In Memoriam Klebelsberg Kuno − A miniszter a művészetek emlékezetében

Klebelsberg Kuno (1875–1932) vallás- és közoktatásügyi miniszter munkásságát a művelődés- és politikatörténészek napjainkra széleskörűen feltárták. Az újabb kutatások tükrében mind tisztábban bontakoznak ki Klebelsberg művelődésszervezői tevékenységének tervei is, amelyeket hol az elittel karöltve, hol azzal szemben valósított meg. Számos jelentős, a magyar kultúrában a mai napig meghatározó jelentőségű kezdeményezés kötődik a nevéhez.

ELŐADÁSOK ÉS ELŐADÓK

Klebelsberg Kuno művészetpolitikája

Előadó: Dr. habil Ujváry Gábor történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár intézetvezetője

Klebelsberg rendszerben gondolkodó politikusként a tárcájához tartozó valamennyi terület fejlesztését – nem pedig egy-egy kiemelését – tekintette fő céljának. Művészetpolitikáját azonban meghatározta, hogy e területen az állam és a kultusztárca lehetőségei sokkal szűkösebbek voltak, mint napjainkban. Komolyabb állami segítséget csak a művészeti felsőoktatás, illetve az állami színházak (Operaház, Nemzeti Színház, majd 1924-től annak kamaraszínháza is) kaptak a tárca költségvetéséből. Napjaink gyakorlatával szemben a művészeti életet többnyire az az iránt érdeklődő közönség, illetve a törvényhatóságok, az önkormányzatok, a magánosok és mindenekelőtt az akkor még vagyonos egyházak (különösen a katolikusok) megrendelései tartották fenn. Irodalmi és művészeti célokra, folyóiratok és könyvek megjelenésének finanszírozására alig jutott valami a kultusztárca büdzséjéből, s az említetteken kívül a színházak sem kaptak állami szubvenciót.

Így az állam szerepe a (részben) saját beruházásai művészeti programjának kivitelezésére, köztéri szobrok állítására, fiatal magyar művészek – elsősorban római, részben pedig párizsi – ösztöndíjainak biztosítására, illetve a külföldi kiállításokon (velencei biennále, egyházművészeti tárlatok stb.) való részvételük támogatására korlátozódott. Mindez azonban számos fontos eredménnyel járt (gondoljunk csak a szegedi Dóm tér kialakítására, az ehhez kapcsolódó Nemzeti Emlékcsarnok számos alkotó készítette szobraira, illetve az ottani Dömötör-torony Aba-Novák Vilmos falfestményeire). Klebelsberg Gerevich Tiborral karöltve kulcsszerepet játszott a nem egységes stílusirányzatot képviselő római iskola létrejöttében és nemzetközi sikereiben is. Fontos szerepet játszott a korszak színvonalas konzervatív folyóirata, a Napkelet alapításában (1923), de a ma is élő Szegedi Szabadtéri Játékok is az ő bíztatására születtek (1931).

A művészetpolitika mégis a miniszter kultúrpolitikai koncepciója egyik leggyengébb láncszemének bizonyult, és ennek a korabeli büdzsé maitól eltérő szerkezete mellett további okai is voltak. Egyrészről a két világháború közötti időszak irodalmi, képző-, ipar-, zene-, színház- és építőművészeti életének rendkívüli pezsgése és magas színvonala: ilyen viszonyok között a valódi tehetségek felkarolása is erősen meghaladta volna a költségvetés természetes korlátait. Másrészt pedig az a tény, hogy Klebelsberg ízlésvilága – bár művészettörténetileg is igen képzett volt – megrekedt a (közel)múlt általa igazán nagyra tartott mestereinél, amit többször be is vallott. Kevésbé volt ez így az irodalom, a színház és a zene területén – bár itt is voltak melléfogásai, mint például az egyébként nagyszerű Dohnányi Ernő Liszt Ferenc vagy a kortárs Bartók Béla és Kodály Zoltán elé helyezése –, sokkal inkább a többi műfaj esetében mutatkozott meg.

A nemzeti megújhodás szolgálatában

Klebelsberg Kuno és az irodalom

Előadó: Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, egyetemi docens (MMA)

Életművének tárgyilagos elemzői szerint Klebelsberg Kuno tudománypolitikai tevékenysége a magyar politikatörténet egyedülálló fejezetét alkotja, oktatási reformjai és a szabad művelődést, a népművelést sürgető intézkedései pedig csak Eötvös Józseféhez és Trefort Ágostonéhoz mérhetők. Kultúrpolitikájának a művészetekkel, így az irodalommal is érintkező területein azonban kevesebb siker és megértés övezte munkálkodását. Így a Történelmi Magyarország akció keretében az „egy szépirodalmi és kritikai revue", folyóirat indítását, jelesül az 1923 januárjában megjelent Napkelet című folyóiratot is, melynek egyik célja, hogy „felvenné a küzdelmet a Nyugattal".

Öt év múlva, 1928-ban a „magyar neonacionalizmus" programja is viták kereszttüzébe került. Ennek az volt az alapja, hogy a „régebbi magyar nacionalizmus" elveszítette két fő célját: a magyar önvédelmet a germanizáló törekvésekkel szemben, illetve a „nem magyar ajkú honfitársakba" az állami öntudat "bele vitelét". Az új program szerint a művészet és főként az irodalom köreinek „a nemzeti megújhodás nagyszerű folyamatába" kell bekapcsolódni. Hogy a  terv mennyire egyezett a kisebbségi magyar irodalmak különállási szándékával vagy a schizma-perben felszínre jutott gondokkal, illetve hogy megvalósításának lettek-e olyan eredményei, mint valamely írónk Nobel-díjjal történő elismerése – ez is az előadás résztárgya lehet.

Tradíció és modernitás az 1920-as évek magyar építészetében

Előadó: Rozsnyai József PhD építészettörténész, egyetemi oktató (PPKE)

Klebelsberg Kuno kultuszminisztersége idejének magyar építészetét az utóbbi évtizedekben kezdi felfedezni és újrapozícionálni az építészettörténeti kutatás. Az 1920-as éveket a 20. század második felének szakirodalma meglehetősen egyoldalúan, a szűkebb értelemben vett modern törekvések szempontjából értékelte. Az ezredforduló előtti összefoglaló irodalomban messze jelentősége alatt tárgyalt, és többnyire visszaesésként értékelt építészeti periódus ma egyre inkább magas színtű, gazdag és színes architektonikus világként jelenik meg a szakkönyvekben, és a korszak meghatározó tervezőegyéniségeiről is újabb és újabb építészmonográfiák látnak napvilágot. Az előadás a szóban forgó évtized építészetének az azt megelőző korszakhoz való viszonyáról, a továbbörökített hagyományokról, és az újhoz való kapcsolatáról igyekszik releváns kérdéseket felvetni, és azokra válaszokat adni.

Ajándék a miniszternek.

Klebelsberg és a kortárs képzőművészet kapcsolatáról egy különös mappa kapcsán.

Előadó: Dr. Bellák Gábor művészettörténész, igazságügyi szakértő, a Magyar Nemzeti Galéria fő muzeológusa

2022 tavaszán izgalmas felajánlás érkezett egy magánszemély részéről a Klebelsberg Emlékházhoz egy művészeti mappával kapcsolatban, melyet 1925-ben az akkori Képzőművészeti Főiskola művésztanárai állítottak össze gróf Klebelsberg Kuno vallás- és közoktatásügyi miniszter ötvenedik születésnapja alkalmából. Az Országos Magyar Királyi Képzőművészeti Főiskola címrével díszített bőrkötésű, dombornyomásos, aranyozott mappába a főiskolán oktató művészek egy-egy egyedi alkotásukat ajánlották fel (18 akvarellt, tus-, toll-, szén- és vörös krétarajzot stb.) illetve 2 darab sokszorosított eljárással készült rézkarcot; összesen 20 darab művet. Az alkotók között olyan, ma is jól ismert művészeket is találunk, mint Csók István, Kisfaludy Stróbl Zsigmond, Rudnay Gyula vagy Vaszary János. A Klebelsberg Emlékház látókörébe alig néhány hete került anyag értékelése és feldolgozása valójában még el sem indult, de számos kérdés már most is feltehető mind létrejöttével, mind pedig a művekkel, illetve a teljes mappa művészi, esztétikai és eszmei értékével kapcsolatban. De a mappa más szempontú kérdéseket is motiválhat: nevezetesen az 1920-as évek művészetpolitikáját érintően. Milyen volt a viszonya az egykori, köztudomásúan konzervatív ízlésű kultuszminiszternek az akkori főiskolához, miniszterként befolyásolta-e az ott folyó művészeti oktatást? Milyen volt az akkori főiskola és milyen szemléletűek voltak, hogyan tanítottak a művésztanárok? Az elődás ezekre a kérdésekre is igyekszik válaszokat találni.

Hubay Jenő és Dohnányi Ernő Corvin-lánca 

A zenekultúra Klebelsberg művelődési koncepciójában

Előadó: Windhager Ákos (MMA MMKI)

1930. október 11-én osztották ki első ízben a Corvin-láncokat. A díjazottak között négy művelődési szakpolitikus (Berzeviczy Albert, Wlassich Gyula, Teleki Pál és Klebelsberg Kuno) mellett az ország vezető művészei (Herczegh Ferenc író, Zala György szobrász, valamint Hubay Jenő és Dohnányi Ernő (zeneszerzők) szerepeltek, továbbá egy orvos (Korányi Frigyes) és egy püspök (Ravasz László). E névsorban az a műveltségterület képviselteti magát magas arányban, amely a korábbi (a dualizmus korától kezdve) kormányzati működés során alapvetően nem kapott kiemelkedő figyelmet. Klebelsberg Kuno fordulata, amellyel nyitott Hubay Jenő, Radnai Miklós és Dohnányi Ernő felé, érezhetően visszahatott a zenei művelődés informális és formális intézményi működésére is. Ezt tükrözi mások mellett Papp Viktor zenetörténész 1929-as összegzése, amelyben az 1920-as évek jelentős zenei fellendülésére, gyarapodására és megerősödésére utalt. Értelmezésében a kultuszminiszter volt az, „aki széles horizontú kultúrpolitikájában a zeneművészetet és zenetudományt a többi kultúrtényezővel egyenlő értékű eszközként használja, sőt — amint a jelek mutatják — alighanem szellemi frontharcossá lépteti elő, mert jól tudja, hogy a zene nyelve a legérthetőbb és leghódítóbb világnyelv." Az előadás arra a kérdésre keresi a választ, hogy mi köthető Klebelsberg személyéhez a magyar zenetörténetben, illetve, hogy a szakma miként őrizte meg az emlékezetét. Az előadó kitér arra, hogy a kor két legismertebb zeneszerzője, Hubay Jenő és Dohnányi Ernő miként viszonyult a miniszterhez és abból milyen intézményi folyamatok születtek, de rákérdez a „Százéves terv" és klebelsbergi koncepció összefüggéseire is.