Pályakezdés Afrikában - interjú Hüttl Saroltával

Tavasszal írtunk egy nagyon jól sikerült afrikai épületről, a belga BC Architects&Studies gyermekkönyvtáráról Burundiban. Azóta kiderült, a projektben egy pályakezdő magyar építész is aktívan részt vett. Hüttl Sarolta három nyáron hat hónapot töltött Burundiban és dolgozott helyi projekteken. Nemes András interjúja.

A belga építészekkel egy földépítéséről szóló workshopon ismerkedett meg Brüsszelben. A találkozás olyan jól sikerült, hogy elhívták őt is Afrikába. A burundi könyvtár építése volt egyébként Sarolta kötelező szakmai gyakorlata az egyetemen, idén pedig egy árvaházi építkezés projektvezetője lett.

Nemes András: Hogyan kerültél kapcsolatba az afrikai építészettel?

Hüttl Sarolta: Amikor másodéves hallgató voltam, középülettervezés előadáson láttam Anna Heringer, osztrák építész bangladesh-i iskoláját. Éreztem benne valami nagyon erőset, utánanéztem a neten és még aznap felhívtam Annát telefonon. Megkérdeztem, csatlakozhatnék-e a munkájukhoz. Nagyon kedves volt és nagyon örült, de akkor éppen nagyon sok hónapos terhes volt, ezért nem dolgozott. Viszont felírt a linzi egyetem levelező listájára, ahonnan három évvel később kaptam egy értesítést a belgiumi földépítéssel kísérletező workshopról.

Így ismerkedtem meg a BC csapatával, akik szintén Anna Heringertől és Martin Rauchtól tanultak. A földdel való építés újra fellendülőben van Nyugat-Európában. Erről Magyarországon vajmi keveset tudni, pedig itthon is jelentős hagyománya van. Ez egy nagyon összetett építési technológia, amit ma a Craterre nevű francia iskolában tanítanak a legmagasabb színvonalon. Európában az igényes földépítés egyelőre luxus, elsősorban a magasan képzett munkaerő igény miatt. Ezért megoldás például az, amikor egyetemi hallgatók építkeznek így egy workshop keretein belül. Afrikában persze más a helyzet, ott az emberi munkaerő ára az európaihoz képest rendkívül alacsony, gépek nincsenek, az importált építőanyagok pedig rossz minőségűek és drágák.

N.A.: Burundiról az átlagember elég keveset tud, milyen ott az élet?

H.S.: Burundiban élni nagyon jó, de nehéz is. Szinte semmilyen turizmus nincsen, a lakosság többségének szokatlan a fehér ember látványa. Az 1970-ben Burundi és Magyarország között megalakult baráti egyezményen kívül azt hiszem én voltam az első új kapcsolat a két ország között. A helyiek mindig örülnek nekünk, nagyon kedves és vendégszerető emberek. Ez a világ második legszegényebb országa és ezt nap mint nap, közelről látni nagyon szomorú.

A mindennapi életben nagyon erősen vannak jelen a helyi hagyományok. Az emberek többsége földművelésből él, az Ezeregy Hegyek völgyeiben mindenütt földeken dolgozó asszonyokat látni. A házépítéshez használt téglákat és cserepeket a völgyben gyártják, ott, ahol kellően agyagos a föld. Vályogot vetni, földkunyhót építeni mindenki tud. Viszont akinek megvan rá a pénze, mégis inkább importált anyagokkal, betonnal és fémlemezzel építkezik, mert az ilyen házak státuszszimbólumok ott. Mi olyan házat szerettünk volna építeni, ami jó minőségű, építészeti értéket képvisel és helyi anyagokat használ, vagyis minden szempontból fenntartható.

N.A.: Kikkel éltél ott és hogyan dolgoztatok?

H.S.: A mi csapatunk négy építészből és az egyetemi hallgatókból áll. Minden évben bérelünk egy nagyobb házat, ott lakunk és részben ott is dolgozunk. De a munka döntő része, a sok rajzolás, számolás, szervezés és adminisztráció az építkezési helyszínen történik. Minden nap reggel hatkor kelünk és nyolctól délután négyig vagyunk az építkezésen. Sötétben, hat óra után az emberek visszavonulnak. Az ottani városokra nem jellemző az esti élet, talán csak a fővárosban, Bujumburában van.

N.A.: Mi volt számodra a legfontosabb tapasztalat a könyvtár építése során?

H.S.: Számomra a legnagyobb élmény a sok-sok európai és afrikai ember igazi együttműködése volt. A konyhában végzett anyagkísérletek, a könyvespolcok kialakítása, az óriás függőágy, a benne lévő párnák és a lámpák mind ennek az közös munkának az eredményei. A könyvtár építése nagyon sok embernek munkát adott és a különböző kultúrák keveredése mindenkinek életre szóló élmény volt.

N.A.: Milyen érdekességgel találkoztál az építkezés során?

H.S.: Az egyik kedvenc történetem pont a függőágy készítése volt. Jártuk a piacokat, jó anyagokat kerestünk, mindenütt ugyanazt a fonott kötelet találtuk. Az építésvezetőnk aztán ajánlott egy Muyingában lakó embert, aki kötelet készít. Ő eljött az építkezésre, leült és elkezdett fonni. Ez így hónapokba fog telni, hogy elkészüljön a függőágyhoz szükséges kötélmennyiség – gondoltuk – ehez még több embert kellene keresnünk. Ekkor két kőműves fogott egy-egy macsétát, a teleken található szizálkenderből kivágtak párat, lefejtették róluk a növény húsát és már fonták is belőle a kötelet. Ettől kezdve ők ketten egy hónapon át folyamatosan csak fontak. Mindig a vállukon lógott a szizál és míg el nem készült a függőágy. Sok ilyen kis történetből áll össze a nagy egész, ez a titka szerintem a könyvtár sikerének.

N.A.: Mivel foglalkoztál ott ezután?

H.S.: Tavaly nyáron én már nem a könyvtár folytatásaként épülő iskolán dolgoztam, hanem egy árvaház bővítésén, amelynek első fázisát idén júniustól kezdjük építeni. Az árvaház segítője Leopold atya már az első évben jó barátunk lett. Tavaly augusztusban vele és az árvaház vezetőivel közösen kidolgoztunk egy hosszútávú tervet. Igazi közösségi tervezés volt ez, a helyiek nagyon szerették a vetített prezentációkat és annyira értékelték a munkánkat, hogy a makettot a Szűz Mária szobor mellett őrzik.

N.A.: Milyen lehetőségeket látsz a földépítésben világszinten?

H.S.: A földépítés szerintem egy érdekes kísérlet, szuper, hogy egyre többen magas színvonalon is foglalkoznak vele, de persze ez sem mindenre megoldás. Egyelőre csak kisebb léptékű épületeknél működik, bár Martin Rauch már gyárat is épített döngölt föld panelekből.

interjú: Nemes András