építészet : környezet : innováció

Hiteles tudósítások?

"Nem hagyhatom szó nélkül Zöldi Anna beszámolóját a MÉSZ szervezésében a napokban lezajlott beszélgetésről. Rendkívül nehéz feladat elfogultságtól mentes tudósítást írni, különösen akkor, ha a szerző – meg nem kérdőjelezhető módon – elfogult. Az olvasók egy részét azonban – magam is ezek közé tartozom – jobban vonzza a történészi szemlélet, mint a haditudósítás: az utóbbi csak a maga oldalának győzelmét és sebesültjeit látja." Masznyik Csaba írása.

Zöldi Anna tudósításából egyértelműen kiviláglik az objektivitásra való törekvés akkor is, ha ez érezhetően sokszor nehezére esik. Nincs olyan beszámoló – hangfelvétel sajnos nem készült –, melynek olvastán az említett felszólalók ne éreznék úgy, hogy nem azt mondták, és nem úgy mondták, mint ahogy azt a szerző a szájukba adta. Anna – amennyire meg tudom ítélni – elismerésre méltóan sok energiát fektetett abba, hogy ezt elkerülje, és senki ne érezze hamisnak a leírtakat. Az sem lehet titok, hogy a cikk születése közben intenzív levelezést folytattunk arról, hogy ki mit is mondott pontosan: a cikk szövegét természetesen én is csak a megjelenését követően olvastam, a levelezés inkább a tárgyi tévedések elkerülését, és az emlékek pontosítását szolgálta.

A cikk címével és a bevezető bekezdésekkel mégis sikerült az egész tudósítást eltorzítani, amit nagyon sajnálok. Az est témája ugyanis NEM A HITELESSÉG volt, a hitelesség szó – 50 tanú van rá – el sem hangzott az est folyamán. Erre azért ügyeltem az előadásom közben is kínosan, mert Lővei Pál publikálás előtt álló fontos írása már egy hete kering az interneten, és bizonyára mindenki olvasta, akit a téma érdekel. Ebben az írásban Lővei Pál éppen a hetekkel korábban a Várkertben folytatott beszélgetés során a rekonstrukciók értékét mérő (Krähling János szájából elhangzó) „hitelesség” szó hitelességét kérdőjelezi meg, és valljuk be, az érveivel, pláne szakmai alapon, nehéz vitatkozni. Már csak ezért is tartottam fontosnak, hogy ha már a hitelesség fogalma elhiteltelenedett, akkor ne tévedjünk erre az ingoványos talajra.

A berlini Schloss általam felvezetett ismertetésekor elhangzott, hogy – szinkronban Philipp Oswalt szellemes írásával 1 – a Schloss egy kortárs épület, melynek három homlokzata historizáló formák felhasználásával, kézműves technikával készül. Sem nem „hiteles”, sem nem rekonstrukció. Téved, aki azt hiszi, hogy Berlinben „visszaépül a Hohhenzollernek kastélya”. Elég csak az egykori épülettömeg makettjére és az új épület tömegére pillantani. Ez a többlet kerül 80 (ma már 105) millió euróba, melyet civil kezdeményezéssel adományokból, és nem az adófizetők pénzéből finanszíroznak. Eddig adományokból 55 millió euró jött össze, ami elképesztő összeg. A bevezető előadásomban is a kortárs építészet és a történeti építészet egymásba olvadásának példájaként idéztem a genovai Carlo Felice színház rekonstrukcióját: Carlo Scarpa, Aldo Rossi. Koolhaas Whitney Múzeum bővítési tervét pedig – többek között – azért, hogy illusztráljam, mennyire nem egyszerű dolog azzal érvelni, hogy a „kortárs építészet” – a hitelesség szóhoz hasonlóan alakváltó fogalom – majd mindent megold. Jelenségeket és példákat igyekeztem felvonultatni, nem ítélkezni ezek felett. 2

Ami az általam mondottakra és a részvételemre vonatkozik, a következő pontosításokat szeretném leszögezni: nem én vagyok a Stöckl-lépcső tervezője, hanem Hauszmann Alajos. Ezt is csak Dr. Rostás Péter 2015-ben elkészített tudományos dokumentációja tárta fel, eddig Ybl-lépcsőként emlegették. A 70-es években lebontott, a háborúban egyébként alig-alig sérült közlekedő visszaépítésének koncepcióját Potzner Ferenc dolgozta ki a közelben lévő Főőrség és a lovarda felépítésével együtt.

A munkatársaimmal csupán a lépcső kiviteli terveinek elkészítésére van megbízásunk, amit fenntartás nélkül elvállaltam. Ahogy ez az előadáson is elhangzott, ennek alapja és háttere az a 17 év, amit az Országház kőburkolatú homlokzatának rekonstrukciós tervezésével töltöttünk: ismerjük az efféle, a mai tervezői gyakorlatban kevéssé ismert szerkesztési finomságok rejtelmeit. A lépcső – megítélésem szerint – egy sallangmentes, bravúrosan szerkesztett műtárgy, ami túl azon, hogy szükség van ott egy feljáróra, megérdemli, hogy a háború utáni, elsősorban ideológiai alapú döntést felülbírálva visszaépüljön.

De az is elhangzott az előadáson, hogy sem a Pénzügyminisztérium felépítményének, sem a Közlekedési Múzeum rekonstrukciójának tervezését nem vállaltam volna, ha megkerestek volna vele, mert – kivételes esetektől eltekintve – nem vagyok a másolatépítés híve, ezen épületek visszaépítését pedig szakmai hibának és óriási tévedésnek, felelőtlenségnek tartom. Azt is elmondtam, hogy másképp viszonyulok a várbeli és a ligetbeli fejlesztésekhez: a várpalotával kapcsolatos tervekről folyó vitákat kíváncsian hallgatom, míg a Liget esetében minden olyan „fejlesztést” tévedésnek tartok, mely oda múzeumi negyedet – épületet – erőszakol. A Pénzügyminisztérium grandiózus épületének Rados Jenő-féle szelídítése pedig önmagában is építészettörténeti érték. Amit a várpalota rekonstrukciójáról nem lehet elmondani.

Ismétlem: messzemenően elismerem Zöldi Anna tudósításának objektivitásra törekvő hangvételét, de sajnálom, hogy a címmel és a bevezetővel félrevezeti az olvasót. Hozzászólásom csupán az ebből fakadó félreértéseket szeretné megelőzni.

Masznyik Csaba

 

1 http://schlossdebatte.de/?p=690
2 http://prezi.com/-76h-wxyxg_a/?utm_campaign=share&utm_medium=copy&rc=ex0share

 

 

25 vélemény | vélemény írásához jelentkezzen be »