Hiteles másolatok? MÉSZ-esték

Replikák, rekonstrukciók reneszánsza - a Budai Várban és másutt Európában címmel folytatódott Osskó Judit MÉSZ-esték építészeti beszélgetés sorozata. Bár az alcím általános építészeti jelenség megvitatását ígérte, a résztvevők zömét a Palota sorsa hozta indulatba. Zöldi Anna szokatlanul hosszú eseménybeszámolójának terjedelmét az önmagán túlmutató kérdés jelentősége indokolja. 

Hiteles másolatok?

Az est annak a kétségkívül látványos gyakorlatnak a hátterét igyekezett felderíteni, amelynek eredményeképpen az utóbbi időben több, a második világháború során elpusztult középület nyerte vissza eredeti küllemét. Ha a leginkább ismert, és a beszélgetés vitaindító előadásaiban is bemutatott példáktól – a berlini Schloss és a drezdai Frauenkirche – visszaépítésektől eltekintünk, akkor is érezhető, hogy világszerte nő az igény és kedv a múlt elpusztult emlékeinek eredeti formában történő újjáépítésére. Persze a szakértő fül itt mindjárt némi csúsztatást érezhet – mit is jelent az, hogy eredeti?

Láthatóan szakmán belül sincs konszenzus arról, hogy mennyiben lehet hiteles egy letűnt korszak elpusztult emlékeinek élethű rekonstrukciója, hogy eredeti kontextus és technikai háttér híján mennyit ér a korszerű szerkezeti vázon mégoly alapos kézi munkával létrehozott másolat. A közönség viszont nem lelkesedik a jelzésszerű kiegészítésekért – bokáig érő falak közt botorkálva, építészeti tudás híján nehéz felidézni a hajdani dicsőséget. És ha ebben a bonyolult mátrixban még a politika vagy a tömegek történelmi identitás-keresése is szerephez jut, általános megoldóképlet alkalmazása meglehetősen reménytelenné válik. A történelem által elpusztított épületek hiteles másolatainak visszaépítése sokkal inkább társadalmi, mint építészeti, vagy műemlékes kérdésnek tűnik, ám a körülöttük zajló vitákban az érvek rendre összemosódnak.

Közös veszély, széttartó vélemények

A MÉSZ vitaestjén sem született egyesség, még azt sem mondhatjuk, hogy a nézetek közeledtek volna egymáshoz. Bár az est általánosságban kívánta a replikák jelenségét vizsgálni, a Liget-Vár beruházásokkal kapcsolatos, régóta húzódó szakmai vita aktualitása elsőbbséget élvezett, és heves indulatokat kavart. Az elhangzottakból lassanként kirajzolódott, hogy a vélemények nem azonos kérdésekre fókuszálnak. A tervezők a Várba kormánydöntés alapján visszaépítésre kerülő építészeti objektumok és részletek szakmai hitelességét tartják minőségi kritériumnak, a beruházást ellenző építészek és műemlékes szakemberek viszont a Vár programja és jövőképe szempontjából kérdőjelezik meg a költséges építészeti beavatkozások észszerűségét és társadalmi üzenetét.¹

A vitaestet követő pénteki híradások szerint L Simon László aznap a parlamentben azzal indokolta a Nemzeti Galéria és a Széchényi Könyvtár kitelepítését, hogy ezek az intézmények akadályozzák a Vár publikus használatát, mert nyilvánosan látogatható tereik csak az alapterület 30 százalékát jelentik. Elköltöztetésükkel a Palota összes tere bejárhatóvá válik, és ezzel sokkal több turistát fog vonzani. Ez új elem a Várról szóló kommunikációban, eddig az intézmények körülményeinek javításával indokolták a költöztetés szükségességét. A Várban tervezett építészeti beavatkozások tehát semmiképpen nem tekinthetőek szimplán építészeti problémának. 

 A másolatok építészeti értéke ettől függetlenül vitatott kérdés, amit a szakmának azért kellene tisztáznia, mert a megépült példák közönségsikere és magas szakmaisága példaként szolgálhat a visszaépítések gyakorlatának terjedéséhez, és olyan szörnyszülöttek létrejötténél bábáskodik, mint a már tervezés alatt álló, a Ligetben újraépíteni szándékozott Közlekedési Múzeum vásári pavilonja – melyet az építész szakma egységesen ellenérzéssel fogad.

Mi épül most?

Potzner Ferenc tervező a Budai Vár nyugati oldalán hamarosan megkezdődő munkákat ismertette, amelyről a kormány 2015 elején határozott.² A tabáni oldalon a befejezett mélygarázs tetején helyreállítják a Csikós Udvart, ennek központi eleme a hiteles másolatban visszaépített, 1899-ben átadott valamikori Lovarda épülete. A hozzá tartozó istállók a támfalban kapnak majd helyet. A Lovarda az 1944-45-ös ostromban megsérült, de helyreállítás helyett 1954-ben lebontották. Egy szinttel feljebb, a Hunyadi Udvarban visszaépítik a Hauszmann Alajos által tervezett Főőrségi épületet, amely egészen 1971-es lebontásáig működött, többek között a vár felújítási munkáit tervező Közti irodájaként. 

A két szint között rámpa illetve a szintén Hauszmann tervezte Stöckl lépcső teremti meg a kapcsolatot, ez utóbbit Masznyik Csaba tervezi. A munkálatok lehetőséget adnak a várfalak körüli további régészeti feltárásokra, illetve hosszabb távon a Történeti Múzeum méltóbb megközelítésére, az Új Világ kert helyreállítására, esetleges további elbontott elemek, például az Erzsébet loggia visszaépítésére. A tervezett beépítések indoka a tervező véleménye szerint a Vár hatvanas évekbeli felújításának méltatlan állapota, a szándékos, politikai okból elrendelt bontások nyomán kialakult veszteség helyrehozatala, a Tabán felőli oldalon újabb átjárások, feljárók, illetve a Tabán felőli térfal megteremtése, és az újabb régészeti rétegek feltárása.

A tervezett funkciót firtató kérdésekre elmondta, hogy a lovarda az istállókkal kiegészítve részben visszakapná eredeti funkcióját, lovasbemutatók helyszínéül szolgálna, illetve a báli szezonban bálteremként funkcionálna. A testőrség épületében, mely valaha a várban állomásozó gyalogság szállása volt, az autentikus külső mögött kortárs belső kialakítás valósul meg. A Csikós udvari szintről bejárat vezet a régészeti feltárásokhoz, felette konyha, a Hunyadi Udvar szintjén étterem, az emeleten és a tetőtérben pedig testőrségi kiállítás kap helyet. A BTM épületében a későbbiekben az előcsarnok szintjén helyreállítják a Várbazár felőli kapu díszes kialakítását, az emeleten helyreállítják a Szent István termet, a többi teremet kiállítás foglalja majd el.

A példa ragadós?

A vita bevezetésként két esettanulmány mutatta be a visszaépítések közelmúltbeli példáit. Közös vonásuk, hogy bár minden eset egyedi, a visszaépítéseket elsősorban társadalmi igények indokolják. A drezdai Frauenkirche visszaépítése a háborús pusztítás utólagos jóvátételét szimbolizálja, a volt NDK parlament helyén újjáépülő hajdani berlini tartományi palota a német egységgel összefüggésben nyer értelmet. Ide sorsolható korai példaként Varsó belvárosának háború utáni visszaépítése is.³ A történetileg hiteles külső ezekben az esetekben civil kezdeményezések nyomán merül fel igényként, szorosan összefügg a történelmi identitással, amit jelentős mértékű közadakozás is nyomatékosít. A történelmi külső mögött azonban sok esetben az újonnan telepített funkció kortárs és jellemzően jövőbemutató, kulturális igényeket elégít ki.

Drezda – a múltat jóvátenni

Csernyus Lőrinc a drezdai bombázás során elpusztult Frauenkirche újjáépítésének történetét mutatta be. A 18. század közepén épült, európai léptékben is hatalmas barokk templom romjai az NDK megszűnéséig háborús mementóként feketéllettek Drezda közepén. Az újjáépítés 1990-ben civil kezdeményezésként, Ludwig Güttler trombitaművész felhívásával indult, eleinte sem a lakosság, sem a szász egyház sem támogatta, végül 1992-ben a helyi önkormányzat nagy többséggel kiállt az újjáépítés mellett. A végső lökést II. Erzsébet angol királynő felajánlása adta, melynek értelmében Anglia szállította a kupolán lévő arany keresztet. (A műtárgyat készítő kovács édesapja pilótaként részt vett a II. világháború végi légitámadásban). 

Az újjáépítés össztársadalmi esemény volt, 100 millió eurós közadakozás mellett, az előzetes költségvetést tartva, 180 millió euróért készült el. Az újjáépítés során korrigálták az eredetileg is repedéseket okozó statikai hibáikat, egyebekben mindent régészeti pontossággal, az építőmester eredeti tervei, és az 1930-as rekonstrukciós tervek alapján készítettek el, ugyanabból a szász homokkőből, amiből annak idején a templom épült. A tervezést és kivitelezést a legkorszerűbb 3D-s eszközök segítették.⁴ A folyamat kezdettől fogva megosztotta a műemlékes szakmát és az építészeket, ellenzői és támogatói nagyjából fele-fele arányban oszlottak meg. A 2005-ben átadott templom körül a későbbiekben korhű módon visszaépítették a szintén elpusztult Neuemarkt térfalait is, ahol az épület külsejére nézve hiteles adatot nem találtak, ott egyszerűsített architektúrával.

Berlin – a múltat meghaladni

Masznyik Csaba esettanulmányként a Berliner Schloss készülő rekonstrukcióját mutatta be.⁵ A berlini uralkodói székhely 500 éves múltja során számos átépítésen esett át, a II. világháborúban bombatalálat érte és szinte teljesen kiégett. 1950-ben politikai döntés nyomán lebontották, helyén 1976-ban nyílt meg az NDK parlament épülete, a Palast der Republic. A modernizmus építészeti eszköztárát bátran alkalmazó épület a publikus használatot erősítve részben közösségi funkciót szolgált, koncerttermet és éttermeket is magában foglalt. Azbeszttartalmú építőanyagai miatt 1990-ben életveszélyesnek nyilvánították és bezárták, átmenetileg művészeti projektek foglalták el. Az NDK megszűnése után, 2002-ben a lebontása mellett döntött a német parlament, a volt keletnémetek ugyan tüntettek a bontás ellen, de az 2005-ben megkezdődött, és 2008-ra befejeződött.

Az épület helyén kezdettől fogva nemzetközi kulturális intézmény, a Humboldt Forum felépítését tervezték, a hajdani Schloss visszaépítése azonban társadalmi viták tárgya volt hosszú évekig. Ennek színvonalára jellemző, hogy a civil társadalom többek között a projekt honlapján legördülő menüpontban mondhatta el véleményét. A tervezőt pályázaton választották ki, melyet egy nem kiemelkedő nemzetközi ismertséggel bíró olasz iroda nyert meg. A városlakók számára megépült egy mintafal – vasbeton tartószerkezeten a homlokzati részletek kézműves visszaépítésével. A kortárs homlokzat és a visszaépítés közti döntésben nagy szerepet játszott, hogy a költségkülönbséget közadakozás fedezi – a 80 millió euróból, amely időközben felkúszott 105 millióra, eddig 55 millió folyt be.  

Az épületnek nem minden homlokzata épül vissza eredeti formájában, és belső kialakítása teljes mértékben kortárs eszközökkel történik. A funkció kiválasztásánál szempont volt, hogy az 500 éven át hatalmi célokat szolgáló épület kulturális közfunkciót nyerjen. Masznyik Csaba azzal fejezte be előadását, hogy a berlini példából úgy tűnik, hogy az emberi lélek nem visel el bizonyos veszteségeket, de a visszaépítés nem minden esetben indokolt – utóbbit a Közlekedési Múzeum vastagon áthúzott fotójával nyomatékosította.

Masznyik Csaba, a Stöckl lépcső tervezőjeként a történeti örökséghez való viszonyunk változását is illusztrálta előadásában. Hivatkozott Aldo Rossi megállapítására, miszerint a városok különböző elemei más-más időszámítás szerint élnek. Emlékeztetett a 2014-es Velencei Építészeti Biennálé központi kiállítására, ahol Rem Koolhaas főkurátor az egyes épületelemek több évszázados evolúcióját mutatta be. Jó példa ez arra, hogy illusztrálja a felgyorsult változást, aminek átélő/elszenvedői vagyunk: egy emberöltő alatt több évszázad fejlődése megy végbe – így a múlt emlékei felértékelődnek.

Hangsúlyozta, hogy habár a tervezett várbeli visszaépítésekkel egyetért, előadása nem érvel a visszaépítések általános gyakorlata mellett. A Stöckl lépcsővel kapcsolatban elmondta, hogy funkcionálisan mindenképpen szükséges a kapcsolat kialakítása, a visszaépítését az adott helyen az egységes összkép érdekében indokoltnak tartja. Hauszmann eredeti tervei rendelkezésre állnak, ám azok adaptálása mai technológiához különleges feladatot jelent.

Budapest – a múltat eltörölni?

A beszélgetés után kialakuló vitában a hozzászólók elsősorban építészeti, funkcionális és ésszerűségi, s nem utolsó sorban anyagi okokból bírálták a tervezett várbeli beavatkozásokat, illetve a Ligetbe tervezett visszaépítéseket.

Roth János építész indokolatlannak nevezte a Potzner Ferenc által bemutatott terveket. Rámutatott, hogy a felsorolt német példák szisztematikus pusztítás ellenében, illetve polgári kezdeményezés és főképp ráfordítás eredményeképpen épültek újjá, míg a Palota Budapest ostromának esett áldozatul, helyreállítása megtörtént, sem történelmi érvek, sem közakarat nem áll a visszaépítések mögött, pusztán politikai szándék mozgatja őket. A lovarda és az őrség épülete nem társadalmi, illetve közösségi igényt elégít ki, és térfalak építése sem indokolt a kiváló panorámával rendelkező Tabáni oldalon. A gyalogos és egyéb kapcsolatok visszaállítása a Tabánnal jogos közcél, azonban ez történhetne kortárs eszközökkel is, ahogy az a Vár számos más pontján történt.

A Stöckl lépcső visszaépítése az akkori technika híján súlyos többlet-munkát és –költséget jelent. A Hauszmanni palotának a tömege az érték, amelyet az eredetileg is melléképületként épült Főőrség tömege aránytalanul megbont, sem építészetileg sem funkciójában nincs szükség a Vár nyugati oldalán térfalra, a tervezett funkciók pedig nem a köz érdekét szolgálják.

Erő Zoltán építész elsőként a Közlekedési Múzeum Ligetbe tervezett visszaépítését bírálta. Rámutatott, hogy ha a kormány sajtótájékoztatóján elhangzottak értelmében nihilista kritizálás helyett igenekkel akarunk az utókornak szolgálni, akkor a Ligetbe tervezett, eredetileg is ideiglenes pavilonnak épült, eredetileg sem szép épület maga a nihil. A 21. század legikonikusabb fogalmának, a technikának és mobilitásnak szentelt épület nem viselheti a 19. század vásári architektúráját. A Várral kapcsolatban felhívta a figyelmet arra, hogy nem szerencsés például a Frauenkirchével párhuzamba állítani, mert annak visszaépítése a társadalom számára egész más, jövőbe mutató üzenetet hordoz.

A Vár esetében azonban nem világos a jövőkép, a tét nem a visszaépítések hitelessége vagy szakszerűsége, hanem a célja és működése. A felvázolt tervezett funkciók nem adnak garanciát a közösségi kulturális használatra, illetve az is a szakmát megosztó kérdés, vajon az ablakokat kivéve mai szemmel valóban annyira rossz-e a Palota helyreállított architektúrája, hogy rendkívüli költségek árán vissza kell álltani a Hauszmann-i állapotokat. Ha a szocialista helyreállításon a múlt eltörlését kérjük számon, vajon helyes válasz-e erre a múlt egy újabb darabjának újbóli eltörlése?

Kié a Vár?

Korompay Katalin műemlékes szakember a várba telepítendő minisztériumok kérdését firtatta. A Szentháromság téren álló Pénzügyminisztérium (most Magyarság Háza) esetében felhívta rá a figyelmet, hogy ez esetben a háborús pusztítás adott arra lehetőséget, hogy a túldíszített tömegével a Mátyás templomot agyonnyomó épületen Rados Jenő olyan homlokzatokat alakítson ki, ami többé nem konkurál a templom architektúrájával. Az eredeti homlokzatok tervezett helyreállításának megakadályozására akár a közakaratot is mozgósítani kell és lehet. Kifogásolta továbbá, hogy a beavatkozások rendre ellehetetlenítik a várfal-sétány közhasználatát: a Sándor palotánál már nem működik, ha a Karmelita kolostor bővítésével elkészül a miniszterelnökség rezidenciája, akkor az Ellipsz sétány is zárt terület lesz. Erre a Szent György tér mentén, a Krisztina körúti oldalon is megvan az esély, az Erdélyi bástya még kérdéses, már régen lezárták a Hilton mögött is az átjárást, a KÖH kertjét meg sem nyitották, ahogyan a Dísz téri házaknál is megszakad a várfal-sétány.

Korompay Judit építész amellett érvelt, hogy a várihoz hasonló léptékű beavatkozásnak mindig a köz érdekében, társadalmi egyeztetéssel kell történnie, és nem egyes szűk csoportok igényeit kielégítenie.

A jövőnek épül?

Leghevesebben Csomay Zsófia építész támadta a készülő munkálatokat. Tiltakozásának külön nyomatékot ad, hogy ő kezdettől tagja a Vár szakmai koncepciójának kialakítása érdekében 2014-ben létrehozott Hauszmann bizottságnak.⁶ A bizottságban végzett munkájának ellehetetlenülése, a döntések top-down meghozatala miatt Schneller István volt budapesti főépítésszel együtt nyílt levélben tiltakozott Lázár Jánosnál.⁷ Az esten nyilvánosan is megfogalmazta kételyeit és ellenvetéseit.

A Hauszmann bizottság megalakulásakor Orbán Viktor azzal a jelmondattal indított: visszafoglaljuk a Várat. Akkor sokan úgy értelmezték, a kultúra számára, ám az azóta történtek – a kormányzati funkciók, minisztériumok odahelyezése, a visszaépülő elemek és kiürítendő palota tervezett funkciói – nem ebbe az irányba tartanak. Csomay Zsófia hangsúlyozta, hogy a Vár értéke a kultúra, amely ráadásul már most is intenzíven jelen van a nemzeti könyvtár, a múzeumok, a Nemzeti Galéria révén, amely épp most bizonyította az EL Kazovszkij kiállítással, hogy jelenlegi formájában is remekül használható kiállító térként.

Ezeket a nyilvános használatú, kulturális közintézményeket azonban egyelőre ismeretlen, homályos funkciók érdekében kitelepítik, és többek között a Galéria kitelepítésének esik áldozatul a Liget. Városi léptékben is ésszerűtlen a funkciók költséges átcsoportosítása, a kulturális negyedbe államigazgatás, a parkba kulturális negyed telepítése. A Várra visszatérve nyomatékosan hangsúlyozta: sem a kultúra felvirágoztatása, sem a most leromlott állapotú nyugati oldal rendbe tétele nem igényli a 19. század architektúrájának visszaidézését, sőt, a múlt visszaépítése dugót jelent a természetes folyamatok útjában.

A jelenlegi gazdasági helyzetben ráadásul semmi nem indokolja, hogy iskolák és egyéb közhasznú, hiánypótló beruházások helyett milliárdokat költsünk egy lovarda és egy maga korában is másodrendű őrségi épület visszaépítésére.

Kinek és minek készül mindez? Mi kerül a kiürített könyvtár és galéria sok száz négyzetméteres helységsorába? A hitelesen restaurálható terek belső zárványok, mihez kezdünk a maradékkal, amelynek hatvanas évek-beli kialakítása egyáltalán nem igénytelen, sőt kifejezetten értékes részleteket is mutat? A visszaépíteni szánt épületek abszolút építészeti értéke is kérdéses, ráadásul az így létrejövő replika hamis, mert a helyreállított külső meg kell, hogy feleljen a korszerű hőtechnikai és egyéb szabványoknak. Legfőképpen pedig: hol a közakarat és a szakmai, társadalmi konszenzus a projekt mögül?

Az építész felelőssége

A Vár tönkretételének lehetőségét előrevetítő őszinte és elkeseredett kérdések csak részben találtak válaszra - igaz jó részük az építész szakma részéről nem is megválaszolható. Masznyik Csaba igyekezett a szigorú szakmaiság álláspontját képviselni. Elmondta, hogy az általa tervezett Stöckl lépcsőt a már mondottak alapján indokoltnak tartja, a várban azonban a barokk kori épületmagasságot tartja mértékadónak, ezért a Pénzügyminisztérium épületének esetében ellenzi a munkálatokat. A vári beavatkozások eredményességének záloga szerinte a politikai akaraton kívül a szakmai felkészültség, és Potzner Ferenc személyében ezt biztosítva látja. Minden kérdésre sok válasz létezik – ez most Potzner és csapatának válasza. A berlini Schloss kapcsán valóban jobban működött a társadalmi egyeztetés, de erre a szakmának itthon nincs ráhatása. 

A funkciót megkérdőjelező kérdésekre Potzner Ferenc elmondta, hogy a Palota funkciói egyelőre alakulnak, de a döntés nem rajtuk, építészeken múlik, ezért nem érdemes beszélni róla. A Varga Ötvös Béla közreműködésével készült koncepciójukban többek között a magyar alkotmányosságot és a Szent Korona történetét bemutató kiállítást javasoltak. Az általuk javasolt terek – a Szent István terem, a bálterem a Hunyadi udvarban és az „A" épületben található kápolna – hitelesen helyreállíthatóak, a próba a Szent István terem lesz, amelynek berendezési tárgyai közül is megvan néhány. A Csikós Udvar régóta elhanyagolt terület, rehabilitációjával a Szent György térhez méltatlan fesztiválok jobb helyet kaphatnának.

A most visszaépítendő elemek állapotuk alapján megtarthatóak lettek volna, a szocialista rendszer politikai okokból döntött az elbontásuk mellett, ezért visszaépítésüket társadalmilag indokoltnak tartja, a minőség mércéja a szakmai hitelesség. A Palotába vezető tengely díszes kialakításhoz a történeti beépítés illeszkedik, kortárs hozzátételt csak ettől távolabb tud elképzelni. A Pénzügyminisztérium homlokzat-helyreállítását ő sem helyesli, az említett tanulmányban sem javasolták, ahogy a Honvédelmi Minisztérium Dísz téri torzójának helyére is kortárs beépítést ajánlottak. További feladat a Szent György tér nyugati oldalának beépítése, ahol bármi elképzelhető. Érdekességként idézte, hogy Rákosi maga a Hauszmann féle architektúrát preferálta volna a Palota esetében.

A vita végén Wittinger Zoltán műemlékes szakember alapvető kérdést tett fel, amely már túlmutat a szűken vett műemlékes gyakorlaton és a szakmai felelősség területére vezet. Ha a sorozatos visszaépítések a példák (Füzér, Diósgyőr, a tervezett vári és ligetbeli elképzelések) nyomán gyakorlattá válnak, vajon nem engedünk-e ki olyan szellemet a palackból, amellyel azután nem leszünk képesek bánni? Az első korhű visszaépítés, a nyírbátori Báthory vár még citrom-díjban részesült az ICOMOS részéről, az azóta felépült Diósgyőri és Füzéri vár azonban már elfogadottá, sőt követendő példává vált. Hol a határ a múltidézésben? A Közlekedési Múzeum példája máris elrettentő és azt is építészek tervezik. Erre a kérdésre azonban valószínűleg csak az idő tud választ adni, ezúttal nem lettünk okosabbak.

Zöldi Anna

1  http://www.mozgovilag.hu/lovei-pal-budai-var-kek-kodben/

2 http://epiteszforum.hu/ujra-ulesezett-a-hauszmann-bizottsag

3 http://hamster.blog.hu/2014/07/02/egy_ujjaepitett_ovaros_varso

4 http://dsevvft.blogspot.hu/2012/10/drezda-frauenkirche-szg3_1.html

5 Ld. a letölthető fájlt.

6 http://epiteszforum.hu/ok-a-hauszmann-bizottsag-tagjai

7 http://epiteszforum.hu/nyilt-level-lazar-janoshoz