Proenvironmentális építész szerepek spekulatív jövőképekben

Miért fontos, hogy az építész szerepéről gondolkodjunk? Miért proenvironmentális elvek mentén tegyük mindezt? És miért szükséges spekulatív jövőképekkel foglalkozni? Juhász Janka, a MOME Építészeti Intézetének doktorandája e kérdéseket vizsgálja Spekulatív Valóságok című cikksorozatunk legújabb részében.

Az alábbi írás nem kíván konkrét válaszokat adni a címben felvázolt helyzetre. A tudományterület fiatalsága okán még a kérdésfelvetések időszakában tartunk. Tisztázom a cím fogalmait és hogy milyen módon tud ez a három terület – építészet, ökológia és spekulatív jövőkutatás – együtt működni. Ennek a kapcsolódásnak a tanulságai elvezetnek oda, hogy a megfelelő kérdések megfogalmazásával elindulhatunk a megoldásokat jelentő úton, már napjaink gyakorlatában.

I. Miért fontos, hogy az építész szerepéről gondolkodjunk?

Építészként, miközben egyre több tény és összefüggés derül ki a klímaválságról és az ökológiai krízisről, azokról a nagy rendszerekről, amik meghatározzák a mindennapjainkat, nehezen képzelem el, hogy vissza lehet térni a klasszikus építész praxisba.

Még a doktori kutatásunk legelején (a MOME Doktori Iskolájában Jakabfi-Kovács Boglárkával a klímaváltozás, a design és az építészet összefüggéseivel foglalkozunk) Csomay Zsófia egy beszélgetés közben szóba hozta azt a gondolatot, hogy biztosan mást fog csinálni egy építész 50 év múlva, mint most, mert mást is KELL csinálnia.

A híres idézetek, hogy "könnyebb elképzelni a világ végét, mint a kapitalizmus végét" (Mark Fischer) vagy a vélekedés, hogy a jelenlegi rendszer keretein belül nem lehet megoldani a rendszer által generált problémákat, feltételezi, hogy egészen más megoldásokat kell keresnünk az előrelépéshez. Ebből következik, hogy a világunk rendje is át fog alakulni. Nem kell rögtön drasztikus változásokra gondolnunk, elég, ha végiggondoljuk, hogy a Covid milyen új kihívásokat jelentett és hogyan alakult át a viszonyunk az emberi kapcsolatainkhoz, a hosszú távú tervekhez vagy a munkahelyünkhöz. Feltételezem, hogy annyira más világ fog következni, amit a mostani helyzetünkben el sem tudunk képzelni – és itt kerül a képbe a spekulatív jövő alapú tervezés, mert ez segíthet a legközelebb jutnunk azokhoz az extrémitásokhoz, amikkel szembe kell majd néznünk.

Tehát az építésznek új szerepe kell, hogy legyen, amit rögtön finomítanék is: inkább újrakalibrálásról van szó. Azaz nem új területeken kell helyt állnia, hanem a meglévő készletből kell eddig háttérbe szorított képességeket kiemelni, és ezzel új lehetőségeket teremteni. Az építész rendszereket átlátó és összekötő habitusa miatt gondolom azt, hogy képes lerakni a saját jövőbeni szerepvállalásának az alapjait, meg tudja tervezni (inkább "design", mint "planning" értelemben) az új játékteret.

Ezek mind olyan kvalitások, amik alkalmassá teszik az építészt a korábban előrevetített rendszerek tervezésére (azaz új szakmai keretekre). Személyes kedvenc meghatározásom, amit Álvaro Sizának tulajdonít Kenneth Frampton, miszerint az építész a specializáció nélküli specialista[1] – azaz lehetőségek végtelen tárháza áll előttünk.

II. Miért proenvironmentális elvek mentén tegyük mindezt?

2020-ban Bogival az volt a feltevésünk, hogy meg fogjuk haladni a párizsi egyezményben lefektetett 1,5-2 fokos átlaghőmérséklet emelkedést. 2022-ben már tudjuk, hogy ez tényszerűen bekövetkezik. Ez pontosan nehezen megjósolható méretű, de kritikus változásokat fog hozni az ökológiai rendszerekben. A klímaválságot kísérő ökológiai és szociális válság rendszerszintű problémáit már érezhetően nem lehet a jelenlegi rendszerben időben, hatékonyan és globálisan megoldani. Mégis, egy olyan összetett művészeti-mérnöki ág, mint az építészet, nem lehet külső szemlélő egy ilyen mértékű átalakulás folyamatában.

Az építész szerepét az ökológiai válsággal a proenvironmentalitáson keresztül kapcsolom össze. A "proenvironmentális" pszichológiai kifejezés[2](Linda Steg többekkel közösen írt tanulmányának meghatározását alapul véve), viselkedéseket, attitűdöket értünk alatta – ezért összetettebb és a folyamatokra széleskörűbben alkalmazható jelentéseket tud hordozni, mint a lassan jelentésbeli válságba kerülő "fenntarthatóság".

Az environmentális hozzáállás olyan viselkedés, vagy viselkedések összessége, amik változást hoznak a nyersanyagok és a természetből kinyerhető energia mennyiségében vagy beavatkozik az ökoszisztéma és a bioszféra dinamikájába.

A proenvironmentális attitűd ezzel szemben igyekszik minél kevesebb változást okozni a természeti rendszerekben, vagy kifejezetten a környezetet ("environmental" értelemben) helyezi előtérbe és annak javára cselekszik (akár poszthumán módon).

 A tanulmány azért is bátorít a proenvironmentális viselkedés támogatására, mert a jelenlegi energiagazdaságos tevékenységekből keletkező "nyereséget" a túlfogyasztásunk miatt el is égetjük, tehát a jelenlegi hozzáállásunk csupán szintentartásra elég-arra is akkor, ha globális szinten lenne jellemző. 

Mindezek mellett nem gondolom, hogy a klasszikus építész szerep eltűnne, de ez nem is cél. Szerencsére itthon is van már példa proenvironmentális hozzáállásra, a hazaiak közül fiatal csapatként például a GUBAHÁMORI építésziroda munkáiban. Az egyik legszebb példa ezek közül a keszthelyi part revitalizációs pályázatára benyújtott munkájuk, míg a Prágai Piac pályázat készítésekor klíma-konzulens is része volt a csapatnak Szabó Lilla személyében. De a "nagy" irodák közül is van kiemelendő példa, mint a Bánáti+Hartvig építésziroda "új" épülete. Itt a bontott építőanyagok nagyobb része visszaépült a belsőépítészeti megoldásokban, ahol emellett például nem alkalmaztak esztétikai célú burkolati takarásokat.

A proenvironmentális hozzáállás kapcsán hamar eljutunk a degrowth, a nem-növekedés gondolatához. A Franciaországból induló mozgalomnak ott már komoly gyökerei vannak, része a közbeszédnek, van saját újságjuk és nemzetközi, akadémiai szinten jegyzett magazinja is létezik. A MOME-n pedig nemrég Guy Julier tartott egy rövid workshopot a fogalom bevezetésére. A nem-növekedésnek része a nem-építés gondolata, és itt kezd érdekessé válni a kérdés: mit csinálhat egy építész, ha nem épít?

III. Miért spekulatív jövő?

Az építészeti utópiáknak megkerülhetetlen szerepe van az építészet történetében és az építészeti gondolkodásban. Egyik első példája a Boullé féle Newton síremlék, de hamar rendszerszintű, városi léptékű ötletek jelentek meg, mint Le Corbusier párizsi Plan Voisin masterplanje, vagy az örök hivatkozott Archigram Walking city tervei. De ugyanide sorolható a legnagyobb "nem-építő", Yona Friedman, aki a Ville spatial terveivel egy modulrendszeren keresztül mutatja be, hogy miként lehetne élnünk.

Ezek mind olyan spekulatív jövőképek, ahol az építész, reagálva az (általa) választott problémára, MASTER PLANNER szerepben kidolgoz egy-egy extrém választ. Az induló attitűd az egyes esetekben más és más, mert amíg a modern kvázi felülről akarta rávezetni az embereket a "jó életre", addig a 60-as évektől az emberek akkori igényeire építkező megoldásokat kezdtek keresni. Bár az eddigi példák jellemző techno-optimizmusa nem az ökológiai szempontokat helyezi előtérbe, ezeknek a terveknek a hatása és az utóélete azt támasztja alá, hogy a jövőkutatásnak van helye az építészetben. Az Építészfórum ezen sorozatában eddig megjelent cikkek pedig megerősítettek abban, hogy ez a kapcsolat nagyon is aktuális.

Van olyan építészeti életmű, amiben utópia és megvalósult épületek egyaránt megtalálhatóak. A 70-es évektől Ricardo Bofill a posztmodern gondolatok mellett több, utópisztikusnak is tekinthető projektet valósított meg.

Kortárs példa Liam Young munkássága, ami az utópisztikus építészet kereteiben is értelmezhető. A másik egészen friss példa Bjarke Ingels Masterplanet terve, aminek az alapja az a tézis, hogy csak globális összefogással érhetőek el eredmények. Ehhez az összefogáshoz az egyre szélesedő épített, szociális és technikai hálózatok összekapcsolásának koncepciótervét készítette el. Mivel ezen projektek kapcsán az építészeti green washing is felmerül, még fontosabbnak tartom, hogy a proenvironmentális építészeti attitűd kérdése bekerüljön a köztudatba.

Ezek a projektek azonban abból a szempontból is vizsgálhatóak, hogy milyen hasonló humánökológiai kérdéseket feszegetnek az együttélésről, a környezettel való kapcsolatunkról, a mobilitásról és a kapcsolódó rendszerekről. Ezzel együtt a mostani helyzetben még nincs manifesztált proenvironmentális építész attitűd, sem konzekvensen elfogadott jövőképünk, ezért a kutatásom jelenlegi fázisában elsősorban kérdéseket keresek, és nem feltétlen válaszokat.

Röviden összefoglalva:

• ökológiai katasztrófa van, ami globálisan és szakmán kívülről jövően igényli, hogy újrakalibráljuk az építész szerepét
• mivel nincs kikristályosodva, hogy ez pontosan mit jelent – se a proenvironmentális, se az újrakalibrálás mikéntje és célja – ezért spekulatív jövőképekből szeretném visszafejteni először a kérdéseket, és utána remélhetőleg a válaszokat

5/6
A klasszikus séma, ahol a projekt kapcsán csak az építész közvetít, a társtervezőket és egyéb résztvevőket az építész fogja össze és képviseli és az építész tudásközpontként

A nem-építés gyakorlata mellett a legfontosabb lehetőségnek azt tartom, hogy az építész, szintetizálva a hozzá befutó ismereteket, egyfajta think-tank-ként működjön. Ebből következik, hogy az építésznek hangsúlyosabban meg kell jelennie az oktatásban, például segítve a spekulatív jövő tanulmányok alkalmazását a tervezésben.

Ebben a témában tartottunk egy kurzushetet Antifesztum fesztivál címen, Szentpéteri Mártonnal, Schneider Ákossal és Lakner Antallal. A cél a spekulatív jövőképek gyakorlatának a bevezetése volt a hallgatók tervezői gondolkodásába. Ehhez elsősorban a másképp-gondolkodás nehezen körülhatárolható természetét próbáltuk feltárni és trenírozni magunkat arra, hogy ne rutinból adjunk válaszokat. Ezt a folyamatot megkönnyítendő egy kártyajátékból kiindulva (The thing from the future) véletlenszerűen sorsolt keretrendszerben kellett tervezniük. A kártyajáték meghatároz négy lehetséges társadalmi rendet. Ezek a Növekedés (népesség, fogyasztás, stb.), az Átalakulás, az Összeomlás és a Fegyelmezett társadalom (a növekedés megállításával). Ez a négy alapvető társadalmi jövőkép Jim Dator munkássága alapján lett meghatározva. Ezekhez a társadalmi folyamatokhoz tartoznak Területek, Tárgyak és Érzelmek. Bár a kurzus során sikerült a valóságtól erősen elrugaszkodott eredményekre jutni, a kártyajáték metodikája alkalmazható az építész jövőbeni feladatainak feltárásában. A keretekben futtathatunk gyors gondolatmeneteket az építészetet meghatározó elemekről. Legyen a Terület az Építészet, a Tárgy pedig az építőanyag.

A Fegyelmezett jövőt tekinthetjük proenvironmentálisnak. Ebben az esetben ki kell vennünk a logisztikával és szállítással származó környezeti terhelést. Ez újra fogja éleszteni a helyi hagyományokat a megújuló anyagok használatára az építészetben. Az építésznek tehát ezekben a technikákban jártasnak kell lennie, minél több low-tech megoldást bemutatni. Az emberek kezébe adott építészeti tudás erősíti a közösségeket, a helykötődést, az építés tiszteletét, aminek köszönhetően valóban olyan épületek születnek, amelyekre szükség van. A technológiai tudáson túl kapcsolatba kerül néprajzzal, szociológiával, földrajzzal és mezőgazdasági ismeretekkel, épületfizikai tapasztalatokkal. A nem-építés elve támogatja a felújításokat és újrahasznosításokat, kompaktabb városi szövetek jönnek létre. Az urbánus környezetben még fontosabb az építőanyagok újrahasznosítása, amire a design magazinok cikkein kívül a városok peremén épülő szlömök tanulságai is hatni fognak.

Az Összeomlás esetén feltételezzük, hogy egyszerűen nincs építőanyag. A krízis mértékétől függően kérdés, hogy mekkora közösségek maradnak együtt. Az alternatív építőanyagok keresése felerősödik, minden lehetséges elemet újra kell hasznosítani. Az építés akár egy hajlék elkészítésére korlátozódik vagy lesz nagyobb dimenziója, kísérletezést fog jelenteni. Jellemzőbbek lesznek a temporális építmények, az akár vándorló életmód miatt is. A természetes anyagokból emelt épületek ebben a szcenárióban is előtérbe kerülhetnek. A terek környezetpszichológiai jelentősége még magasabb lesz.

A Növekedés esetén hasonlóra számíthatunk, mint ma: lesz építőanyag, de elképesztően drágán vagy nehezen megszerezhetően. Az építészek jelenleg is a népesség 1-2%-nak terveznek. Ilyen egyenlőtlenségek mentén az építész "deluxe" pozíciója és reprezentatív szerepe meg fog erősödni. A szakmán belüli szakadás jobban megkülönbözteti majd a két gyakorlatot, a jelenlegi és a proenvironmentális attitűd mentén. Ez elmélyíti a szakmán belüli morális és etikai vitákat. A társadalmi olló egyre szélesebbre nyílik, megváltozik a viszonyunk a tulajdonhoz, a lakhatáshoz, az épített környezethez. Gazdasági okok segíthetik identitást hordozó, akár helyi alapanyagok használatát és alaposabb előtanulmányok készítését, arányosan több idő ráfordításával. Más indíttatásból, de ekkor is erősödnie kell a felújítás gyakorlatának. Nagy hiányosság, hogy kevés példánk van arra, amikor lakhatás céljából revitalizáltak épületeket. Extrém hiány esetén szintén a szlömök és favelák tanulságai jelenthetnek segítséget.

Az Átalakult társadalom veti fel a legtöbb nyitott kérdést. Mivel zsigeri igényünk a környezetünk alakítása, az építés gyakorlata feltehetőleg megmarad. De vajon mi lehet az építészet szerepe? Az átalakulást kiszolgáló reprezentatív díszlet lesz vagy társadalomformáló erő? Milyen új funkciók jelenhetnek meg? A társadalmi változások hatnak a lakhatásra is: vajon milyen típusú együttélések fognak létezni? A Deep adaptation szerint például az egészen szoros kisközösségek kora jön. Milyen képességekkel tud designerként megmaradni az építész? Mindenesetre ebben az esetben kell leginkább a jelennel együtt haladnia az építészetnek.

Ebből a gyors gondolatkísérletből is látszik, hogy mennyi kérdés merülhet fel egyetlen téma kapcsán. És ezek még csak a jelenlegi tudásunk alapján adható válaszok első halmaza, a kör sokáig bővíthető. A megfelelő mennyiségű elem ehhez hasonló gyors vázlata alapján kirajzolódhat, hogy hol vannak azonos pontok (pl. lakhatási kérdések vagy szociológiai átalakulás, meglévő épületállomány helyzete, stb.). Így reményeim szerint kirajzolható, hogy melyik területeket kell elsődlegesen figyelembe venni és az azokhoz kapcsolódó építész attitűdöket támogatni már az egyetemen.

Juhász Janka építész, doktoranda

A cikk a szerző a MOME Elméleti Intézet és az ELTE Humánökológia Mesterszak HUMÁNÖKOLÓGIA ÉS DESIGN előadássorozata keretében elhangzott előadásának szerkesztett változata.

A cikk Spekulatív valóságok című sorozatunk része. A sorozat további részei itt érhetőek el. A cikksorozat támogatója az NKA. Sorozatszerkesztő: Hulesch Máté

[1] Kenneth FRAMPTON: “Seven points for the Millenium" Architectural review 1999/11 ford.: Varga Titanilla és Masznyik Csaba in Mérhető és mérhetetlen Typotex 2000 szerk.: Kerékgyártó Béla ISBN 963 9132 79 9

[2] Linda STEG: Encouraging pro-environmental behavior: An integrative review and research agenda in. Journal of Environmental Psychology, september 2009