Mélységi élmények: társművészetek a föld alatt

A 4-es metró átadásának pillanatától valami régen nem tapasztalt egyetértés tört ki a városban: mindenki úgy érzi, hogy Budapest legfantasztikusabb kortárs épületkomplexuma született meg a föld alatt. Olyan építészeti minőség, ami azelőtt nemhogy nálunk, de még Európában is alig akadt. Persze a moszkvai metró grandiózus palota-terei, a stockholmi meselabirintusa, a színektől duzzadó hamburgi, berlini állomások látványosságai sem utolsók, de az új budapesti vonal valami egészen más. Götz Eszter írása.

A 4-es metró kialakítását újfajta szemlélettel közelítették meg az építészek. A szűk, folyosószerű, minél gyorsabb áthaladást sürgető csőjárattal szemben, amit eddig a metróállomásoktól megszoktunk – elvártunk, elfogadtuk, vagy simán csak beletörődtünk –, a 4-es metróban egyedülálló élménnyel találkozik az utazó: a betondoboz fölé óriási nyitott tér borul, melyet látszóbeton gerendák feszítenek ki a föld erőivel szemben. Funkcionális, feldíszített közlekedéstechnológiai tér helyett egy tágas és markáns épített táj jelenik meg a föld alatt. A szürke minden árnyalata, a beton érzékelhető tömegszerűsége, a peron fölötti tér állomásonként más és más szerkezete olyan különleges esztétikai hatással bír, ami az állomásokon megjelenő társművészetektől is különleges viszonyulást vár. Érezzük a barlang, a mélység misztikumát, a tektonikus erők méltóságát, a lélek leereszkedését a föld titkaiba. Itt tehát nem egy semleges közlekedőteret kell dekorálni egy-egy kortárs művel, hanem egy rendkívül karakteres térhez kell hozzáadni azt a bizonyos pluszt, egy kisebb, jó arányérzékkel mért, gesztusnyi valamit, amitől annak hatása nem csorbul, de a mű önállósága is megmarad ebben a környezetben. Korántsem a szerkezetet megszelídítő, enteriőr-szerűbbé simító gesztusokra vagy burkolati díszre volt szükség, mivel maga a szerkezet a fő attrakció, és többnyire a burkolat is meghatározó vizuális elem – a Móricz Zsigmond körtér színes paneljeivel vagy a Fővám tér lenyűgöző, geometrikus barlang-hatásával egy térben nemigen jutna szóhoz egy kortárs plasztika vagy képfelület.

Emiatt sem jöhetett szóba az évtizedes gyakorlat, hogy egy-egy nagymuráliával, domborművel, bronzszoborral kipipálható az autonóm műalkotások metróbeli felbukkanása, amit viszont – mármint a társművészetek bevonását – több szempont is indokol. Hogy egy föld alatti peron is aktív köztér, ahol az azon áthaladó, napi tízezrekben mérhető utazóközönség néhány percre műélvezővé válhat, az már a moszkvai metró 1930-és évekbeli építése idején nyilvánvaló volt, és ennek szellemében lettek az első moszkvai vonalak a szocialista realista képzőművészet – és persze a bennük kódolt politikai-ideológiai üzenet – nyilvános galériái. Budapest a föld alatt eddig kevéssé használta ki a képzőművészetek kínálta lehetőségeket, a metróvonalakat inkább a funkció és a korszellem minimálprogramja felől közelítette meg. Az 1896-ban átadott Millenniumi Földalatti Vasút állomásainak Zsolnay-csempéje, a finom, igényes, párizsias ízlésű szecessziós burkolatok közege, a viszonylag szűk állomások tere nem is igényelt további plasztikai vagy festészeti elemeket; az utazó közönség számára pedig jóval természetesebb, mindennapibb élmény volt a művészet, mint a mainak, ezt se felejtsük el. A hetvenes évek elején elkészült 2-es metró koncepciója kevéssé célozta az igényes látványvilágot, jellemző, hogy az 1963-as beruházási program még a tömegközlekedés fejlesztése mellett egyben tömeges óvóhelyek létesítéséről is szól az állomások kapcsán. Jóval később kerültek műalkotások a „piros metró" közönségforgalmi tereibe: a Deák téri betűcsempék 1996-ban (João Vieira portugál művész munkája), a Kossuth téren 2005-ben állították föl Oláh Mátyás László bronz Teiresziász szobrát, a Keleti jegypénztára fölé 2013-ban került a mexikói Julio Carrasco Bretón derűs, graffiti karakterű falképe. A később épült „kék metró" e tekintetben jobban járt, a Dózsa György úti megállóban már az átadáskor ott volt Szász Endre két giga méretű Dózsa-pannója, a Pöttyös utcában (a közeli József Attila lakótelep okán) Metky Ödön Mama című szobra. Az 1990-re átadott utolsó szakasznak a Forgács utcától az Újpest-Központig vezető négy állomást a Nemcsics Antal színdinamikai koncepciója szerinti burkolat és ehhez illő művekkel díszítették, de ma már alig látni ezeket a bódék káoszában.

A 4-es metró tehát a társművészetekkel szemben is új igényt támasztott. A legnagyobb szerephez a világítás jutott, ami a közlekedésben távolról sem művészetként szokott megjelenni, de Bányai Tamás világítástervező szabad ötleteinek – és évtizedes színházi praxisának – köszönhetően most az lett belőle: igazi, eredeti, minden ízében kreatív fényművészet. Ennek következtében minden állomáson más színhatások, világítási effektek árnyalják a beton szürkeségét. A lila, kék, sárgás indirekt megvilágítások pszichikai hatása teljesen feloldja a föld alatti helyzetből fakadó ösztönös szorongást, klipszerű jelenetekkel tagolja a mozgólépcső haladásával változó képkivágásokat. A Móricz Zsigmond körtéren egyre följebb emelkedve (vagy lejjebb süllyedve, ki merre) mindig más, álomszerű kékeslilában úszó nézet tárul fel a horizontális betongerendák és a befelé tartó betonfalak szintjeiből. A Rákóczi téren a pöttyös, fehér-szürke mennyezet mintáiba illesztett kerek fényvisszaverő tükrök az egész teret fénnyel szórják tele. Ugyanitt a metró fölött, a téren kialakított vízmedencében két nagy tükör hajlik a víz fölé, ezek vetítik be a napfényt az állomás terébe, egészen a peronig belógatott két üveghengeren keresztül. A felszíni parképítészeti ötlet és a föld alatti természetes megvilágítás bravúrosan kapcsolódik össze ezzel a játékkal, ami rá is fér az állomás amúgy túl komorra sikerült, szarkofágszerű belsejére. A peron szűkszavú megfogalmazásán is sokat oldanak a középső alagút oszlopaiban tejüveg mögé illesztett, faág-szerűen elágazó neoncsövek. A Bikás park laza, játékos terében Bányai a szellőzőrács mögé, raszterbe helyezte a fénycsöveket, a peron hosszában pedig sűrűn belógatott hengeres fém lámpatesteket használt. A Fővám téri betongerenda-erdő metsződéseit keskeny fénycsövekkel ismételte meg, a Kálvin tér íves áthidalóit indirekt reflextükrökkel emelte ki, míg Újbuda állomáson és a Keletinél a betongerendák aljába építette be a fényfelületet. A II. János Pál pápa téren sárga fényt vetített a fém falburkolatra, meleg tónusokat varázsolt az egyenszürkére.

Ezekhez a gazdag, intenzív és filozofikus fényeffektusokhoz társul néhány képzőművészeti alkotás. Jovánovics György falnyi monokróm plasztikája a II. János Pál pápa téri peron egyik végén az egyetlen klasszikus mű közöttük, de itt jó helyen van; halk is, erős is, nyugodt állítás egy viszonylag semleges térben, visszafogott, de érvényes utalás a környék egykor viharos történetére. Jóval látványosabb Komoróczky Tamás örvényszerű mozaikja a Szent Gellért téren, ami erős, dinamikus sodrásával pszichedelikus hatást ér el, de a meleg színek megtartják az elviselhetőségen belül. A minta kettős elforgatással készült és hatásával optikailag tágítja az amúgy legszűkebb megálló terét. A Kálvin téren, a peronszintre ereszkedőben Fábry Katalin mozaik falképe futja körbe a mozgólépcsők aknáját, rajza fehér alapon piros-kék-sárga pixelpontok, amiből ugyan nem áll össze, hogy Kodály Psalmus Hungaricusának raszterre bontott kottáját látjuk, majdnem pont a református templom és Kálvin szobra alatt, úgyhogy inkább higgyük el, hogy így van. A jó mű nem szónokol, hanem csak sejtet; ez a mozaik is hordoz valami bensőséges titkot a maga nehezen olvasható formájában. Újbuda peronja fölött Bojti Márton zöld fémlemezből gyűrt álmennyezete fut végig, mint egy mindjárt lezuhanó varázspaplan. A rávetülő fények a gyűrődésekbe rózsaszín árnyalatokat ültetnek, a hullámzó felület a folyó metaforája, de akusztikai szerepe is van: enyhíti a nyitott, nagy légterű peron zajterhelését. Bojti tervezte a peron végét lezáró rogyasztott, vízzöld üvegfalat is, amiben, ha közelről nézzük, a legkülönfélébb tárgyak lenyomatát fedezzük föl. A kézműves részletek oldják a légtér monumentalitását, a víz, mint az állomás kulcsmotívuma, ebben a falban is megjelenik. A legkedvesebb ötleteket a Bikás parki állomásban találjuk. A felszínen ráboruló üvegszerkezet árnyékvonalai bejárják a föld alatti teret, a peronvégi betonfalba maratott vadvirágok lágyan hajló vonalait Fábry Katalin és Brückner Dóra alakította, a sínek fölötti üvegpanelben egy szúnyog sziluettje sejlik föl.

Az óriási légterű állomásokban felértékelődött a design szerepe is, az információs táblák, a bútorok, a kiegészítő elemek (tűzcsap, szelektív kukasor, óra, záróelemek, korlátok, információs rendszer) egységes koncepciója valósult meg. Jelszerűségük a méretarányból is fakad. Kevés elem, lekerekített élek, visszafogott színvilág, pengevékonyságú fa ülőpadok és fémesen csillogó lábak, karcsú szerkezetek, szigetszerűen megjelenve a hatalmas belmagasságú térben. A padok felnagyított támlája négy megállóban Hegedűs Andrea egyedi fejlesztésű üvegtextil kompozícióit foglalja keretbe, három helyen pedig Krizsán Zoltán üveggrafikái láthatók. A művek az idő fogalmával operálnak: telített színeik a metró sebességét, kézműves karakterük a pillanatnyi megállást sejteti. A többi megállóban a padok fölött elmosódott fotórészletek, elnagyolt gyerekrajzok kontúrjai bukkannak föl. Az egész vonalon uralkodó bútorkoncepciót a Kálvin és Fővám téri megállókban egy kortárs designer, Konstantin Grcic 2006-os tervezésű, ikonná vált geometrikus mintázatú alumínium-titán kagylószékei egészítik ki, kicsi, de erős hatású elemek a betonrengetegben.

Az átadás pillanatában élő kép persze egy ilyen igénybe vett építészeti környezetben gyorsan erodálódik, ha nem védik tudatos döntések. Például az a reklámkoncepció, ami nem engedi, hogy a többi metróvonal mintájára egyik napról a másikra egy jól fizető cég telematricázza az állomások padlóit. A 4-es metróban sem ilyen, sem óriásplakát nem lesz, csak a peronokat záró falak LED kijelzőin jelenhet meg reklám. Egyelőre ott is az állomások felvételei pörögnek, és mindig van, aki megbabonázva áll ott, a felnyíló tér alatt, és csak bámulja a többi állomás fotóit. Budapest ma izgalmas város, de lakóinak szorongáskészlete évtizedekre előre is túlzásnak tűnik. A 4-es metró szépsége és merész nagyvonalúsága, játékos szabadsága a legjobbkor jött, ráadásul tartós muníciónak ígérkezik.

Götz Eszter