Emberek/Interjú

Mesterek köszöntése: Kévés György építész

1/37

Nyaraló Mátyáshegyen

Nyaraló Mátyáshegyen
esztergomi épület
Esztergom Duna-felőli nézet
esztergomi épület - emeleti alaprajz
esztergomi épület - földszinti alaprajz
esztergomi épület - gyár felőli homlokzat
esztergomi épület - homlokzat
esztergomi épület  - lamellák
esztergomi épület - metszet
esztergomi épület - modell
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
csigaház belül
csigaház belül, felső szint
csigaház felülről
csigaház külső
csigaház oldalról
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
esztergomi épület
Meredek utcai teraszházak
Kévés György
Kévés György
a csigaház ma
Orczy Fórum
Kévés György
Kévés György
Nyaraló Mátyáshegyen
esztergomi épület
Esztergom Duna-felőli nézet
esztergomi épület - emeleti alaprajz
esztergomi épület - földszinti alaprajz
esztergomi épület - gyár felőli homlokzat
esztergomi épület - homlokzat
esztergomi épület  - lamellák
esztergomi épület - metszet
esztergomi épület - modell
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
esztergomi épület
csigaház belül
csigaház belül, felső szint
csigaház felülről
csigaház külső
csigaház oldalról
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
csigaház
esztergomi épület
Meredek utcai teraszházak
Kévés György
Kévés György
a csigaház ma
Orczy Fórum
Kévés György
Kévés György
1/37

Nyaraló Mátyáshegyen

Mesterek köszöntése: Kévés György építész
Emberek/Interjú

Mesterek köszöntése: Kévés György építész

2015.10.16. 13:11

Cikkinfó

Földrajzi hely:
Budapest, Magyarország

Építészek, alkotók:
Kévés György

Vincze László DLA, a Műegyetem oktatója a hazai '60-as, '80-as évek meghatározó jelentőségű egyéniségeit kérte fel beszélgetésre. Kévés György Ybl-, FIABCI, Kossuth- és Prima-díjas építésszel családról, pályakezdésről és a legnagyobb munkáiról beszélgettek. 

Beszélgetés Kévés György építésszel

Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Építészmérnöki kar Lakóépület tervezési tanszék

A program vezetője: Vincze László DLA
2015. április 2.

Beszélgetések
1960-80
A beszélgetés sorozat szervezője Vincze László DLA építész tanár

A '60-as, '80-as évek hazai építészeti szcéna meghatározó jelentőségű egyéniségeit, alakítóit, építészeket és belsőépítészeket kérjük fel, hogy legyenek vendégeink és beszéljenek pályáról, pályatársakról, szakmáról, politikáról. Fontosnak és aktuálisnak tekinti Tanszékünk a közelmúlt építészeti, szellemi műhelyeinek, mestereinek, ezek hatásainak megismerését. A válogatás nem tud teljes és részletes betekintést nyújtani a korról és annak építészetéről, de reményeink szerint a következő szemeszterekben folytatható a megismerésnek ez a személyes, és közvetlen formája. Válaszokat várunk arra, milyen párhuzamok ismerhetők fel az akkori és mai valóság között, mit jelentett a pályakezdő számára a külföld, mi jellemezte az európai és a hazai építészet viszonyát a '60-es és '80-as években? Mik a koronként újra és újra megfogalmazódó szakmai kérdések, miben és hogyan látják a változást, mennyiben alakult át 30-40 év alatt az építész mérnök-művész szerepe, beszélhetünk-e a szakma gyökeres átalakulásáról? Arra is választ keresünk, hogyan, miként tud az ismeret, a tudás leghatékonyabban öröklődni, és ez milyen kérdéseket vet fel az oktatásban, miként látják ezt a hallgatók, hogyan tekintenek a problémára a mesterek? A beszélgetéseket 15 perces hallgatói prezentáció vezeti be, melyben meghívott vendégünk munkásságát, az adott kort ismerteti a 3-4 fős team, korabeli publikációk, képanyagok felhasználásával. A hallgatók segítségével és közreműködésével a beszélgetéseket a szemeszter végén egy kiadványba szándékozzuk rendezni, összegyűjteni és gondozott formában az érdeklődők rendelkezésére bocsátani. A beszélgetések anyagát videóra rögzítjük és szerkesztett, vágott formában portréfilmeket tervezünk készíteni.


Vincze László DLA

 

Család, gyerekkor
Pályakezdés

Kévés György: Bonyolult, szerteágazó magyar családban születtem. A II. világháború alatt, mint kibombázott, idős felnőttekkel földönfutó, a frontokon át menekülő székesfehérvári csonka család, hol itt, hol ott, Kassától, Székesfehérváron át Sopronig menekültünk. Apám korán, 1937-ben meghalt. Kévés nagyapám ősei (családom és dr. Vargha László néprajztudós professzor szerint) a török elől Eger vár védelmébe menekült kun származású családhoz tartoztak. A parádi Kévésektől származott a Károlyi gróf gazdatisztje Kévés nagyapám. Minket árva gyerekeket idős rokonaink neveltek. Gyurmán Endre nyugalmazott tanár, későbbi egyik eltartóm – apám után gyámom. Testvére dr. Gyurmán Emil a budai híres orvos, a Szent János Kórház egykori alapítója, akinek a felesége – Clark Ádám a Lánchídépítő unokája – volt. A Clark rokonságot, a családi orvoson - Emil bácsin - keresztül mindkét család büszkén tartotta. Nagybátyám, apám tanára Gyurmán Endre, felesége, anyám nővére, és Erzsébet lánya Perneczky Lászlóné, akinek férje testvérét (Béla sógorát) az 1948-ban, mint az Accio Catolico magyar elnökét először életfogytiglanra ítélték. Ezért gyerekkoromban Sopronban én is korán megismertem az éjszakai „ÁVO"-s látogatásokat. Tök községből származó – Ványi Gábor falusi iparos később malomépítő és tulajdonos, nagyapámat már nem ismertem – 1843-ban született. Gyurmánné nagynéném és lánya 10 évig gondozott Sopronban, ma is hálás vagyok ezért nekik. 1954-ben Sopronban érettségiztem, majd fél évet a Soproni Műegyetemen tanultam Geodéziát. Ezt követően a Budapesti Műszaki Egyetem Építészmérnöki karán 1959-ben diplomáztam. A családommal 1956 novemberében, én mint Nemzetőr Ausztriába disszidáltunk. Én két nap után egyedül hazajöttem. Hárman voltunk késői gyerekek - ikeröcsém ma energetikus mérnökként Amerikában, nővérem családjával Kanadában él. Az 1896-ban, a Millennium évében, született Anyám Zsámbéki szükséglakhelyét – 1956 őszén – hátrahagyva szintén az USA-ba távozott. Később beteg lett, de szeretett volna még velem találkozni. Én nem kaptam útlevelet, akkor ezért őt súlyos betegen testvéreim hazahozták. Néhány napig még a Vincellér utcai lakásomban élt, majd pár nap múlva itt Budapesten 1967-ben halt meg.

Miután a családomban nem voltak építészek, szakmai összeköttetéseim sem voltak. 1959 nyarán az építészmérnöki diplomám megszerzése után, segítség nélkül egyedül maradtam itthon. Baráti szálakon keresztül próbáltam állást szerezni Budapesten. Apám gyerekkori barátjának dr. Vargha László műegyetemi tanárnak – néprajztudósnak azonban ez nem sikerült. Valóban nehéz volt Budapesten elhelyezkedni abban az időben. Ezért, további segítségért, megkerestem az utolsó egyetemi korrektoromat. Akkori korrigáló tanárom Kismarty-Lechner Ödön építész volt. A neves Kismarty családhoz tartozott, a testvére is itt volt a város tanszéken docens. A harmadik testvér Kismarty Lechner Kamill, a kiváló invenciózus építész, a BUVÁTI-ban, Kismarty-Lechner Ödön (korrektorom) pedig az Agrotervben dolgozott. Főmérnök volt. Akkor végül ő intézte el a budapesti munkahelyemet. Felhívott telefonon: menj be az Agrotervbe a „Bálint bácsihoz" (úgy emlékszem ez volt a neve). Ez a vidéki kinézetű ember volt a személyzetis. Nagy cég volt az Agroterv, végül mi akkor is egy mezőgazdasági ország voltunk. Budán a Batthyányi téren a kolostorban működött a cég. Ott volt akkor az Agroterv székháza. Megérkeztem, bekopogtam. Bálint elvtárs fogadott: Kévés elvtárs üljön le - mondta. Mit akar?



Kévés György
32/37
Kévés György





Mondtam: itt szeretnék az Agrotervnél dolgozni. Igen, magát Kismarty protezsálta – mondta a személyzeti főnök - jöjjön vissza egy hét múlva. (Tudniillik akkor az volt az előírás, nem adták ki magánszemélynek a káderjelentést). A vállalat képviselője bement a Műegyetemre, aztán a Műegyetem adta ki az irataimat. Így szembesültem én 1959-ben a káderlapommal. Egy hét múlva megjelentem az Agrotervben, szemben ült velem a „személyzetis", kezébe egy paksaméta papírral. Ez a káderlapja: mondta nekem jelentőségteljesen. Sokáig szemlélte az iratot majd megszólalt. Ennyi rosszat nem… (nevet) ennyi rosszat még nem hallottam emberről. „Kozmopolita, nyugatbarát, stb.". Nézett rám sokáig fürkészve, majd megszólalt: Kévés elvtárs (bizalmasan mondom), ezt a káderjelentést most eltépjük. Én majd írok egy újat. Innentől ezzel fog ön élni majd Magyarországon. Teljesen megdöbbentem, hogy valaki ilyen jótét lélek, akkor ez nem volt szokás. Kisvártatva megszólalt: Kévés elvtárs, egy dolgot szeretnék én is kérni: ha önnek vannak jó építész barátai, akkor én szívesen felveszem őket. Ezután én küldtem sorban a „rossz káder" barátaimat, nem is volt más.
Demény Tamás, Kovách István is odakerült és még többen mások. Az volt a jelszó, Bálint elvtárs: Kévés küldött, és ezzel fölvették a barátomat az Agrotervhez. Ez fontos dolog volt, mert akkor kevés állás volt a fővárosban. Röviden ennyit akartam elmondani a családomról és az indulásról. A történet talán egy kicsit színezi az akkori életet. Hogy is volt akkor egyetemistának, végzett egyetemistának lenni.

Rövid idő alatt, három stáción keresztül Tokár György építész barátom révén bekerültem az Ipartervbe, (ez volt akkor az ország legnagyobb „szovjet-amerikai" típusú tervező irodája cca. 1000 fős), ő protezsált Szendrői főmérnöknél. Fölvettek, és végül is 22 évet töltöttem el az Ipartervben. Könnyed életünk volt, mert a főnökök kiváló emberek voltak. Első irodavezetőm Mátrai Gottwald Gyula, akkor már a kétszeres Kossuth díjas, híres statikus volt. Igaz az építészeket nem nagyon szerette. (Én jóban voltam vele, az „Astoria bárban" éjszakánként többször a vendége voltam, mint ahogy barátaimmal a „MÉSZ pincében" vendégei voltunk némelykor Dávid Károly Kossuth-díjas építésznek Le Corbusier világhírű építész egykori munkatársának.) Ott volt többek között: dr.Szendrői Jenő, Lauber László, korábban Nyíri István is. Tényleg az Iparterv csúcsa volt a szakmának. Végül itt az Ipartervben kezdtem el az állami tervezést. Azonban rögtön rájöttem, hogy ezt valójában nem nekem találták ki. Lehetőségem volt, rögtön utánajártam, és magánmunkákat szereztem, amikből én jól is éltem, esetenként néha az ismert éjszakai „Pipacs" bárra is futotta. Most már elmondom: az Ipartervben kevesen éltek akkor olyan jól, mint én. A maszek munkát jól megfizették akkor is. Köszönet utólag is Virág Csaba, a Weichinger tanszéken volt egyetemi korrektoromnak, kiváló építész barátomnak, mert az első társasházra ő szerezte nekem a megbízást.


A vállalkozó építész


VL: De helyes az az évszám, amit én ez 1964-ről olvastam, hogy már akkor Évával közösen magánpraxisban munkákat vállaltak. Hogy volt ez lehetséges '64-ben? Tehát hogy lehetséges például amellett, hogy volt önnek egy Iparterves állása?


KGY: Rendkívül egyszerűen. mert az Ipartervben reggel nyolctól fél ötig tartott a munka. Fél öt után azt csináltam, amit akartam, nem parancsolt nekem senki, párton kívüli voltam. Sohasem szerettem a pártokat nem is kellenek az építészethez. (Akkor a párttitkárok, a rendszer „kápóik", nekem nem diktáltak. Szabad voltam, mint a madár, bizonyára sokan irigyeltek is azért el kell mondanom, a történelmi hűség kedvéért, hogy az akkori szervilis kollégáim zöme már 1957-től kijárt április 4-én a Dózsa György útra felvonulni, ilyen volt akkor is az értelmiség: '56 után megalkuvó volt!)

VL: Ez volt a szórakozás?

KGY: Igen. Rátettük egész életünket a szakmánkra. Az volt az igazi szórakozásom, hogy magán munkát szereztem. Úgy vélem ebben ügyes voltam már akkor is. Természetesen emellett a 22 év alatt elláttam én az állami feladatokat is, nem voltam „ingyenélő", (az első magyar könnyűszerkezetes építési rendszert, mint az Iparterv építésze már 1968-ban terveztem. Ezzel a rendszerrel számos oktatási és labor épületet terveztem és építettünk a következő 10 évben). De a „maszek" volt számomra, számunkra a fontosabb.



esztergomi épület - gyár felőli homlokzat
6/37
esztergomi épület - gyár felőli homlokzat




BB: Nekem is újdonság ez, én már abba nőttem bele a '80-as évek közepén, hogy volt magán tervezői praxis. Ez akkor is egy elég homályos dolog volt, mert az adózás akkor még egészen más volt, hiszen egy kockás füzetbe kellett bevallani. De mi volt még azelőtt jóval ennek az elindítója - ezek szerint 20 évvel ezelőtt is már létezett -, az intézményes formája a magánmunkának?

KGY: Szendrőiék, Dávid Károlyék, Nyíri István, Lauber László és több kiváló társuk, tulajdonképpen előre gondolkodtak, „gondoskodtak" a későbbi generációkról. Valószínű sejtették - mint én is - hogy az akkori szovjet kommunista rendszer nem tart örökké. A kis kibúvókat már akkor mindenhol megteremtették. Így lehetséges és jogos volt például az, hogy az építésznek mind a mai napig szerzői joga van. Tehát nem az Ipartervvé, nem a Köztié, nem a Buvátié a szerzői jog, hanem magáé a természetes személlyé, az építészé. Ehhez ragaszkodtak! (A rendszerváltás után a hatalomra jutott új politikusok és a mai köpönyegforgató mindig „kormánypárti" építészek ezt a szerzői jogot próbálják állandóan megszüntetni.) Azzal hogy ezt így elődeink elintézték, tulajdonképpen lehetőséget adtak arra, hogy magánmunkát is végezzünk.

A magánmunka úgy működött, hogy ki kellett váltani hozzá a magántervezői engedélyt. Nagyon kevesen váltották ki, mert ez nem volt egy olyan igazán elegáns foglalkozás, amikor én elkezdtem ezt a szakmát. De én azt mondtam: ezekből az önálló feladatokból lehet egy jó, új, modern építészetet csinálni. Hiszen ezekbe a „privát tervekbe" nem szólhatott bele senki. Erre a „maszek építészetre" dr. Szendrői Jenő főmérnököm felterjesztésére kaptam 1973-ban Ybl-díjat. Igaz, bármennyire hihetetlen Szabó János államtitkár elvtárs ellenében dr. Szendrői Jenő, mint állami irodai főnököm támogatta ezt a felterjesztést. Ez egyedülálló volt akkor Magyarországon. Ezért volt talán az, hogy hosszú szakmai életem során állami szervezet sohasem terjesztett fel kitűntetésre! Nem akarok számokat mondani, de az Iparterves fizetés zsebpénz volt. Nem ezért a pénzért jártam az Ipartervbe dolgozni, hanem azért mert az állami állás akkor kötelező volt! Valószínű ez is az oka a több évtizedes balos, majd jobbos „kádári finomságú" állami mellőzésemnek. Had dicsekedjek: Ybl-díjra: 1973-ban a kommunista Kádár-korszakban dr. Szendrői, a Kossuth-díjas főmérnököm, Kossuth-díjra: a “rendszerváltás" után Harasztÿ Édeske szobrász barátom, Príma Primissima-díjra: Csete Gyurka Kossuth-díjas építész barátom terjesztettek fel. Nem az állam, nem a MÉSZ, nem a Kamara nem a Magyar Művészeti Akadémia.



esztergomi épület  - lamellák
8/37
esztergomi épület - lamellák




VL: De ez már nem csak tervezést jelentett, hanem a vállalkozásnak az a része is ide tartozott, hogy megépítettétek?

KGY: Igen! Ehhez azért még hozzátartozott az is, hogy iparengedély kellett. Nekem ez nem volt meg, nem voltam bejegyezve, hogy kőműves vagy lakatos vagyok. Viszont, ha nem volt iparengedélyed, nem voltál egy bejegyzett „maszek kisiparos", akkor tulajdonképpen csak összeköttetéseken és ismerős magán iparosokon keresztül, tudtál ahhoz eljutni, hogy úgy épüljön meg a „maszek" házad, ahogy te megtervezted. Nekem az volt a szisztémám: egy ügyvédi munkaközösségen keresztül tulajdonképpen előre megterveztük a házat. Az 1. számú Ügyvédi Munkaközösségbe – dr. Rőder Edit ügyvédhez – jártam délutánonként ide a Kecskeméti utcába, mert nekik joguk volt társasházakat szervezni. Amikor kiléptem délután az Ipartervből, minden nap egyenest mentem a Kecskeméti utcába, a „Havas utcai borkimérésben" tartott mindennapi „jobbos egy pohár boros" találkozások után beültem az ottani ügyvéd partnernek a szobájába és vártam a vevőket. Maga a folyamat úgy zajlott: a Magyar Nemzet újságból kinéztem egy „eladó telket" - mert akkor főként a Magyar Nemzet hirdette a magán telkeket. Elmentem a telektulajdonoshoz, megkértem őt, hogy adjon egy opciót. Az opció azt jelentette, hogy nekem előre nem kellett fizetni, hanem elhitték nekem, hogy majd a tervemmel tényleg el tudom adni a telket. Ezután terveztem rá egy többlakásos házat, és megszereztem az elvi építési engedélyt. Ez alapján az Ügyvédi Munkaközösség meghirdette az épületet és akkor így engedéllyel együtt a lakásokat eladtuk.

Ezután én szereztem egy kisiparost (mondjuk: id. Kállai Géza építészmérnök barátomat) és vele megépítettük a házat! Végső soron így különböző kisiparossal cca. 40 db terasz házat építettünk meg, viszonylag rövid idő alatt. Főleg Budán. Ezek után a házak úgy néztek ki, mint ahogy én elképzeltem, megterveztem.

VL: De itt nem állt rendelkezésre az a dolog, hogy mondjuk banki hitel, vagy egyéb…

KGY: Dehogynem! Csak nem nekem, hanem magának az építtetőnek kellett felvennie az OTP hitelt, aki a lakást építtette. (Mennyivel jobb megoldás volt ez számomra!) Ők fizették ki a kamatokat, a kivitelezőt is, de igaz nekem az egész folyamatot ellenőrizni kellett.



esztergomi épület
15/37
esztergomi épület





Komoly terhet és felelősséget vállaltunk abban az időben. Érteni kellett az építés minden fázisához, komoly szakmai felkészültség és gyakorlat kellett, mert ha hibáztál a megbízó könyörtelenül beperelt és ha elvesztetted a pert neked fizetni kellett.

KGY: 1967-ben megismétlődött a ciklikus szocialista gazdasági zavar, Magyarországon is nehézzé vált „a szocialista gazdasági helyzet". Ez szükségessé tette a „népgazdaság" átalakítását. Úgy, mint a 30-as években a Szovjet „NEP" korszakban nálunk az „új gazdasági mechanizmust" hirdették meg. Az új gazdasági mechanizmus azt jelentette építész vonatkozásban, hogy ezután én már nem csak magán lakóházat tervezhettem, hanem bármit! Miután abban az időben az Ipartervnek már elég sok munkája volt, így megtehette, hogy válogatott a munkák között. Voltak olyan épületek, amiket nem szívesen tervezett volna meg az iroda és ezért ezeket átengedte a „magánszektornak".

Mi azt csináltuk Tokár György barátommal, hogy elmentünk például Esztergomba, egy ottani gyárból érkezett megbízás az irodához, de az Ipartervet nem érdekelte a munka. Mi bejelentettük a gyári vezérigazgatónak (aki már akkor „úrnak" szólíttatta magát), hogy mi vállaljuk és mi leszünk a tervezőik. Így megszereztük ennek a vegyes rendeltetésű épületnek a tervezését. Az objektum az Esztergomi Labor Műszeripari Műveknek volt az „étterem kultúrháza", valószínűleg az Iparterv azért nem is nagyon harapott a munkára. A gyár műszerkocsikat gyártott a szovjetek részére. Minket ez nem nagyon érdekelt, így hát megterveztük az épületet (és később még sok minden mást, székházat, sportcsarnokot) az építési engedélyt is megkaptuk.
Nagyon jól megfizettek minket és kérésükre a kivitelezés szervezését és irányítását is elvállaltuk. Addigra, nekem főként, már megvoltak az alvállalkozókhoz az összeköttetéseim: lakatos, asztalos, villanyszerelő, mindenféle szakemberhez. (Én fél életemet az építőipari „melósok" között töltöttem így utólag visszagondolva becsültek is érte). – Tudjátok általában mindig gondot jelent elindulni a semmiből, mert az a legnehezebb. Ugye? – Induláskor ásni senki nem szeretett már (kevés volt még akkor a földmunkagép) - a régi alföldi kubikus famíliák kihaltak. Nekünk szerencsénk volt, mert a Déli Szovjet Hadseregcsoport lett az „alvállalkozónk" voltak „dolgozóink". Nem viccelek, komolyan így volt, „szovjet kiskatonák" végezték az alépítményi munkákat.

Tokár Gyurkával mikor hétvégenként lementünk, Esztergomban (saját autóinkkal, hol ő, hol én vezettem) a szovjet katonák már sorban állva vártak, tisztelegtek – a párton kívüli akkor jobbosnak tartott magyaroknak - nekünk. Mi pedig tolmácson keresztül adtuk ki a feladatot, hogy mit kell csinálni a következő héten és ők pedig elkészítették a földmunkát és az alapozást. (Furcsa helyzet volt: nekünk „urazni" kellett a kommunista vezetőiket ők pedig biztosították, hogy a Szovjet Hadsereg katonái dolgozzanak nekünk, akiket ők fizettek.) Az épület többi részét Pakson gyártattuk, ahol egy nagyon jó előregyártó üzem működött. (20 évvel később a II. kerület Budenz utcai iskola előregyártott elemeit is ott gyártattam.)

Minden mindig időre elkészült! Hatalmas átadási ünnepélyen részt vettek a helyi nobilitások mellett, a vörös sávval dekorált nadrágos szovjet tábornokok is. A levegőben akkor érezni lehetett, hogy új politikai koncepció is van előkészületben. Aztán ennek lett az év májusában vége. Biztos vagyok ma is abban: el is indult volna a „kapitalizmus", akkor Magyarországon, ha Brezsnyev elvtárs nem lép közbe és Fock Jenő és Nyers Rezső elvtársakat nem teszik parkoló pályára és nem szüntették volna meg az „új gazdasági mechanizmust". Ezzel vége is szakadt ez a felívelő magyar gazdasági korszak. Azt hiszem, ma már nem itt tartanánk, ha akkor nem lép közbe a szovjet diktatúra és a magyar klientúrája.




Így kényszerből, „a létező szocializmusban", visszaültem a szokásos helyemre az ügyvédi irodába. Szocializmus, szovjet diktatúra ide vagy oda ismét megterveztük a házakat és eladtuk. Megmondom őszintén ez azért nem volt olyan jó „biznisz", mint amikor direktbe a gyárak adták az embernek megbízást. Azért mondtam ezt el nektek: többek között így működött akkor a „szocializmus építése", – egy lépés előre, két lépés vissza – NEP korszaki módszerrel.

 

Nyaraló a Mátyáshegyen

VL: Summer house in Budapest. Ezután a házacska után nyomozott egy fél évvel ezelőtt az Index. Az az érdekes dolog történt, hogy a barátom vett egy lakást emellett a kis ház mellett. Ő villamosmérnök, tehát építészetről olyan sok fogalma nincsen, de azt mondja nekem, hogy ez egy nagyon híres ház, Laci te ismered? És akkor szégyenteljesen be kellett vallanom, hogy ezt a házat nem ismerem és a történetet sem ismerem. Aztán a véletlen hozta, - ez az Index-cikk - hogy összeért a két történet, az hogy a felismerhetetlenségig átépítették, de hogy mögötte ott van az eredeti. Mi volt ez a történet, amit nekem a telefonban már picit leírtál?

KGY: A helyzetem úgy alakult, hogy többek között volt egy kiváló szabómester ismerősöm még egyetemista koromból. Szívesen varrattam magamnak ruhát, akkor divatos „lumberjackokat", (lásd itt a korabeli fotómat.) Ő volt Budapest egyik leghíresebb „maszek" szabója. Ő varrta a ruhákat a becsempészett nyugati szövetekből az egyes „él futballistáknak", vagy a müncheni olimpiai aranyérmes vízilabda válogatottnak is.


Nyaraló Mátyáshegyen
1/37
Nyaraló Mátyáshegyen





A mester egyszer megkeresett, hogy jöjjek be hozzá, mert ő is akar valamit rendelni tőlem. (Ez így ment akkor is.) Mondom tessék: ő a szívével betegeskedett, korpulens ember volt. Bejelentette: veszek fenn a Mátyás hegyen egy üdülő telket és építeni akarok egy nyaralót, egészségesebb életet akarok élni. Kimentem vele a telekre, akkor az a világ vége volt. Ez a hely volt a főváros északi védvonala a '44-es '45-ös német-magyar egyetemista harcoknál. (Találtunk is a helyszínen ásás közben egy védőállást tele csontokkal, német, magyar pénzérmékkel. Visszatemettük, mert különben le kellett volna a tulajnak az építést állítani.) A lényeg: a mester megvette a telket, kimentünk, megnéztük. Gyönyörű kilátás volt onnan. Azt mondta: építsen egy nyaraló házat nekem. (úgy hiszem a nádasdladányi gróf is így adta az angol minta kastély „festményt" a 19. század végén Hauszmann Alajosnak). Mondtam jó, de milyen házat? Azt mondta, ő ad tervet. Hozott is korabeli amerikai divatlapokból különböző nyaralókról fotókat és azt mondja, hogy egy ilyet építsek. Azt mondtam: uram, én ilyet nem tervezek. Nézett rám meglepődve, az elutasító fiatal építészre - nálam húsz évvel idősebb gazdag ember volt, - de rövid gondolkodás után azt mondta: tudja mit? Csináljon olyat, amilyet maga akar.

(Ma is köszönöm neki ezt az akkor szokatlan gesztust.) Jó, mondom, napokon belül hozom a tervemet. Lerajzoltam a nyaraló tervet és bementem a műhelyébe. Megnézte – nem nagyon értett hozzá – de azt mondta, ha ezt ön megépíti, mármint én, (így a kivitelezést rögtön megkaptam), akkor rendben van. Az látszott, elég nehéz lesz a tervet kizsaluzni. Szerencsém volt, mert nagyon sok áccsal dolgoztam, sokat ismertem. Akkor egy idősebb igazán jó áccsal hozott össze a sors (talán a régi híres Zorg cég ácsa volt). Megmutattam neki a tervet, azt mondta: nézze Kévés úr, még utoljára ezt a munkát megcsinálom, azt' abbahagyom a szakmát. Ő még a háború előtti nemzedéket képviselte, (amikor általában az emberek tartották a szavukat). Az ácsmesterség volt különben is a csúcs az építőiparban. Ők olyanok voltak, mint a szobrászok. Ketten egy ősszel és egy télen kis segítséggel bezsaluztuk a házat. Eszelősen nézett ki ez az egész épület, ahogy a deszkákból összeállítottuk. Végül bebetonoztuk. Óriás nagy ünnepen - ott volt a fél vízilabda válogatott - lebontottunk a zsaluzatot és ott állt ez a nem házformájú ház, persze csak váz alakjában. Káprázatos volt, mindenki el volt ájulva és ez alapján be is fejeztük az épületet kompletten. (A végén hatalmas „átadási ünnepély" volt rengeteg Rémy Martin konyakkal, díszvendégekkel, művészekkel (Segesdi Györggyel) neves színészekkel, (Bara Margittal, Greguss Zoltánnal) neves sportolókkal, Kárpáti Gyurikával stb.) 1972-ben volt a müncheni olimpia és a tulajdonos ajándékba kapott a válogatottól (Gyarmati Dezsőéktől), akkoriban igazán divatos színes felfújható bútorokat.


csigaház
27/37
csigaház





A tulajdonos – a ház sikerét látva – vérszemet kapott, azt hitte, hogy ezt a nyaralót óriási nagy haszonnal el fogja adni. De erre nem talált vevőt, mert abban az időben – már lassan 50 éve, hogy épült – akkor nem vette meg senki. Mondjuk kuriózumnak sok embernek tetszett, sőt volt egy házaspár, aki feljött megalkudott velem, hogy építek nekik egy hasonló házat, de velük végül nem jött össze az üzlet. Később én már nem jártam ki a helyszínre, meghalt az ügy és rövid időn belül sajnos a tulajdonos is. Ezután évtizedek múltak el.
Azt tudtam, hogy egy vasbeton szerkezetet nem tudnak könnyen szétbontani. Valaki szólt nekem: néhány éve, elmentem a helyszínre: megdöbbenve láttam, hogy tényleg az új ház egyik sarkából kilógott az én régi épületem. Azt nem tudom, hogy hogyan építették be. Ez lett a „Mátyáshegyi nyaraló" sorsa: Tarlós polgármester úr (elvtárs?) a III. kerületi építési hatósággal „kivégezte", ahogy akkor a napi sajtó írta: a „Kádár-korszak legszebb nyaralóját". Ez volt a rendszerváltás laikus szakmai ismeretének hozzáállása. „Közízlése": sajnos ma is ez!

VL: Lehet arra esetleg emlékezni, hogy ez a nagyon karakteres épületforma  miből jött, mi után rajzoltad te ezt föl?

KGY: Nekem a barátaim között ma is sok képzőművész van (Fajó, Harasztÿ Édeske, Mengyán, Gulyás Gyuszika stb.). Akkoriban például Segesdi György kiváló szobrász műhelyébe jártam ki sokszor. Tehát olyan körökben mozogtam, ahol a modern művészethez közel álló konstruktivista modern építészet volt a nyerő. Már akkor sem kedveltem a „magyarosnak" hazudott, ma a laikus politikusok által ajnározott „csicsás ízléstelen" épületeket. Sokakkal szemben a magyar építész én voltam, így az épületem is magyar lett. Ennek a nyaraló épületnek talán előzménye volt az a bizonyos „Esztergomi Tökház". Az egyszerűbb volt, mert elemeiben előregyártható volt, de ez nem. Azzal tisztában voltam, akkor is, hogy ebből a fajta különleges építészetből az akkori kommunista Magyarországon megélni, nem tudtam volna. Mert tegyük fel még kettő házat megépítettem volna „maszekban", de többre nem lett volna vevő. Az építészethez az is hozzátartozik, hogy az épületet el is kell adni, és lakni is kell benne, nem úgy, mint egynéhány „csicsás" épületben, melyek ma is lakhatatlanok. Ebben a nyaralóban tényleg nagyon jól lehetett lakni: mert ez a háromszintes épület: alul volt egy konyha és egy étkező, aztán a nagy nappali és fönn ez a nagy dob egy hálószoba, ahol ágyat se kellett csinálni, hanem maga a forma jelentette az ágyat. Befeküdtél ebbe a formába rátettél egy gumimatracot és előtted volt a város, mert kiszerkesztettem pontosan a látványt. Tényleg izgalmas volt az az időszak, amit én ezzel az épülettel délutánonként, esténként akkor eltöltöttem!



csigaház
28/37
csigaház




 

AMERIKA

KGY: 1964-ben – az 56-os forradalom után nem sokkal – Dr. Szendrői Jenő (később egyetemi tanár, a MÉSZ elnöke) megszervezte, hogy egy nemzetközi építészeti kongresszust rendeznek itt Magyarországon. Ez kuriózum volt a „keleti blokkban" abban az időben, mert addig a kommunista világban nem engedték be a külföldi építészeket. Óriási élmény volt: jöttek a norvég, svájci, angol, német, stb. építészek. Közvetlenül ment a kommunikáció, amit ugye nem nagyon szerettek az "elvtársak". Tulajdonképpen ekkor indultak el nálunk az akkori neves európai építész folyóiratok: Bauwelt, Baumeister stb.

Néhány évvel később egyszer kaptam egy levelet a Bauwelt igazgatójától: legyek szíves megadni Udo Kultermann amerikai professzornak a pontos címemet, mert ő keresni fog engem. Így is történt, felvette velem a kapcsolatot. Udo Kultermann a Washington Egyetem (USA) világhírű építészet és művészettörténész professzora volt aki kérésére elindult a közös munkánk. Kovács Andrással komoly feladatokat végeztünk el: könyveket adtunk ki közösen dr.Udo Kultermannal. Ő írta a szöveget akkor már New Yorkban, mi pedig szerkesztettük, nyomtattuk és terjesztettük a könyveket itt Budapesten, Kultermann pedig Amerikában és az egész világon. Állandó kapcsolatban voltunk, ami abban az időben egy óriási dolog volt. Első levelében tájékoztatott, hogy most jelenik meg a „XX. század építészete" című könyve, küldjek hozzá anyagot beteszi a könyvébe. Megragadtam ezt a ritka lehetőséget. Akkoriban nem volt szabad kiküldeni építészeti anyagokat. Nekem annyi előnyöm volt, hogy ez egy „magán épület" volt, így nem lehetett megakadályozni a kiküldést. Ezután írt Kultermann egy levelet nekem, hogy rendezzek egy kiállítást St. Louisban, a Washington egyetemen. Összeszedtem a maradék pénzemet, hogy elkészüljön ez a „maszek" kiállításom anyaga. Azért a cca. 50db, 80x80-as tablókat lenagyítani, kasírozni akkor nagy pénz volt, nem voltak ilyen szuper lehetőségek, mint ma. De úgy gondoltam, hogy megérte. Mikor elkészült a kiállítási anyag, én magam vittem Amerikába és rendeztem a bemutatót. Sikeres volt.

Meghívott voltam a Washington egyetemre, mint előadó is. Az ottani dékán C. Michaelidesz egy („MIT"-et végzett) görög építész volt és egyébként egy kitűnő ember. Azt mondta az előadás után Kultermannak: legyél szíves Udo mutasd meg a Kévésnek, hogy hol fog lakni itt St. Louisban. Mosolyogtam magamban: mert tudtam, hogy engem a kommunizmusban soha az életben hivatalosan nem fognak kiengedni az USA-ba tanítani. (Bezzeg Soros György úr által meghívott ifjú „politikai osztály tagjait" azonnal kiengedték. Akkor is, ma is hülyének nézték a „a más nyelven beszélőket"). Szédültem akkor a gyönyörűségtől, olyan pénzeket meg lehetőségeket mondtak. Egy kérésük volt, hogy ha visszajövök Magyarországra, akkor írjak egy szinopszist, küldjem el és ők azonnal meghívnak hivatalosan is. Azután soha nem kaptam meg ezt a meghívó levelet, mert akkoriban – a Kádár rendszerben - még fölnyitották a levelezéseket, és amit akartak, abból kivettek. Úgyhogy én soha nem kaptam semmiféle meghívót. Mikor később egyszer kimentem magánúton Bécsbe, ott a szállodában éjszaka írtam egy pár sort az egyetemnek (féltem a hazai titkosszolgálattól), hogy nem rajtam múlott, én elküldtem az anyagot. Persze én kis pont voltam ahhoz, hogy ebből olyan nagy ügyet csináljanak. Mikor vége lett a kommunizmusnak, 90-ben a feleségemmel együtt elutaztunk Floridába.

Útközben felhívtam a Kultermannt St. Louisban, hogy itt vagyok. Akkor épp nem ért rá, mert valahová konferenciára kellett mennie, de mikor hazajöttem - néhány nap múlva - ott volt a meghívó levél Pesten az asztalomon. Boldog voltam, hogy ennyi év után is gondoltak rám. Nagy örömmel fogtam neki, írtam egy pár sort, és feladtam postán az egyetemnek. Eltelt már 2 hét meglepődtem, mikor fölhívott St. Louisból a dékán titkárnője: Kévés úr, mi írtunk egy levelet és maga nem válaszolt. Hát én válaszoltam, de valahogy úgy tűnik megint nem ért oda! (Még működött a rendszerváltás után néhány hónappal is, a Kádári „postabontó"). Akkor rájöttem, hogy 2 vagy 3 héttel azelőtt Andrással együtt, vettünk egy FAX- gépet. Hát gondoltam, csináljunk egy próbát! Írtam egy levelet, elküldtem és el is ment. (Valószínű a „Kádár postabontó" már nem szerzett be FAX „ellenőrző" gépet). Fölhívott az egyetem, hogy megérkezett, köszönik szépen és már napokon belül a meghívásom is itt volt. Ki is mentem. Kovács András is kint volt. Két hét múlva a feleségem is. (Jó magyar marhapörköltet, galuskával is főztünk amerikai hallgatóimnak) Andrást kihívtam, mert akkor terveztünk itt Budapesten az Orczy Forum városközpont első irodaházát. Napközben bent az egyetemen St. Louisban tanítottam, délutánonként pedig Andrással dolgoztam. Este befejezésül megittunk egy itthon ritkaságszámba menő jó amerikai whiskyt. András két hét után visszament Magyarországra, majd újra kijött. Erre azért volt szükség, mert közben működött itthon már az építészirodánk. Végső soron nem azért mentünk ki Amerikába, hogy ott lébecoljunk. Tehát így visszagondolva nagyon szép közös félévünk volt Évával, Andrással később meghívott vendégeimmel, Gerő Balázzsal és kollégájával, valamint a Svájcban élő Hajnos Miklóssal, és az amerikai posztgraduális építész hallgatóimmal (akik előadást is tartottak az egyetemen). A kint eltöltött időhöz még hozzátartozik, hogy volt 8-10 amerikai mesteriskolásom volt St. Louis-ban, akik az én hallgatóim voltak. A feladatot, amit én kiadtam ezeknek a fiatal amerikai mérnököknek, az - a budapesti helyszínnel - az akkori Világkiállításnak a programja volt. Lefordítottam nekik angolra és ők elkezdték a tervezési munkát. Fantasztikus épületeket találtak ki ott ezek a fiatal amerikai építészek - mert hát végeredményben soha nem jártak Európában – Mondtam a dékánnak, ő is európainak számított én ezt így ezzel a felkészültséggel nem tudom lebonyolítani.

Nem a hallgatókkal volt baj, szorgalmasak voltak, de olyan házakat terveztek ide a Duna-partra, hogy az valami eszméletlen! 50 emeletes házakat! Gondoltam, ahhoz, hogy ebből valami elfogadható terv legyen, el kell jöjjenek Magyarországra! Végül arra a megállapodásra jutottunk az egyetemmel, hogy én biztosítom a hallgatóknak a magyarországi tartózkodást, ők pedig kifizetik a repülőjegyeket. Sokat segítettek nekem a magyar kollégák, barátok, mert olcsó szállásokat kellett szerezni többfelé is. Két-három hetente nekem is haza kellett jönnöm az irodám miatt. Szívesen jöttem! Nem volt ingyen, hiszen többek közt ki kellett béreljünk egy hajót is a Dunán, hogy helyszíni szemlét tartsunk, mert hát meg kellett nézni a Duna-parti tervezési területet. Fantasztikus volt! Összességében remekül sikerült az európai kirándulás és végül kiváló diplomatervek is születtek, hálásak voltak az amerikaiak. Akkor ott St. Louisban jó volt „kommunista" magyarnak lenni.

VL: Amíg kinn voltatok, ugyanúgy dolgoztok, te tanítottál is. Közben itt Budapesten elindul az Orczy projekt. Felfedezhető-e az építészeti elkötelezettségetekben valami, amit Nyugat-Európából, vagy Amerikából kaptatok?

KGY: Esztétikailag nem nagyon. Tulajdonképpen napra készek voltunk, vagyunk a világ kortárs építészetében. Dr. Udo Kultermannal közösen könyveket írtunk, fantasztikus képanyagunk volt hozzá, hihetetlen felkészültek voltunk. Abban az időben többször is utaztunk Dél-Amerikába, a saját pénzünkön kiállításokat rendeztünk. Mexikóban, Chilében háromszor, Bolíviában, Peruban, az argentín akkori Nemzeti Múzeum főigazgatójának külön meghívására Buenos Airesben, Argentínában. Én vonzódtam is ehhez a Dél-Amerikai környezethez, építészeti közélethez. Azt mondtam: Magyarországhoz Dél-Amerika állt a legközelebb fejlettségi szinten is abban az időben. Ugyanúgy építették a házakat, kitűnő szakembereik voltak, csak hát nekik se volt sok pénzük ugyanúgy, mint nekünk Kelet-Európában. Viszont volt egy 56-os kitűnő évfolyamtársam, barátom Frombold Győző. Chilében, akivel Santiagóban és Pesten is sokat együtt voltunk.

 

Orczy

KGY: Egyszer a 80-as évek végén felhívott egy barátom Svájcból: gyere sürgősen ki, mert fontos ügyben keresnek itt Zürichben. Ott találkoztam Zürichben azzal az úrral, aki aztán hosszú ideig partnerünk is volt. Egy svájci üzletember, nem építész, aki lakások építését finanszírozta és alakított át, befektető volt Svájcban. Őt főként a pénz érdekelte. Elmentem hozzá Zürichbe, azt mondta, hogy akar egy szállodát terveztetni velem Budapesten. De csak úgy tervezhetem meg, ha meg is építem, és minden felelősséget vállalok érte egészen az átadásig. Akkor az „új világban" nem voltak az embernek gátlásai, az 1990-es évek elején mindent elvállaltunk. Hazajöttünk Amerikából és elkezdtünk tervezni Andrással, Évával és a többi kollégámmal a négyszáz ágyas négycsillagos szállodát. A telket is a svájci befektető nézte ki. Én soha életemben nem jártam VIII. kerületnek ezen a részén. Ez egy teljesen lerobbant városrész volt. A becsület az lett volna ha, azt mondtam volna, hogy ez a szállodaépület nem ide való. De hát ő nagyon akart ide egy szállodát, és elkezdtük. Tényleg ránk bízta, mi lettünk a fővállalkozók, megszereztem a kivitelezést és elindult az építkezés, még a kommunista rendszerben állami alvállalkozókkal. Rengeteg pénze volt a svájcinak, ő fizette a költségeket és mi építettük nekünk is jó üzlet volt. Leszerződtünk az alvállalkozókkal, és már a mélypincénél tartottunk, amikor bejelentette a svájci, hogy nincs több pénze, tönkrement, fejezzük be a munkát! Ottmaradtunk akkor – óriási dilemmában – egy nagy „gödörrel". Pillanatok alatt feljött a talajvíz és teljesen betöltötte a háromemeletes pincét. Újságok is megírták ezt a botrányos ügyet. Abban az időben kacsák úszkáltak a helyszínen. Miután a svájci üzletember nem volt hajlandó Budapestre jönni, mi Andrással tartottuk a frontot, és hihetetlen történetek voltak. Nekünk el kellett dönteni akkor, hogy hogyan tovább, vagy előremenekülünk, vagy ott hagyjuk az egész Orczyt, ahogy van. Végül is azt mondtuk, hogy nem hagyjuk abba és apránként akkor osztrák barátunk révén bécsi banki hiteleket szereztünk és elkezdtük építeni a házakat.



Orczy Fórum
34/37
Orczy Fórum





A városrendezés az olyan volt, hogy a tűzfalakkal határolt területen megtartottuk a régi házakat és így erre csináltunk a belső oldalon új építészetet. Nem volt egyszerű feladat (később Harasztÿ Édeske festő magán felterjesztésére, nem Kamarai állami és párt támogatással privát javaslatra) erre kaptam Kossuth-díjat, majd ellenkezésem ellenére Csete Gyurka barátom felterjesztésére a Príma-díjat). Fölvettük az Orczy beruházáshoz a banki hiteleket (16 milliárd Ft) – nekünk akkor ez egy óriási összeg volt – és elindítottuk a házakat. Aztán végül kibékültünk a svájci partnerrel is kis részben ő is beszállt, még időnként, ha nehezen is, de pénzt is adott. Úgyhogy nagy tanulság volt. Mi nem könyvből, hanem a svájcitól tanultuk meg a kapitalista észjárást és az összes gazdasági trükköt.

KGY: Mi korábban nyitottunk keletre, mint a mostani magyar kormányok, mert közben előrehaladt az Orczy Fórum építése, ami 600 lakást, két irodaházat, 400 férőhelyes parkolóházat, és közintézményeket foglalt magában. Nekünk az volt a célunk, hogy olcsón, de jó minőségben építsük meg a házakat. Az volt az elvünk, azért építettük téglából a házainkat, hogy tartósak legyenek az épületek. (A 19. században született anyám mindig azt mondta, fiam szegény ember drága szövetből varrat ruhát, hogy sokáig tartson.) Így drágábbak lettek volna a házaink és ezt csak úgy tudtuk ellensúlyozni, hogy bizonyos szerkezeteket külföldről hoztunk be. Volt egy kínai összeköttetésünk és Évával, Andrással kiutaztunk Kínába, Sanghajba megnézni a lehetőségeket. Amerikában élő ikeröcsém is segített ebben, mert ők, az amerikaiak is igénybe vették az olcsóbb kínai ipart más területen. Akkor jöttünk rá, hogy mondjuk ha betervezünk kínai ablakokat, ajtókat, akkor olcsóbb lesz a ház. Tényleg óriási különbségek voltak akkor árban (ma már nem). Lerajzoltuk a konszignációt, mindent ráírtunk, kiküldtük Kínába és megbeszéltük, hogy mikor utazok ki szerződés kötésre. Hozzá tartozik a dologhoz, hogy a helyzet Kínában is ugyanaz, mint Magyarországon: a kis- és középvállalkozók (KKV) ugyanolyan elmaradottak voltak. Nincsenek felszerelve igazán gépekkel, mert azt csak a nagy gyárak engedhették meg. Nekünk természetesen nem kellett ilyen luxus kivitelezőt választani. Számunkra ez is jó volt, legyártottak a kínaiak mindent. Hihetetlennek tűnt, az egész világ kinyílt előttem. Érdekes Magyarországon akkor senki soha nem kérdezte meg: mi a receptünk? Hogy építettük meg ezt a 16 milliárdos városközpontot (állami beruházásként a korrupció miatt ezt 25 milliárd lett volna) mindenféle párt és állami pénzügyi támogatás nélkül magyar magánúton. Igaz, ami igaz, mi soha senkinek csúszópénzt nem adtunk, pedig voltak, magas rangú úr-elvtársak akik kértek nem kis összegeket (Lehet, hogy azért nem érdeklődnek?) Mint többször mondtam már Magyarország számára egyedüli jövőbeli lehetőségünk a svájci modell átvétele.

Kínában egyrészt ritkán van munkaszünet, néha vasárnap is dolgoznak. Nincs az, hogy én pénteken leteszem a lantot és hétfőig várok kinn Sanghajban, hogy valaki jöjjön. Mindig dolgoztak, még a hatóságoknál is és ez nekünk kedvezett. Mi azt tettük, hogy miután a konszignációkat kiküldtük, és a kínaiak legyártották a szerkezeteket, később átvételre megint kiutaztam leellenőrizni a gyártmányt. Persze nekünk kellett fizetnünk előre a számlát. Azért nincs igazán jó magyar-kínai gazdasági kapcsolat. Addig a kínai nagyon jó, amíg te adod a pénzt, ha már neki kell fizetni, akkor már probléma van! Végeredményben ez az üzlet így egyoldalú volt, de nekünk a fordítottja nem is juthatott volna eszünkbe. Az volt számunkra döbbenetes, ahogy ezeket a gyártmányokat végül föladták Magyarországra, és becsomagolták elegánsan az ablakokat, mint régen az olaszok a cipőt. Magyarul ráírták a méreteket és, hogy „balos jobbos", szóval nagyon precízen. Tengeren hozták az Adriáig, aztán kikötöttek Szlovéniánál és ott átrakodtak teherautókra és így érkezett meg az Orczyra. Percnyi pontossággal megjöttek a gyártmányok.

Elmesélte nekem a kínai vállalkozó ők hogyan indultak: kiutaztak Németországba, vettek három ablakot és föladták Kínába. Hazamentek, lemásolták, (civilben egyik kínai párttitkár a másik rendőrfőnök volt) legyártották. Az volt a baj, hogy ezek az emberek nem értettek az építőiparhoz. Ők csak pénzt szerettek volna keresni (Úgy mint a rendszerváltás után nálunk az új politikai osztály egyes tagjai, ezért néz Magyarország úgy ahogy kinéz!). Ebből eredt az, hogy időnként hiba csúszott a dologba, de ez nem csak rajtuk múlott. Fejlődött a gyártmánykészítés is Nyugat-Európában és ők a kis kkv-k nem tudták követni a fejlesztéseket.

Ma már csak nevetek rajta, mindezek ellenére ma is kitűnőek a kínai kapcsolataink.

 

Az üzenet

BB: Én ismertelek, de ez a pálya, amit most itt fölvázoltál, szóval hihetetlen… Mi az az irány, amit javasolsz a mai fiataloknak, merrefele menjenek, a világnak melyik pontjára, ha építészetet szeretnének magukba szívni és azt a pályaívet befutni, amit mondjuk te?

KGY: Engedj meg egy megjegyzést. Én sokszor bíráltam a műegyetemnek az oktatási rendszerét. Valószínű haragudtak is rám. Végül megunták és pár évvel ezelőtt a Műegyetem dékánja megkért, hogy egyszer üljek le vele egy órát, és beszéljük meg, hogy mit kellene csinálni az oktatásban és a szakmagyakorlásban. Mert itthon a helyzet változatlan: mi 1949-ben kényszerből átvettük a szovjet oktatási rendszert, egy elmaradott világhatalomnak elavult módszereit és a helyzet ma is változatlan!

(Az Oktatási Rendszer Szorosan tartozik a Szakmagyakorlás, benne a Tervpályázati Rendszer, mely igen fontos eleme az építész szakmának.
Az 1920-as évek után: a nagy rablók: befutott építészek, egyetemi tanárok, kisrablók: akkor fiatal építészek csoportosulása, vívták csatáikat egyes projektek megszerzéséért.

Az első rendszerváltás után 1949-től a tervpályázatokat 30 évig szinte kizárólag az ÉVM alatt működő Tervezési Főosztály. A benne részt vevő építészek szinte kizárólag, mint magán építészek vettek részt, és az adómentes nyeremények még a szocialista rendszerben is az alkotó építészt illették meg. A második rendszerváltás 1989 után: a tervpályázatok terén megtorpanás történt. A projektek száma, és ezzel az építészek ebből származó jövedelme, jelentősen megcsappant.

Az utóbbi 15 évben a kialakult gyakorlattal szemben a politikai osztályok jogászai, közgazdászai vették kezükbe az irányítást. melyek minőségét és baklövéseit a két utóbbi nemzetközi pályázati is jelezte. Egyik: a Kormányzati Negyed, másik: Múzeum negyed (Liget).

Tanulság: Vissza kell vegyék a kvalitásos építészek a szakma irányítását, ha nem akarunk a világon nevetségessé válni.

Kollégáim és én az elmúlt cca. 65 évben, közel 100 tervpályázaton vettünk részt, és a nyertes pályázatok díjai jelentősen kiegészítették mind az állami, mind a maszek fizetésemet.)

Nem szabad hagyni, hogy egy fiatal magyar építészt, aki egyébként műszakilag, építészetileg, esztétikailag felkészült, ismeri bizonyos értelemben a jövőt is, az egyetemen ilyen, az 1950-es évek elmaradott szovjet módszereivel tanítsák. Át kéne gondolni az egész építőipart is. Jó példa erre, egy kiváló magyar mérnök, aki megalkotta Ausztriának a „klaszter" rendszert. Durván azt jelenti, hogy a cégek, megmaradnak önállóan, csak egyes projektekre –összeállnak különböző alvállalkozókkal. Ezt csináltuk mi is. Tehát ha éppen nem ér rá ez a lakatos, akkor megcsinálja a másik lakatos. Tehát mi nem akartunk nagy vállalatokban gondolkodni, végtére Magyarország is egy kis ország! A feladatnak megfelelően társulnak. Végül a világ mégiscsak arra haladt és ma is oda tart, hogy önálló embereket, kis önálló cégeket fejlesztett ki. Így születtek a „sztárépítészek" is a világon. Itt végeredményben ma is óriási lehetőségeink vannak.

VL: Igen, szóval igazából nem kérdés, hogy az oktatásnak mi a szerepe. Kulcsszerepe van a jövő megfogalmazásában és tulajdonképpen példa követő munkát elvégezni, mert, hogy példa rengeteg van. Ezeket nem kell újra kitalálni … csak adaptálni

KGY: Én kutattam a 19. század magyar építőiparát, érdekelt a múltja, nem az építészetét, azt már sokan megtették, de érdekes az, hogyan működött az építőipar a 19. században. Például nem tudom mennyire ismert, a Linzbauer nevű 19. századi építész, akiből nagy építész lett volna, de korán meghalt és ott maradt a nádasdladányi kastély tervével a gróf. Akkor jött Hauszmann Alajos, ők (társa Petz Samu) kapták meg a feladatot, és építette meg a kastélyt. Nem tudom mikor jártatok ott, érdemes lemenni: Kubik Anna híres, szép színésznő és az én egykori szülőfalum, Ősi szomszédjába Nádasdladányba, – gyönyörű a kastély - norvég pénzen nem régen felújították. De nem is ez a lényeg, mert tudjuk Hauszmann Alajos egy kiváló ember volt. Nem azt mondom, hogy ő volt a világ legjobb építésze, de egy fantasztikusan előrelátó szakember volt, aki azután a XIX. század végén az egész magyar építészoktatást megszervezte. (Ő nem is középiskolai tanár végzettségű „laikus pedagógus" volt)

Nádasdladányhoz téglagyárat építettek, megszervezték az ipari hátteret, nyílászáró szerkezeteket gyártottak, asztalosokat képeztek ki. Amit nem lehetett megtalálni Budapesten, illetve Pest-Budán, azt behozták Bécsből. A fejlett ipari országból hozták be azokat az épületszerkezeteket ők is ugyan úgy, mint ma a Kínaiak, akik lemásolták a gyártmányokat Németországban! Nyugodtan meg lehet nézni ma is azokat a nyílászáró szerkezeteket, és az ilyen-olyan szerkezeteket, amiket használtak, de azok később nem mind külföldi gyártmányok voltak. Okos magyar iparosok, asztalosok, lakatosok készítették, már a korszerű szerkezeteket, szóval a korabeli kkv-k. No de nem azt mondom, hogy ez a 19. század a jövő, csak ez a jövő példája és útja. Szakemberre kell bízni mindent, ne tudatlan laikus politikusok irányítsák az építést. Az a tragédiája a mai Magyarországnak, hogy képzetlenek irányítják az építészetet. Ezt ki kell mondani! És sürgősen meg kell változtatni.

Ezzel szemben ma, én úgy látom, hogy nincs, a magyar műszaki értelmiségnek tekintélye, sem itthon, sem külföldön. Erre az építészetre, amit ma laikus politikusainkkal és szervilis társaikkal csinálunk itthon a világ erre pillanatnyilag, nem tart igényt! Nekünk fel kéne emelkedni ahhoz, hogy azt mondhassuk, hogy igenis tessék támogatni, megfinanszírozni a műszaki értelmiséget, és ne szóljanak bele a hozzá nem értő politikusok az építészetbe.

VL: Nekem van egy ötletem az utolsó mondatra, ami ennek a beszélgetésnek a vége kéne legye. De hogy én azt mondom, hogy nekünk igazából azt kellene mindannyiunknak, hogy kedvet csinálni ehhez a szakmához, ami már nem az, ami 5-10 évvel ezelőtt volt. Az építészet ma már másról szól. És ezt a módszert kellene minél jobban láthatóvá tenni az egyetemnek, a ti példáitokból tanulva.

KGY: Nem azt mondom, hogy ez az egyetlen útja az építészetnek. De valójában fontos dolog, hogy tudjuk: merre haladjunk és mit csináljunk. Sajnos óriási kontraszelekció és szakmai műveletlenség van ma Magyarországon. Ismert dolog, az építész társadalomban a kiválasztás: a pályázatok elbírálása – a korrupció – mindent eláraszt! Azok lesznek csak jó építészek a világban, akik arra megfelelőek, hogy úgy mondjam, adottságokkal rendelkeznek. Azokból lettek „sztár" építészek nyugaton, és dőlt hozzájuk a munka Keleten, akik igazán rááldozták az életüket az építészetre, mint mondjuk a svájci Mario Botta világhírű építész. Ezzel szemben mi történik ma Magyarországon? Teljes a káosz. Magyarországon szétválasztották az egyetemen, – szovjet módszer szerint, – hogy ezek a tervezők azok a kivitelezők. És mi történt? Jött az úgynevezett rendszerváltás, 1967 után húsz évvel a második NEP korszak és benne a szabad rablás, akik a kivitelezőknél dolgoztak (szerényebb képességű kollégák) privatizálták fillérekért megvásárolták ezeket a cégeket. Ezek az emberek, ma dús gazdagok, a tervezők meg szegény nyugdíjasok már, vagy azok lesznek. A fiatalabb generáció egy részét pedig a mai politikusok félrevezetik és sajnos zsarolják. Fel kell tárni ezt az ellehetetlenült helyzetet, meg kell szüntetni a kontraszelekciót, és a mindent elöntő korrupciót, lehetőséget kell adni az új tehetséges építész generációnak. Igen is legyenek ők gazdagok – politikamentesen – önállóak! Ne felejtsük el egy útja van Magyarországnak: a műszaki és a politikai életben is sürgősen át kell venni a svájci modellt! Évente cserélni kell a politikai és kamarai vezetőket, mint abban az évszázadok óta jól működő gazdag alpesi országban, ahol például mai napig nincs kamara, nincs egyszemélyi vezetés, nincs diktatúra. Ez lesz a gátja a Magyarországon is a korrupciónak és a diktatúrának.

Egy nemzet tisztessége és becsülete az építészetén mérhető le."
(mondta Ernest Renan francia filozófus szerzetes a 19. században
Akire sajnos a mai napig nem figyelnek oda.)

Vincze László: Ennél jobb végszó nem is kellene.


A Kévés Györggyel folytatott beszélgetés, és a beszélgetéssorozat összefoglaló tanulságai


1. értékelés:


Kévés György, vagy a többi meghívott építész életpályája az évszámok és épületek tükrében nem mondott el túl sokat a az építészetükről és korukról. Meghallgatni az egyes művek hátterét azonban egészen más volt. Ezért itt nem is az épületeket, de még csak nem is azok történeteit hoznám fel, hanem azokat a magatartásokat, gondolatokat, amik meghatározóak és példaértékűek voltak.

A Kévés Györggyel folytatott beszélgetésből, ami leginkább megragadott engem az az volt, ahogy felismerte, megkereste és kihasználta az élet adta lehetőségeket. Az életét hallgatva az volt az érzésem, hogy egy percet sem töltött tétlenül, mindig kereste a lehetőségeket, a többet, a jobbat. Elég, ha az első munkahelyére, az Agrotervhez való bekerülésére, vagy a magánpraxisának indulására gondolok. Az agonizálás helyett a legkritikusabb pillanatokban, mint például az Orczy projekt is, előre menekült, és ez a bátorság átlendítette a nehézségeken. Sokszor vállalt kockázatot, de ha valamit elvállalt, azt kidolgozta és végigvitte.

Ebből a beszélgetésből is kitűnt számomra a személyes kapcsolatok fontossága. Olyan közelebbi és távolabbi, szakmai kapcsolatok, melyek gyakran egy találkozással kezdődnek, és évekkel később egy amerikai úton kerülnek elő újra, ismerősök, akik azt mondják, tervezz olyan házat, amilyet akarsz és a nyaralót ma egy internetes újság felhívására tömegek keresik, és az egyik legfontosabb, a munkatársakkal és családtagokkal ápolt viszony, amik támogató ereje megsokszorozza a miénket.

Vissza-vissza térő elem volt a külföldi tanulmány és jártasság a világ és a kortárs építészet minél szélesebb spektrumában. Bár Kévés György egyetemi évei alatt, ha jól tudom, nem járt külföldön, amerikai útja és az ottani tanítás, de még korábban a szakmai levelezései, folyóirat és könyvszerkesztése fontos tudással és magabiztossággal ruházta fel.

Összességében ez, és az előző beszélgetések a fentieken kívül is tanulságosak és legfőképpen motiválóak voltak. Ugyanis a tanáraimtól és hallgatótársaimtól eddig, talán csak a válság utóhatásaként, leginkább lemondó és negatív szavakat kaptam a szakmáról, a színvonalról és a lehetőségekről. Számomra a beszélgetéssorozat végre megtörte ezt, élénkítve a saját hozzáállásomat az egyetemi tanulmányimhoz.

Hiszen kinek van kedve úgy éjszakákat átrajzolni, hogy csak azt hallja, ezzel semmire fog az életben menni, úgyse lesz munkája, vagy ha igen, csak külföldön? A meghívott építészek viszont számomra egy olyan korban nevelkedtek és tanultak, ahol a lehetőségek még determináltabbak voltak, és motiváló hatásuk abban rejlett, hogy még így is, akár éveket küzdve egy-egy tanulmányi útért, vagy a rendszer kiskapuit kihasználva, olyan építészetet hoztak létre, amit ma is emlegetünk. Ha ők akkor erre képesek voltak, akkor a mi generációnknak és képesnek kell lennie megtalálnia a módját. A Kévés beszélgetés tanulságaként olyasmi hangzik el, hogy a mostani fiatalságnak is meg kell adni a lehetőséget a boldogulásra, gazdagodásra, amivel nem vitatkozom, de magamban, a saját tanulságom kiegészül azzal, hogy a lehetőség egy dolog, de az nem mindig hull az ölünkbe csak úgy, nekünk kell megkeresnünk, tennünk érte, mert más nem fog helyettünk. És ahol azt hisszük nincsenek lehetőségek, ott van a legnagyobb potenciál, mert ott bármi történhet.

Bacsó Eszter
III. évf. egyetemi hallgató

2. értékelés:

Kévés György, Kossuth-díjas építész szerintem a kortárs magyar építészet egyik legkiemelkedőbb alakja. Úgy gondolom, hihetetlen bátorságra vall az, hogy már olyan fiatalon, szinte a pályája elején járva magán praxisba kezdett a feleségével, Földvári Évával. Akkoriban nem volt mindennapos, hogy valaki magán tervezést folytatott volna, mert nem számított igazán elegáns foglalkozásnak. Ennek ellenére neki még is volt mersze ahhoz, hogy belevágjon, és úgy gondolom meg is lett az eredménye. Azonban nem csak ez tette őt különlegessé és egyedivé kortársaival szembe. Jelentős szerepet játszott az a szemlélet is, amit ő képvisel. Feleségével együtt nem csak megtervezik a házakat, hanem ők maguk bonyolítják le a kivitelezést is. Ami nem csupán hatalmas felesőséggel jár, de hihetetlen mértékű, komplex tudást is igényel meglátásom szerint. És a sikereket látva, Kévés György rendelkezik ezzel a tudással, és ami még csodálatosabb, hogy hasznosítani is tudja. Sok olyan emberrel találkozhatunk nap, mint nap, akik magas intelligenciával és rendkívüli kreativitással rendelkeznek és meg sem érnek el soha nagy sikereket az életben. Neki azonban megvan hozzá a kellő összeszedettsége, szervezettsége és hatalmas munkabíró képessége, hogy ne csupán remek ötletei támadjanak, de a megvalósítás folyamatát is ő maga irányítsa a tervezéstől kezdve egészen az építkezés utolsó mozzanatáig. Kreativitására vall továbbá az a tény is, ahogyan a külföldi kapcsolatait kihasználva tette még inkább gazdaságosabbá, gyorsabbá a zajló munkafolyamatokat. Számomra leginkább megkapó történet az volt, amikor arról mesélt, hogy az amerikai mesteriskolás tanítványainak egy magyarországi kirándulást szervezett és az itt tartózkodásukat saját maga finanszírozta. Úgy gondolom, ez is egy olyan erkölcsi cselekedet, amit csak nagyon kevesen tettek volna meg önként másokért. Remélem egyszer nekem is lehetőségem nyílik egy hozzá hasonló nagy mestertől tanulni.

Máté Dóra
III. évf. egyetemi hallgató

3. értékelés:

Tudom, hogy elsősorban Kévés építész úrról, és a beszélgetésből leszűrt számomra fontos értékekről kell elsősorban írni, de én mindenképpen szeretnék egy-két szót a tárgyról a kezdeményezésről írni. Őszintén szólva, amikor először meghallottam miről fog szólni a tárgy, meglepődtem, hogy nem lesz 5 leadás, nem kell vért izzadni, kíváncsian vártam, mi lesz belőle. Nagyon tetszik a kezdeményezés. Az egyetem állandó monotonitása alatt sajnos elfogy sokszor a lelkesedésünk… Amikor már nem látjuk, nem érezzük, hogy miért is kezdtük el az egészet. Még egyetemkezdés elején nevettem azokon a felsőbb éveseken, akik mondták: ne aggódj, nem fogod ennyire élvezni a végén… Elfáradsz… Hát sajnos már látom, tapasztalom, hogy ez tényleg így van. Ezért szeretném megköszönni, hiszen nekem ez a TT félév hihetetlen motiváció volt. Hallgatni a nagyokat, sikertörténeteket… Hogy meg lehet csinálni… Hogy élvezni is lehet az építészetet! Egy pici személyes megjegyzés: szerintem még jobb lenne ez az előadássorozat, ha nyitottabb lenne, esetleg évfolyamtársainkat is behívhattuk volna, hogy ne csak mi ismerjük meg ezeket a remek történeteket.

Kévés György mentalitása lenyűgözött… Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehetett a szocializmus alatt vállalkozást indítani. Nem éltem még a szocializmus ideje alatt, de történetekből, olvasmányokból, szüleim elmondása alapján elképzelem, ezt mennyire nehéz lehetett ezt végigvinni. Ráadásul mind ezt úgy, hogy közben végig dolgozott állami építészirodákban is. És úgy beszélt erről, mintha egy mindennapos dolog lenne egy ilyen vállalkozást felépíteni, az alapjairól. Számomra a pozitív gondolkodása, és a kitartása volt a legmotiválóbb. Nem foglalkoztatta az, hogy mit gondolnak mások arról, amit tervez, hogy elítélik-e… Saját szépérzéke szerint építette házait, és nem félt kísérletezni. Nem félt túllépni a határokon, amit az aktuális építészeti kultúra elvárásai szabtak meg számára. Számomra ez a bátorság érzése még ismeretlen, de mindenképpen próbálok majd a későbbiek során meríteni ebből a beszélgetésből. Tetszett még az, hogy még máig harcol az elveiért, különböző formákban, az akár egy nyomtatott kiadvány, akár egy egyesület. Nem csak az építészetből táplálkozik, és szerintem is ez nagyon fontos: ne szűküljön be a látásunk attól, hogy csak építészetet tanulunk…

Személyiségfejlődésünk folyamatos, főleg az egyetemi évek alatt, formálódunk, mint egy gyurmamassza. Nem szabad szem elől tévesztenünk a számunkra fontos értékeket, akár legyen az a zene, a kultúra, a környezetvédelem… Legalább ugyanolyan fontosak, mint az építészet tanulása.
Köszönöm a lehetőséget, hogy végighallgathattam ezeket a beszélgetéseket. A kezdeményezés remek, kívánom az utánunk levő évfolyamoknak is ezt a „pozitív, energiabombát" amit nekem adtak ezek az alkalmak hétről hétre, ezen a néha igen csak energiavámpír egyetemen.

Nagy Zsófia
III. évf. egyetemi hallgató

4. értékelés:

Kévés György egész életpályája nagyon tanulságos volt nekem több szempontból. Egyrészt a kommunizmus alatt elindított magánvállalkozása az, ami nagyon meglepő. Másrészt az a szellemisége, hogy amit megtervez, azt fel is építi és el is adja, nagyon szimpatikus volt számomra. Hisz ebből áll a szakma, és ő nem csak egy kis szeletét, hanem széles tudást és tapasztalatot szerzett meg az élete során. Nekem ő igazán jó példa arra, hogy ha el akarunk valamit érni, akkor azért küzdeni kell, nyitott szemmel kell keresni a lehetőségeket és bátran belevágni azokba a feladatokba, amikben hiszünk. Azt éreztem a beszélgetés során, hogy amit ő elért, az annak is köszönhető, hogy gyakorlatilag a munkája az élete, a kollégái a családja, akikkel nagyon szoros kapcsolatban áll. Ilyen példát mai építésznél, építészközösségnél még nem tapasztaltam.

Michelisz Éva
III. évf. egyetemi hallgató


Vélemények (0)
Új hozzászólás

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk