Ipartörténet és kultúra a fenntartható városfejlesztésért – Összefoglaló az adaptive reuse megjelenéséről az EKF program ipari örökségvédelmében

Baksa Zsófia Magdolna 2024. évi TDK dolgozatában az egykor termelőtevékenységet végző épített ipari örökség fenntartható megőrzésének lehetőségeit vizsgálta az Európa Kulturális Fővárosa program ezzel foglalkozó projektjeinek elemzésén és összehasonlításán keresztül. Az alább olvasható írás alapját a dolgozat összefoglaló előtanulmánya és eredményei adták.

Kontextus
Az utóbbi évtizedekben az ún. barnamezős területek a városfejlesztés egyik központi kérdésévé váltak. A városok növekedésével a felhagyott ipari területek gyakran a városi szövet belsejébe kerültek, meghatározva így a környező városrészek kapcsolatát, panorámáját. Nemcsak saját területükön belül akadályozzák a minőségi javulást és átalakulást, elhelyezkedésük nehézségeket okozhat a tágabb infrastrukturális fejlesztés szempontjából is. Ugyanakkor kitüntetett helyzetük miatt fejlesztésükben sok potenciál rejlik, a beruházásra pedig kiváló alkalmat biztosít az Európa Kulturális Fővárosa cím.

2024. évi TDK dolgozatomban az egykor termelőtevékenységet végző épített ipari örökség fenntartható megőrzésének lehetőségeit vizsgáltam az Európa Kulturális Fővárosa program ezzel foglalkozó projektjeinek elemzésén és összehasonlításán keresztül. Az alább olvasható írás alapját a dolgozat összefoglaló előtanulmánya és eredményei adták.

Az európai ipari örökség védelméről
Ipari örökségünk és a hozzá tartozó, generációk között továbbadott szakismeret már a középkorban is meghatározta egyes városok, országrészek identitását. A gyáripar megjelenése után a több ütemben lezajlott kapitalista iparfejlődés a gyárak koncentrált telepítését hozta magával, kiegészülve a munkaerő biztosításához szükséges lakókolóniákkal és intézményekkel, mely később lehetőséget adott a háború utáni építészet kibontakozásának is.

Az 1970-es évektől nagyarányú gazdasági szerkezetváltás zajlott le, melynek hátterében a nyersanyagkészletek kifogyása és a technológiai fejlődés állt. A dezindusztrializálódási folyamat számos ipari területet hagyott maga után, melyeken a termelés visszaszorult vagy leállt, a magukra hagyott gyárak, bányák, kikötők és az azokat kiszolgáló vasútvonalak pedig lassú pusztulásnak indultak. Ettől az időponttól kezdve a városrehabilitációs projektek célterületei Európában a felhagyott ipari területek voltak.

Habár az ipari örökség védelmével több mint 40 éve foglalkozik az emberiség intézményesen, az épített ipari örökség dokumentálása máig komoly hiányosságokkal küzd, a jogszabályilag védett ipari épületek száma pedig rendkívül alacsony. Újrahasznosításuk nem egyszerű feladat, szakmák közötti összefogással zajló átfogó kutatás készítésére van szükség, hogy megismerjük az épület múltját, a benne zajló folyamatokat és azok jelentőségét, az épület szerkezeti és építészeti értékeit, a területen kialakult infrastruktúrát és a városszövetben elfoglalt helyzetét.

Az ipari épületek pusztuló állapota nemcsak a környezetre káros és veszélyes, de az egykor ott dolgozó munkásokra és az építészetre érzékeny lakosokra is mentálisan negatív hatást gyakorol. Mivel a technikai és technológiai fejlődéssel ezek az épületek legtöbb esetben nem képesek lépést tartani, új funkció megtalálására van szükség, ha megőrzésük mellett döntünk.

Sok esetben ez a folyamat már spontán megindult. A megüresedett épületeket a helyiek felfedezték, művészek műhelyeiket és kiállítótermeiket rendezték itt be. Nem egy filmhelyszín, színielőadás helyszín lett, ma pedig az audiovizuális szórakoztatóipar kedvelt előadóhelyszínét adják ezek az épületek. Hiába voltak ugyanakkor különböző próbálkozások, a hatalmas területekkel és kifűthetetlen épületekkel önmagukban nem bírtak el a kis közösségek, gyakrabban választottak így kisebb, inkább könnyűipari helyszínt.

Ugyanakkor a nehézipari örökséggel való foglalkozást ma több körülmény is indokolja: azon túl, hogy a helyszínek tágabb környezetükre is nagy hatással vannak, az épületek kora is egyre számottevőbb. Ráadásul sok esetben még életben vannak az egykori dolgozók és más helyi megfigyelők, akikre különleges információforrásként tekinthetünk a kutatás folyamatában. A nehézipar jobb megértésével pedig az elbontási kedv is visszaszorulhat. Szerencsére ma az ipari örökség védelmében világszerte nagy léptékű revitalizációs tervek születnek, amelyek nem az ipari terület egyes épületeire, építményeire koncentrálnak, hanem nagyobb térségekre dolgoznak ki globális, átfogó helyreállítási-fejlesztési programokat.

A téma aktualitása az Európa Kulturális Fővárosa programban is megjelenik: a pályázó városok és térségek egyre gyakrabban keresnek lehetőséget értékes épített ipari örökségük védelmének anyagi támogatására és a terület turisztikai célpontként való megismertetésére.

Az Európa Kulturális Fővárosa program
A program 1985-ben indult útnak Európa Kulturális Városa néven, célja a kultúra középpontba helyezése volt az európai városok szemében. Uniós támogatás segítségével a nyertes városok feladata a kulturális gazdagság és sokszínűség kiemelése, az európai közös kultúrák ünneplése, a hovatartozás érzésének növelése a polgárokban, és a városok fejlődésének elősegítése. Emellett kiváló lehetőség a nemzetközi ismertség növelésére és a turizmus fellendítésére is.

A cím betöltésére országonként egy város javasolható, és bizottság dönt arról, hogy az adott évben vagy időszakban hány városnak ítéli oda a díjat. Az EU Kreatív Európa programja által finanszírozott, jelenleg 1,5 millió eurót jelentő Melina Mercouri-díj elenyésző[1] az adott évi program teljes költségéhez képest, melyet a nyertes állam kormánya, egyes önkormányzatai, más szponzorok és EU-s támogatások biztosítanak. Ugyanakkor a címév a nagyobb nyilvánosság elérésével alkalmat biztosít a projektek iránti érdeklődés felkeltésére.

De mégis hogyan kapcsolódik az EKF az építészeti adaptív újrahasznosításhoz?
Az 1980-as évektől a termelésre vagy ahhoz kötődő tevékenységekre építő városok vezetései a városfejlesztésben új modellek keresésére kényszerültek. Megjelent a kulturális befektetés fogalma, amely a megváltozott kulturális politikában annyit jelentett, hogy a kulturális intézményekbe, eseményekbe és kreatív iparágakba invesztált pénz és energia visszajutva a városi gazdaságba mérhető profitot, új munkahelyeket és megújított városi környezetet jelent. Ekkortól beszélhetünk igazán kulturális alapú városfejlesztésről.[2]

Az örökség valami, amihez kötődünk, ami meghatároz, amiben ezáltal folytonosságot érzünk. Az ipari örökség egyben kulturális érték és gazdasági erőforrás. "Az egyes országok ipari örökségének védelme, fenntartása és bemutatása a nemzeti öntudat erősödését szolgálja, hiszen jól demonstrálja a nemzet szerepét a világ indusztrializációjában."[3]

Az ipari örökség védelmével foglalkozó szervezetek konkrét és átfogó iránymutatást is nyújtanak: Az ipari örökségek bemutatása érdekében múzeumokat, látogatóközpontokat, kiállításokat, tematikus útvonalakat szükséges kialakítani és hangsúlyt kell fektetni azok megfelelő kommunikációjára.[4]

A TICCIH 2016-ban kiadott egy az ipari örökség megőrzéséről szóló könyvet[5] és 2015-ben bemutatták az A kulturális örökség számít Európának (CHCfE) összefoglaló és stratégiai ajánlások dokumentumát[6] is, mely egy két éves együttműködési projekt eredménye volt az EU Kultúra Programja (2007-2013) támogatásában. Célja nagyobb tudatosságot ébreszteni a kulturális örökségnek az európai gazdaságra, társadalomra, kultúrára és környezetre gyakorolt pozitív hatásairól, továbbá stratégiai ajánlásokat nyújt az örökségben rejlő lehetőségek kiaknázására.

Az épített ipari örökségvédelem megjelenése az EKF-ben
Az Európa Kulturális Fővárosa program intézményes kereteket kínál a kulturális városrehabilitáció alkalmazásának, az évek során pedig a fenntarthatóságot is kritériummá emelte, ezzel szorítva háttérbe a kezdetben gyakran hírnév és turizmus központú kulturális-művészeti fesztiválok szervezését.

Az első olyan sikertörténet, melyben az EKF év programjai valóban bekerültek a város hosszú távú gazdasági és regenerációs stratégiájába, Glasgow 1990-es címéve volt. Fesztivál helyett az építés és fejlesztés került középpontba, ezzel alakítva az egykori becsődölt iparvárost kulturális várossá. Habár a kulturális identitás eredete (gerjesztett vagy önazonos)[7] megkérdőjelezhető volt, mégis ez a modell biztosított később – és talán biztosít máig – újításaival és hiányosságaival együtt jó előképet Európa másod- és harmadvonalbeli városainak a kísérletezésre.

Az ezredfordulótól[8] nemegyszer ezek a gyakran ipari múltú városok kerültek kiválasztásra[9], melyek később alkalmazták a modellt: az ipari zónákból kulturális negyedeket hoztak létre, a város közterei és műemlékei felújításra kerültek. A 2004-es Lille[10] például a nagyszabású, turisztikai attrakciót jelentő új épületek helyett lokális projektek megvalósítását választotta a Maisons de Folie (Bolondos Házak) c. programjában. Tizenkettő független központból egy olyan kulturális láncot hozott létre a városban és annak agglomerációs területén, melynek egységei önmagukban is többféle kreatív aktivitásnak adnak otthont, mégis kölcsönhatásban vannak szomszédjaikkal. Az épületeknek csak kisebb része teljesen új, – ezekben azért megjelenik az építészeti exkluzivitás – a többi már létező ipari, vagy egyéb műemlék épületek átalakításával jött létre.[11]

A harmadik fázisban (2005-2019) szinte nem volt olyan város, aki nem foglalkozott valamilyen formában alulhasznosított vagy felhagyott ipari területeinek rehabilitációjával. A fázis első felében pályaudvarok, raktárak, acélművek is megújultak. Stavanger egykori sör- és lisztgyára adott otthont a Numusic zenei fesztivál 2008-as (EKF címévi) évadának, ma pedig az ország egyik legnagyobb független kulturális intézményeként működik.[12]

Az időszakból Essen 2010-es térség-léptékű pályázata híresült el leginkább, mely az erős történelmi háttérrel rendelkező Ruhr-vidéket célozta[13]. A térség 53 települése fogott össze a közös projektben, ezt tekintik az első, teljes régiót figyelembe vevő EKF projektnek. Az esseni fejlesztések fő célpontja a Zollverein kokszolóüzem volt, a cél pedig az együttműködés megteremtése és a régión kívüli megismertetés, illetve a XII. akna turisztikai központtá fejlesztése. Létrejött egy, mind az 53 város képviselőiből, valamint kulturális, társadalmi és gazdasági partnerekből álló hálózat. A címévben számos tevékenységet helyi közösségek kezdeményeztek és szerveztek meg, míg a tervpályázatok legtöbbje nemzetközileg nyitott volt. A program Essen városában egész évben zajlott, a többi település pedig az év egy-egy hetében jutott főszerephez.

A címévre már két évtizede zajlottak az emlékterület megőrzésére irányuló törekvések, 2001-ben a Zollverein XII-es és 1/2/8-as aknája, valamint a Zollverein kokszoló üzem az UNESCO Világörökség részévé vált, így még nagyobb lendületet és nyilvánosságot kapott a projekt. Az ipari tájat, tájegységet a természetes környezettel együtt kezelő EKF program tervei hosszútávra szóltak. Átfogó városi területfejlesztési tervek születtek a hatalmas területre, melyben nemcsak a címévre elkészült kulturális intézmények (Ruhr Múzeum és az átalakított szénmosó látogatóközpontja), de más kulturális, oktatási, szabadidős tevékenységeknek is helyet biztosító épületek kerültek a helyszínre, például egyetem és hotel. A hivatalos honlap szerint[14] Rem Koolhaas főterve alapján a fejlesztések továbbra is folytatódnak, de a Zollverein megmaradt az emlékparki-múzeumi szerepénél, a látogatóközpont pedig programjaival igyekszik nyitni a fiatalabb generáció felé is.

Ugyanebben az évben Pécsen is zajlott egy ipari örökségi terület újraélesztése.[15] A város pályázatában négy fejlesztési kulcsprojektet jelölt meg, melyből a zsűri tetszését leginkább az épített örökséggel foglalkozó projekt, a Zsolnay-gyár területére elképzelt kulturális negyed létrehozása nyerte el. A leromlott állapotú és többnyire hasznosítatlan épületek felújításával Közép-Európa addigi legnagyobb ipari műemlék-rekonstrukciója valósult meg. A projekt különlegességét adta, hogy a gyár egy részén még folyt a világhírű Zsolnay porcelán termelése. Ez lehetőséget adott az ipari működési folyamatok áthatóbb megismertetésére. A meglévő és új épületekbe elhelyezett, korszerű funkciók változatosságán túl cél volt a gyár kiépülésével párhuzamosan fejlődő környezet konzerválása, amely az egykori családi park megtartását jelentette, azonban a mai igényekhez megfelelő funkciókkal és teresedésekkel egészítették ki.

A hazánkban közismert Zsolnay Kulturális Negyed területén különböző kulturális és oktatási intézmények, helyi képzőművészeti boltok, látványmanufaktúra, és étterem is található. A hallgatói munkák kiállításán túl korábban az itt elhelyezett egyetemi karok rendezvényeinek és éjszakai életének is otthont adott a terület, ám idővel ezeket a programokat áthelyezték, ezzel pedig a negyed területén funkcióvesztés alakult ki. A terület ma kihasználatlan.

Az első néhány évben kiemelkedő látogatottsági számokat mutatott a negyed több intézménye is[16], azonban a fenntartó a FUGA Ipari örökség 4.0 2023-as kerekasztal-beszélgetésén[17] arról nyilatkozott, hogy habár folyamatosan készülnek számukra fenntarthatósági tanulmányok, egyre nehezebb feladat fenntartani a területet támogatások nélkül. Ez a kis-közepes városoknak jelentős problémát okozhat a címévi óriás projektek alatt és után is, hiszen szűkebbek a forrásaik, gazdasági, infrastrukturális, és akár földrajzi helyzetük pedig kevésbé előnyös, ugyan Pécs esetében az intézményi felszereltség létezett. A projektet sok kapott kritikája ellenére Újvidék mégis előképének választotta limani kulturális negyede címévi kialakításához. A jövőben a Zsolnay Negyednek a fejlődésre, megújulásra kell figyelnie és a meglévő igényekre építenie.

A negyedik fázisban (2020-2033) a vírushelyzet okozta kezdeti nehézségek után 2022-től már évente három város is elnyerheti a címet, és a felhagyott vagy alulhasznosított ipari területekkel való foglalkozás továbbra is kulcselemét képezi a városok és térségek címévi pályázatának, hosszú távú fejlődés reményével indulva a projektek megvalósítása felé. A pályázó és nyertes városok alapoznak elődeik tapasztalataira és egyre gyakrabban jelennek meg a projektekben együttműködések a kis kreatív közösségek között.

Mai tendenciák
Több nyertes város és térség ipari örökséggel foglalkozó projektjeit vizsgálva tendenciák, visszatérő megoldások figyelhetők meg az adott projektek léptékétől függően. A kisebb gyáregységek (1-2 épület) kultúrgyárrá alakulnak. Sikerük fő indikátora az őket körbevevő emberi és természeti, illetve épített környezet. Az emberi környezet jelenti egyrészt azt a szorosan együttműködő (művészi) csoportot, ami birtokba szeretné venni az épületeket. Ennek a közösségnek a megtalálása vagy létrehozása időigényes feladat, mely a tervezés és kapcsolatfelvétel, a helyszín megismertetés időbeni megkezdését követeli. Másrészt jelenti ez a városlakókat és turistákat, akik a területet gyakran használják és igényt tartanak bizonyos szolgáltatásokra. A természeti és épített környezet pedig a városban való elhelyezkedést, a városi övezet milyenségét jelenti. Az egyhangú terület új színfoltja önmagában hangzatos, de az ide vezető infrastrukturális hálózat és a városi környezet használati módja és időszakai is meghatározzák a lehetséges válaszokat.

A nagyobb kiterjedésű, összefüggő területeknél jellegüktől (könnyű- vagy nehézipar), épületsűrűségüktől és kihasználtságuktól függően (működik-e még a helyi termelőtevékenység) általában a fejlesztések a kulturális negyed és az emlékpark közötti skálán mozognak. Ezek jóval nagyobb beruházást jelentenek és alapos kutatásokat igényelnek. A programsűrűség nem elegendő önmagában a fenntartáshoz. Hazánkban azonban nem volt jellemző a hosszú felkészülési időszak egyik kulturális fővárosunk ipari örökségvédelmi projektjének esetében sem.

Az EKF projekteknél az anyagi források mértéke természetesen döntő fontosságú, azonban a nagy keret is tud problémákat okozni. A kis-közepes városoknak a címévi óriásprojektek megvalósítása a későbbiekben jelentős terhet jelent. A városok, amik nem rendelkeznek megfelelő infrastruktúrával, és ezt a hiányt éppen a megaesemény forrásaiból kívánják pótolni, a program utáni években azzal szembesülnek, hogy nem képesek fenntartani saját fejlesztéseiket. Levonhatjuk tehát a következtetést, hogy a kulturális megaesemények sikerességét alapvetően a városok számára rendelkezésre álló feltételrendszer határozza meg, amely azonban a városhierarchiában elfoglalt helyüktől nagyban függ. A kisebb településeknek a kisebb programok és a régiós képlet áll jól (lásd: az ajkai Kriptongyár esete). A kistelepülés önmagában nem kíván egy EKF nagyságú fejlesztési programot, a város nem viselné el és nem tudna alkalmazkodni.

Habár rövid távon a fesztiválok megtérülhetnek, ezekben a projektekben nem kerül sor profit híján az ipari terület karbantartására és fejlesztésére. Így hosszú távon az ipari örökség állapota tovább romlik, a projekt örökségvédelmi szerepe megkérdőjeleződik. Hosszú távon azonban csak azok a koncepciók tudnak aktívan működni, amelyekbe kiegészítő funkció is kerül, mely időről időre visszacsalogatja a látogatókat. Ehhez szükség van a helyi igények és feltételek feltérképezésére, itt a harmónia megtalálása és megrendelő előtti menedzselés lehet az építész feladata.

Baksa Zsófia Magdolna
építészhallgató

[1] Viszonyításképpen tavaly – a Veszprém Balaton 2023 Zrt. vezérigazgatója, Markovits Alíz korábbi tájékoztatása alapján – az EKF-program összköltségvetése 74 milliárd forint volt, amelyből 72 milliárd forintot a magyar kormány biztosított (Európai Unióval társfinanszírozott összeg). A fennmaradó kétmilliárd forint a résztvevő önkormányzatok befizetéseiből, valamint az EU által odaítélt 1,5 millió euróval járó Melina Mercouri-díjból állt.1. hivatkozás: Economx: 74 milliárd forint az EKF-program összköltségvetése. www.economx.hu, 2023. január 21. szombat. https://www.economx.hu/magyar-gazdasag/74-milliard-forint-az-ekf-program-osszkoltsegvetese.766384.html [utoljára megtekintve: 2024.10.29.]

[2] Polyák Levente: Fenntartható Tüzijáték: Az építészet szerepe az európai kulturális fővárosokban. Debreceni Disputa (H), 3. évf. (2005. október 24.) 10. szám, pp. 36-41. (és https://epiteszforum.hu/polyak-levente-fenntarthato-tuzijatek [utoljára megtekintve: 2025.03.30.])

[3] Urbán Erzsébet - Vukoszávlyev Zorán: "Közép-Kelet-Európa ipari örökségének kortárs újrahasznosítási lehetőségei" in Architectura Hungariae vol. 13, no. 1 (2014) 15-32. http://arch.et.bme.hu/epaper/urban-erzsebet-vukoszavlyev-zoran-kozep-kelet-europa-ipari-oroksegenek-kortarsujrahasznositasi-lehetosegei/  [utoljára megtekintve: 2024.10.29.]

[4] ICOMOS – TICCIH (2011): Joint Principles for the Conservation of Industrial Heritage Sites, Structures, Areas and Landscapes. Dublin. 2011. november 28. https://ticcih.org/about/about-ticcih/dublin-principles/  [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[5] James Douet: Industrial Heritage Re-tooled: The TICCIH Guide to Industrial Heritage Conservation. Routledge, New York. 2013. https://doi.org/10.4324/9781315426532  [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[6] A kulturális örökség számít Európának (CHCfE) Összefoglaló és stratégiai ajánlások. 2015. http://blogs.encatc.org/culturalheritagecountsforeurope/wp-content/uploads/2017/11/e-version__CHCfE_Report_EXS_Hungary.pdf  [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[7] A városimázs, a kifelé való önmeghatározás nem egyezett meg a lakosság és a létező kulturális intézmények által sajátnak vallott identitással.

[8] A 2000-es évek közepéig a projektek elérhető dokumentációja igen szegényes, az Európai Bizottság hivatalos honlapján [hivatkozás lentebb] csak 2007-től érhetők el a városok kiválasztására, monitorozására, értékelésére vonatkozó EU-s jelentések. Ugyanakkor felfedezhetők hasonló, ipari örökség megújítással foglalkozó projektek például Porto, Lille, vagy Rotterdam esetében. Culture and Creativity https://culture.ec.europa.eu/ [utoljára megtekintve: 2024.10.29.]

[9] ellenpéldák (Polyák, 2005) alapján: "A tágabban-szorosabban vett kulturális infrastruktúra fejlesztése ebben az értelemben különböző jelentőséget kap a programokban. Azok a városok, akik inkább nemzetközi szerepük megalapozását kívánták elérni, előnyben részesítették a nagyszabású, koncentrált, látványos építészeti projekteket az elszórt, strukturális jellegű fejlesztésekkel szemben. Az új infrastrukturális elemek ugyanis óriási szimbolikus értékkel ruházzák fel a várost, és a média nagyfokú figyelmét kölcsönözték neki. Az új épületek a városi táj hangsúlyos ikonjaivá, "landmark"-jaivá válva, a város kortárs jellegének és kreatív potenciáljának hordozóiként és demonstrálóiként viselkedve a hely-marketing retorikájának megkülönböztetett elemei, ütőkártyái lettek."

[10] Lille címévének hivatalos honlapja http://www.lille2004.com/ [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[11] Polyák, 2005

[12] OM TOU https://www.touofficial.com/om-tou/  [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[13] Ex-post evaluation of 2010 European Capitals of Culture, 2011 https://culture.ec.europa.eu/sites/default/files/files/capitals-culture-2010-report_en.pdf [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[14] Elemző értékelés a Pécs2010 Európa Kulturális Fővárosa program tapasztalatairól, Pécs, 2011 https://www.researchgate.net/publication/335001404_Elemzo_ertekeles_a_Pecs2010_Europa_Kulturalis_Fovarosa_program_tapasztalatairol [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[15] Zollverein Szénbánya honlapja https://www.zollverein.de/ [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

[16] Cseri László: A Zsolnay Kulturális Negyed. Pécs, Zsolnay Örökségkezelő Nonprofit Kft, Vincze Balázs ügyvezető, 2016. 200 p. ISBN 978-615-80115-8-7

[17] FUGA386_online: Ipari örökség 4.0 – kerekasztal-beszélgetés https://www.youtube.com/watch?v=gsM1JzibbMw [utoljára megtekintve: 2025.03.30.]

Szerk.: Hulesch Máté