éléskamra helyiségekből álló földszintes épületet; a Lajta felőli oldalon a meglévő régi épületrész felhasználásával, a régi emeletes épületrész födémig való lebontásával. 

A tervet Rokobauer József készítette 1899. május 23-i keltezéssel, de a m. kir államépítészeti hivatal képviselője és a járási orvos által kikötött feltételek mellett. Rokobauer József a korszak kiemelkedő Moson megyei építőmestere volt. A magyaróvári születésű építőmester 1873-ban kezdte az ipart és 1882-re a megye egyetlen, nyolc főnél többet foglalkoztató építési vállalkozója, ezért az országos statisztikai hivatal iparvállalatnak minősítette. Később téglagyárat is üzemeltetett. Megbízása közben azonban a mester elhunyt; az építési engedélyt már özvegy Rokobauerné kérte, mint az építéssel megbízott építőmesternő. Ekkoriban az özvegyek tovább vihették az ipart, ha alkalmaztak egy megfelelő szakképesítéssel bíró személyt. Ebben az esetben ugyan nem tudjuk, konkrétan ki felügyelte az építkezést ideiglenes szakértőként, azonban az bizonyos, hogy 1901 nyarától özv. Robobauerné építési vállalatának ügyvezetője Hőnel Béla építőmester, aki 1889-ben Münchenben végzett és Budapestről igazolt Magyaróvárra. 

A belső udvaros épület hossztengelyére teljesen szimmetrikus. Szélessége az utcafronton 18,4, a hátsó részen 20,9 méter, hossza 27,55 méter, az épületmagasság 8,7 méter. Bejárata az Alsó-kereszt utcából nyílik. A bejárati folyosó közepén közrendészeti okból csapóajtót alakítottak ki. Belépve jobbra-balra egy-egy előtér található, ezekből a szalonokba lehetett jutni, ahonnan további külön szeparék nyíltak. A bejárattól a téglalap alakú, 12,15 x 8,2 méteres udvarhoz a két oldalsó folyosó közepén lévő lépcsőn lehet lejutni. Az udvart teljes mértékben körbeveszi az 1,3 méter magasságban kialakított, beüvegezett körfolyosó. A jobboldali szárnyban három nagyobb, a baloldalon öt kisebb szoba szolgált a kéjelgésre. A Lajtával párhuzamos, régi rész a tulajdonos lakrészét képezte két szobával, egy hálóval és egy konyhával, melyek ablakai a folyópartra néztek. Az alatta kialakított pince közepén egy folyosó vezetett ki a Lajtához. A lakás konyhája alatti, éléskamraként kialakított pincehelyiségbe vas csigalépcső vezetett. A jobb és balszárnyi folyosók elején mosdókat alakítottak ki, piszoárral és vízöblítéses vécével; a szennyvíz az udvar közepén lévő csatornából a Lajtába folyt. Az udvari kút a mai napig megtalálható. A vendégek számára a jobboldali folyosó elején kis étkező és konyha állt rendelkezésre. 

A helyiségek az utca szintjéhez képest 75 centiméterrel magasabban helyezkedtek el. A szalonok 25, a kéjszobák 8,5 és 10,5 négyzetméteresek, a helyiségek belmagassága 3,6 méter. Az utca felőli ablakok a járdától 165 cm magasságban, tejüveggel készültek, rajtuk 6 centiméter vastag spaletták. Az építkezés során még a Lajtába is készítettek szilárd lépcsőt. 

Grünwaldné 1899. október 21-ére, szombatra kérvényezte az üzletnyitást. Az október 18-ai helyszíni szemle során eljáró bizottság: a járási orvos, a városi főjegyző és a városbíró hármasa ezt még nem engedte. A szemle alatt még dolgoztak az asztalosok, mázolók, kőművesek, még nyitott volt a folyosó, amit üvegfallal kellett körbevenni. Egy héttel később, 28-án nyithattak, addig éjjel-nappal fűteni kellett a lakhelyiségeket, hogy a falak száradjanak. A megyei orvos utasította dr. Hönigswald Henrik körorvost, hogy a szabályrendeletben foglaltak szerint heti két alkalommal, a legnagyobb szigorral és lelkiismerettel vizsgálja a kéjnőket. 

A bordélyüzlet október 28-án hat bárcával rendelkező kéjnővel nyitott meg. Ez a nap egyébként a város ötödik, Simon Juda országos vásárával esett egybe. Eredetileg hét hölggyel nyitottak volna – ő azonban még nem töltötte be a 18. életévét, ezért nem kapott engedélyt. 

A következő évtizedekben Grünwaldné házába főként a Nyugat-Dunántúlról kerültek a munkavállalók: Győr, Komárom, Sopron, Pozsony, Vas, Veszprém, Zala megyék, Budapest, Pápa, Sümeg, Tata, Szombathely, Pannonhalma, Beled, Csorna, Sopronkeresztúr, Tét, Győrgyarmat, Borosjenő mellett, Paks, Dunaszentpál, Kehida, Letenye, Orosháza – de még Temes megyéből is jöttek Magyaróvárra. Életkoruk 18-39 közé esett; akadt, aki a mai hármas Győr-Moson-Sopron megye mindhárom székhelyét megjárta. 

Meg kell említeni, hogy voltak még magánkéjnők is a városban, akik engedélyt váltottak türelmi bárcára. 1902-ben egy csehországi és komáromi kéjnő, 1903-ban egy győri bárcás leány kért és kapott engedélyt a Bástya u. 75. sz. alatti bérelt helyiségre, Magyaróvár pártolásával. Ennek fő indoka volt, hogy az akadémisták száma százhúszról kétszázra nőtt, sőt, a 250 főt meghaladó tölténygyár személyzetének növekedése is hozzájárult a népességszám emelkedéséhez. 1905-ben maga Grünwaldné is működtetett egy kisebb nyilvánosházat, 3 kéjfülkével Mosonban, a Vásártér 127. házszám alatt. 

Grünwaldné halála után a húszas-harmincas évek többszöri tulajdonosváltását követően özvegy Petre Jánosné vitte tovább a „boltot", majd 1941-ben elajándékozta a lányának, Bálint Sándornénak.

1919-ben, a Tanácsköztársaság rövid idején szüneteltek a bordélyházak. A mosonmagyaróvárinak végül, a többi magyarországi bordélyházhoz hasonlóan, az 1950-es New York-i egyezmény aláírásával pecsételődött meg a sorsa. Az épületet 1952-ben államosították, vállalati kezelésbe adták, 1960-tól az ingatlan kezelője az É. M. Győrmegyei Áll. Építőipari Vállalat volt. A ma a Fecske utca 2. szám alatt található házban bérlakásokat alakítottak ki; jelenleg irodaházként funkcionál. A többszöri átalakítások ellenére máig számos korabeli részletet őriz; a legfontosabb, az egykori funkcióra utaló apróság a szobák eredeti számozása a folyosóra nyíló ajtók felett.

Beregszászi Balázs 
MNL GYMSM Győri Levéltára Mosonmagyaróvári Fióklevéltára munkatársa

A szerző köszöni a képek elkészítésének lehetőségét a Kvarc Kft-nek, a képek felhasználhatóságát pedig a Flexum Zrt-nek.

Szerkesztette: Kovács Dániel.

Források:
Magyar Nemzeti Levéltár Győr-Moson-Sopron Megye Győri Levéltára Mosonmagyaróvári Fióklevéltára 
Magyaróvári járás főszolgabírói iratai: IV.B.762.a., IV.B.911.a.
Moson vármegye főispánjának iratai IV.B.901.
Moson vármegye törvényhatósági bizottságának iratai IV.B.902.
Moson vármegye alispánjának iratai IV.B.905.
Magyaróvár nagyközség főjegyzőjének iratai V.B.1802.a.

Felhasznált irodalom: 
Szécsényi Mihály: A bordélyrendszer Budapesten, RUBICON 1993/8-9. A város 
Bana József: Piroslámpás évszázadok, Győr Megyei Jogú Város Levéltára 1999