Pálffy András: A beavatkozás módja teljesen új érzéseket képes felszabadítani

Pálffy András építész most először mutatta be munkásságát Magyarországon a FUGÁ-ban rendezett, Haza a mélyben című előadássorozat részeként. Szinte a teljes ausztriai építészeti stíluspaletta, a barokk, biedermeyer és klasszicista épületek új, kortárs tartalommal való megtöltése mára a Jabornegg und Pálffy iroda egyik fő profilja lett. Portfoliójukban olyan épületek szerepelnek, mint a Palais Rotschlid, a Judenplatz és a Juden Museum, a Passionspielhaus, a Schlosshotel Velden, az angliai Waygood Gallery, vagy éppen az Osztrák parlament épülete. Történelmi középületek, amelyek időről időre nagyszámú látogatót fogadnak, és megújuló belső terekkel, új funkciókkal még nagyobb közönség befogadására lehetnek képesek.

Az előadáson felsorolt projektekben nagyon szembetűnő volt, hogy a különböző közösségi terek kortárs definíciójában mennyire fontos szerep jut a transzparenciának. A nagy tágas, fényes terek kialakításában egyértelműen az üveg használatát emelte ki, ami a legalkalmasabb arra, hogy észrevétlenül alakítsa a teret. Az üveg lenne a kulcsa a történelmi épületek kortárs átirásának?

Nem pusztán az üveg, hanem az üveg és a beton együtt, és nem a „láthatatlanságból", hanem a beavatkozás homogenitásának ideájából fakad, az előtér és háttér viszonyából. A környezet adja a helyet annak a művészi munkának, amellyel új elemek kerülnek a térbe. A kortárs építészet beolvad a történelmi környezetbe, ahol maga a tér válik reprezentatívvá, nem a kor, amelyben készült. Új környezetet létrehozni, vagy egy régiben új tereket nyitni művészi munka eredménye, és ezekben a terekben olyan objektumokat kell elhelyezni, amelyek eredetileg nem voltak ott, épp ezért távolságot is tartanak az őket körbe vevő környezettel. Nem kiemelni szeretnénk az új elemeket, és nem új hagyományokról beszélünk, hanem sokkal inkább a neutralitás előrevetítésére törekszünk. Ez a szellemi háttér az, ami a művészi szabadságot biztosítja a munkánknak.

A történelmi múlt épített emlékei és a kortárs szemlélet jövőben jelentkező közös hatásairól van szó? Hogyan lehet a XXI. századi szemléletnek megfelelő tereket kialakítani egy historikus környezetben úgy, hogy az a legkülönfélébb társadalmi csoportoknak megfeleljen akár egy barokk apátság mellé épülő szállodánál vagy a Zsidó Múzeumban?

A történelem itt van, ebben élünk, számomra ez nem nehéz feladat. A jelenből kiindulva először meg kell értenünk azokat a történelmi minőségeket, melyeket összeillesztünk a projektjeink során és amelyekkel dolgoznunk kell. Ez a konstrukció és rekonstrukció egymásra hatását jelenti. Ez adja azt a  radikális szabadságot ahhoz, hogy úgy tudjunk dolgozni a múlt darabjain, valami régin, hogy közben be tudjuk hozni a teljesen újat.

Kicsit úgy tűnik nekem, hogy a munkái egyfajta idő és tér kollázsként működnek az építészetben, illetve új layereket képeznek az eredetitől merőben eltérő anyagok kiválasztásával. Szinte punk tónusban beszél a radikális szabadságról, a múlt és jelen kapcsolatának újrafogalmazásáról.

Azt gondolom, hogy ha a múlttal dolgozunk, először is képesnek kell lennünk meghatározni azt a magas minőségű hozzáadott kortárs értéket, amit be tudunk illeszteni a meglévő struktúrába és ezen a projektek során következetesen dolgoznunk kell. Ez a kulcs ehhez a szisztémához.

A magyarországi gyakorlat lényegesen más a történelmi épületek esetében. Hogyan látja ugyanennek a szemléletnek a megvalósulási lehetőségét mondjuk Budapesten?

Őszintén szólva, nem tudok erről nagyon sokat, de Budapest építészetileg nagyon egységes, ami meglehetősen ritka Európában. Mint város nagyon jó környezetben van, ami kevés városnak adatik meg, de teljesen más a politikai és társadalmi környezete, mint Bécsnek. Egészen más minőségek kerülnek előtérbe, más a reprezentáció iránya, amit általában politika határoz meg. Egy projekt sorsa nemcsak attól függ, hogy a tervezők mit tudnak kitalálni, hanem az összes körülmény együttállásától. Attól, hogy a város gazdasági, társadalmi és politikai szövetébe hogyan lehet beilleszteni egy adott tervet.

Az előadását és a munkáikat nézve úgy tűnik, mintha Ausztriában könnyebb lenne igazán korszerűen gondolkodni és a radikálisan szabad terveket  megvalósítani.

Nem gondolom, hogy könnyebb, vagy nehezebb Ausztriában lebonyolítani egy projektet, hanem az a kérdés, mennyire állunk készen arra, hogy kísérletezzünk a munkánkban. Egyfelől meg kell próbálnunk pontosan megérteni, hogy a restaurálási struktúrák hol térnek el az általunk javasolt beavatkozásoktól és tisztázni kell a nézeteltéréseket, másfelől meg kell találnunk mindig az adott helyre vonatkozó pontos beavatkozás módját. Ha egy helyen ezt meg tudtuk csinálni, akkor bárhol sikerülni fog. Ez nem nehéz, vagy könnyű, hanem egy nagy esély, ami teljesen új érzéseket képes felszabadítani.

Ezzel kicsit arra is utal – amit az előadásában is említett – hogy segítenek a régi épületeknek túlélni a különböző korok változó igényeit? Hogyan sikerül elérni azt, hogy az alkotói szabadság maximálisan érvényesülni tudjon?

Meg kell próbálnunk meggyőzni a megbízóinkat, hogy a változás szükséges, és meg kell próbálnunk folyamatos párbeszédben állni velük. Alapvetően szükséges a kölcsönös bizalom, de valójában a már említett gazdasági, társadalmi és politikai konszenzus megléte biztosítja a projektek sikerét. 

Ha megbíznák, hogy Budapesten dolgozzon és választhatna egy épületet, amit szívesen újrafogalmazna, melyik lenne az?

Nagyon kedvelem a hidakat... de erről majd legközelebb gondolkodjunk el!

Szabó Eszter Ágnes