építészet : környezet : innováció

Mesebeli történet – az Arkt Csoport

Az Arkt Csoport egri irodája egyben közösségi helyként is működik. A hiánypótló Művészeti Ellátó számos önkéntes szereplő és támogató segítségével épült meg. Az idei Velencei Építészeti Biennále magyar pavilonjának kiállításán az Arkt ezt a folyamatot mutatja be. A Csoport megalakulásáról és a Biennáléig eltelt évekről Fábián Gáborral és Fajcsák Dénessel Bán Dávid beszélgetett.

Számos sikeres projekt után végre saját irodát nyithatott az egri székhelyű Arkt Csoport. Az elmúlt öt évben nem csak a régióban, hanem országosan is több munkájuk épült fel, így többek között a Gál Tibor Pincebár és Bikavér Múzeum borbár és kultúrtér Egerben, az Üdvhadsereg szociális népkonyhája Gyöngyösön, bölcsőde Bélapátfalván vagy a székesfehérvári Alumíniumipari Múzeum átalakítása. Építettek több családi házat és számos nagy pályázatban vettek részt, a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum megújulására vagy a soproni Zsinagóga újrapozícionálására is komplett tervet dolgoztak ki. Terveznek bútorokat, teljes belső térkialakításokat, emellett fényfestéssel is foglalkoznak.

ÉF: Hogyan indult a közös utatok?

Fajcsák Dénes: Gáborral évfolyamtársak voltunk a Műegyetemen, ott találtunk egymásra. Az első közös tervezési munkánkra a várostervezési tantárgy keretében került sor. Mondhatjuk, hogy a sors hozta ezt az ismeretséget. Gyorsan egymásra hangolódtunk, noha sok mindenről teljesen másként gondolkodunk mind a mai napig, de nagyon jól kiegészítjük egymást.

Fábián Gábor: A barátság korábbról való, még a kollégiumból, a közös gondolkodás csak ezután következett.

FD: Még az egyetem alatt kezdtem bedolgozni projektekbe, nem kerestem ezeket, valahogy mindig megtaláltak. Az első munkám során 48 postát kellett felmérnem, ennek lebonyolítását is én szerveztem, ám a szervezési teendők azóta is nekem jutnak. Az egyetem után úgy döntöttünk, hogy nem a klasszikus, hosszú éveki egy irodában ülős módot választjuk, hanem alvállalkozóként, több irodával együtt dolgozunk. Szerencsére tudtunk válogatni, megismerhettünk többféle munkamódszert is. Ez az időszak segített abban, hogy eldöntsük mi az, amit szeretnénk és mi az, amit semmiképpen sem csinálnánk. 2002-ben lényegében kényszerből alapítottuk meg a céget, hogy számlaképesek legyünk, de mivel már az egyetem alatt is folyamatosan kaptunk megrendeléseket, a helyzet hamar kiforrta magát.

FG: Akkor már nem voltak vállalkozás fejlesztésre támogatások, így infrastruktúrát sem tudtunk építeni.

FG: Azonban akkor még volt munkalehetőség, nem úgy, mint azoknak, akik -mondjuk - öt évvel utánunk végeztek. Ők már légüres térbe érkeztek, sokan el is hagyták a pályát, sőt az országot is.

Arkt: Fúzió, Gál Tibor Pincebár és Bikavér Múzeum, Eger


ÉF: Meséltétek, hogy az együttműködés egy időre megszakadt.

FD: Úgy alakult az életem, hogy hazaköltöztem Egerbe, Gábor pedig elkezdte a doktori iskolát. Barátilag elváltunk, mind a ketten más-más székbe ültünk: míg Gábor a Váncza Művekbe ment, addig én itt, Egerben próbálkoztam.

FG: Fontos volt számomra, hogy a sok munka mellett feltöltődhessek, ezt megkaptam a DLA képzésen. Ám ahhoz, hogy mennyiség helyett minőségre építkezzünk, referenciákra van szükség, így történt Váncza Lászlónál a folytatás. Sokat tanultam nála mind szakmailag, mind emberileg.

ÉF: Külön utat jártatok, más-más városban voltatok. Mégis mi volt az, ami ismét összehozott benneteket?

FD: Amikor végre sikerült egy 3-4 fős irodát összehozni Egerben, megkerestek minket egy szép munkával Kisköréről. Termáltóval ellátott mozgásszervi rehabilitációs központ tervezése volt a feladat. Éreztem, hogy a mi irodánk ehhez szakmailag kevés. Láttam Gábor munkáit, szóltam neki, hogy jó lenne együtt dolgozni a terven. A közös munkát nagyon élveztük.

FG: Valóban hatékonynak bizonyult a közös munka, és a gazdasági visszaesésnek is köszönhetően végül úgy döntöttünk 2011-ben, hogy folytassuk újra együtt.

FD: Először családi házakat terveztünk, azután 2011-ben gondoltunk arra, hogy az Ék Egyesületnél beadjuk a pályázatunkat egy Leonardo-ösztöndíjra.

FG: Mivel az egyetem alatt viszonylag korán bejöttek a munkák, nekünk kimaradt az Erasmus. A negyedik évfolyam környékén sokan elmentek ösztöndíjra, mi azonban már dolgoztunk és azt nehéz lett volna otthagyni.

FD: Később rájöttünk, hogy egy külföldi tanulmányút nagyon hasznos, így már kellő szakmai tapasztalattal a hátunk mögött, beadtunk egy 3 hónapos ösztöndíjpályázatot Barcelonába. Ezt egyfajta jutalomjátékként fogtuk fel, ezért egy olyan irodát választottunk, ahol hagytak a saját munkáinkon is dolgozni, és megélni Barcelonát. Ilyen szempontból jól sikerült a választás.

Arkt: Fúzió, Gál Tibor Pincebár és Bikavér Múzeum, Eger


ÉF: Ők mivel foglalkoztak?

FG: Ipari csarnokok, iskolák, régi, elhagyott épületek átalakítása - ez akkoriban Spanyolországban népszerű trend volt - fűződik a nevükhoz, ám akkoriban már ők is "vergődtek."

FD: A cégvezető átment Dél-Amerikába, hogy új klientúrát építsen ki, ám ez esélytelen volt. Megpróbáltak minden irányba lépni, de semmi nem jött össze. Nem sokkal azután, hogy hazajöttünk, feloszlottak.

ÉF: Milyen tapasztalatokat szereztetek a velük való munka során?

FD: Tőlük nem sok mindent tanultunk, ellenben maga a város, a környék, az ottani gondolkodás megismerése nagyon jó tapasztalat volt.

ÉF: Legalább tippekkel segítettek benneteket?

FD: Nem igazán. Beleestek abba a hibába, hogy nem élték meg igazán azt a helyet, ahol éltek és dolgoztak. Munka után mindenki hazament a családjához. Agglomerációban laktak és sokat ingáztak.

FG: Ezzel ellentétben mi munka után élveztük a várost. Lépten-nyomon valamilyen kulturális eseménybe csöppentünk, a múzeumokat jártuk.

FD: Azt tapasztaltuk, hogy az emberek Barcelonában nagyon jól használják a tereket, sokkal inkább, mint itthon. Munkaidő után zsizseg a város, mindenki kint van az utcákon, és nemcsak a turisták, hanem a helyiek is. Mindenki kint él, az öregek is. Az élethez való viszonyuk és hozzáállásuk teljesen más.

Arkt: Mozgásszervi Rehabilitációs Kórház, Kisköre, 2010


ÉF: Ezek a tapasztalatok adták a közösségi térben való gondolkozás ihletét?

FD: Ha ez nem is volt tudatos, de mindenképpen hatással volt ránk, ez vitathatatlan.

ÉF: Amikor elkezdtétek a saját irodátokat előkészíteni, mennyire fogalmazódott meg bennetek már az elején, hogy egy közösségi térben, műhelyben, akár kávézóban és kiállítótérben gondolkozzatok? Hiszen az, ami létrejött valóban egy többfunkciós befogadótér, lényegesen több egy hagyományos építészeti irodánál. 

FG: A lehetséges helyszínek keresése közben elsődleges szempont volt, hogy mire használhatjuk még az adott teret

FD: Mindenképpen ebben gondolkodtunk, ám jogilag is csak úgy kaphattuk meg az önkormányzattól 15 éves használatra a helyet, ha mindenképpen a közösséget szolgáló funkciót teszünk bele. Azzal is tisztában voltunk, hogy a saját irodánk kialakítására nem találunk majd támogatókat.

ÉF: A Művészeti Ellátóhoz ennek ellenére nagyon jól sikerült munkát és anyagokat szerezni cégektől. Mennyire volt ez kemény menet?

FD: Azt kell mondanom, hogy szerencsénk volt, hiszen nem sokszor ütköztünk zárt ajtókba. Egyeseknek az tetszett, hogy reklámfelületet kaphatnak, míg más cégeknek szimpatikus volt, hogy beállhatnak egy közösségi munkába, és együttgondolkodásra invitáltuk őket. Fordítva álltunk hozzá az egészhez: megnéztük, hogy mi a vágyunk, mi az, ami műszakilag mindenképen szükséges ehhez a projekthez és ezt adtuk tovább az építőipari gyártó vagy szolgáltató cégeknek. Ők megmondták, hogy az adott tárgykörben mit tudnak felajánlani, és mi megnéztük, hogy mindezt miként tudjuk absztrahálni. Ez az épület egy többlépcsős tervezés végeredménye.

Arkt: Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum, Budapest


ÉF: Az építkezésbe szakmunkástanulókat és elítélteket is bevontatok. Ez is mutatja, hogy a helyet ténylegesen közösségben építettétek. Honnan eredt az ötlet?

FD: A szakmunkás képzősök bevonása régi terv volt, mert a korábbi munkáink során azt tapasztaltuk, hogy a kivitelezésnél a nem találjuk a közös hangot a szakmunkásokkal, emiatt pedig nem a várt eredmény születik meg. Fontos lenne, hogy a szakmunkásképzésben az építészet is jelen legyen, azért, hogy a hallgatókban kialakulhasson a megfelelő gondolkodásmód és igényesség. Tehát amikor odakerülnek egy munkához, akkor kérdezzenek vagy gondolkozzanak. Azért kerestük meg a Bornemisszásokat, mert tudtuk, hogy a diákok helyszínre és gyakorlatra járnak. Igaz, így lényegesen lassabban haladt a munka, mert náluk az a bevett gyakorlat, hogy a tanulók egy hétig vannak kint, majd egy hétig az iskolában. De jöttek rendszeresen, egy-egy hét megszakítással, és ez nekünk még belefért. Gyakorolhattak, mutattunk nekik új dolgokat, és bíztunk benne, hogy ez valamelyest hatással lesz rájuk a jövőben.

FG: A fogvatartottak bevonására közvetve nem gondoltunk – bár gyerekkoromban átéltem Balassagyarmaton, amikor rabok segítségével építették fel a művelődési házat. A Vár Baráti Körön keresztül jött az ötlet, akik a Gárdonyi-kertet is kezelik [a kertben található az ARKT Művészeti Ellátó is – a szerk.]. A könyvtár is ki szokott települni ide, és a gyerekek számára felolvasó programokat szerveznek. Ugyanezt csinálják a börtönben is. Ők vetették fel ezt a lehetőséget. Eleinte nem jöttek ki az elítéltek, mert az asztalosműhelyükben végeztek különböző munkákat, pl. csiszolták az ablakkereteket. Utána egy-egy napra kijöhettek az építkezésre, de főleg olyan feladatokban segítettek, ahol nem volt szerszámhasználat: bontásban, sitthordásban és a kert gondozásában. Az a kis idő, amit itt kint töltöttek, nagy hatással volt rájuk és ránk is.

Arkt: fényfestés a XII-XIII. Egri Tavaszi Fesztiválon


ÉF: Milyen Egerben egy építészeti irodát fenntartani?

FG: 2011–2014 között azért tudtunk fennmaradni, mert nagyon sok EU-s pályázata volt az önkormányzatoknak. Főleg Eger környéki önkormányzatok kerestek meg minket, ezt részben annak köszönhettük, hogy Dénes Bélapátfalván dolgozott építésügyi előadóként, és komoly ismeretségi köre alakult ki a környéken. Rengeteg tervünk volt, amelyekből sok meg is valósulhatott, így készült el a Fúzió – Gál Tibor Pincebár és Bikavér Múzeum, az Üdvhadsereg szociális népkonyhája Gyöngyösön, a bölcsőde Bélapátfalván vagy a székesfehérvári Alumíniumipari Múzeum átalakítása. Bővítettük az irodát is, akkor csatlakozott hozzánk Simon Orsi, és Dénes inkább a szervezés felé orientálódott. A helyi kapcsolatok nagyon fontosak voltak, ez Budapesten így nem működött volna. Ha ott maradunk, akkor a kapcsolatok hiányában – hasonlóan a többi fiatal irodához –, valószínűleg mi is sokat pályáznánk vagy más irodák által jutnánk munkákhoz, itt viszont sikerült a saját lábunkra állni.

ÉF: Mennyire tudtok részt venni a hazai építészeti közegben Egerből? 

FD: Szerencsésnek mondhatjuk magunkat, mert a megrendeléseink már túlnőttek a város és a megye határain, Székesfehérvártól Budapesten át Miskolcig vannak munkáink. Az, hogy az iroda fizikálisan itt van, nem köt minket feltétlenül ide. Gábor Pesten él és onnan jár le heti egy-két alkalommal Egerbe, így rajta keresztül van egy élő kapcsolat Budapesttel.


Az Akrtól az Ellátóig



ÉF: Az idei Velencei Biennáléra beadott sikeres pályázatotok az Ellátó létrejöttének folyamatát szeretné bemutatni. Honnan jött az ötlet, hogy pályázzatok?

FG: Már korábban is felmerült bennünk a kérdés, hogy induljunk a Biennálén, de a munkák mindig már irányba vittek minket. Amikor a 15. Építészeti Biennálé nemzetközi kiírását olvastuk, felvetődött bennünk, hogy az Ellátó története mennyire beleillik a koncepcióba. Nem a házat szeretnénk bemutatni, hanem magát a kezdeményezést és a folyamatot.

FD: 1995-ben voltam először a Biennálén, és már akkor megérintett a közeg. Mesebeli történet, hogy ez a Ludvig Múzeum stábját is megérintette, és minket választottak. Az egész történetnek méltó befejezése lehet a Biennálé.

Bán Dávid

 

vélemény írásához jelentkezzen be »