építészet : környezet : innováció
Bán Ferenc rajza

Pár-beszéd avagy a kreativitás ereje

Bevezető gondolatok a XV. Országos Főépítészi Konferenciához. Szemerey Samu írása a kulturális alapú településfejlesztésről. 

A kultúra fogalmának megjelenése a nyugati társadalmak városfejlesztésében nagyjából egybeesik azzal az időszakkal, amikor Magyarországon a nyolcvanas években némi késéssel végleg kifulladni látszott a technokrata szemléletű fejlesztéspolitika. A magastetős lakótelepi házak és a historizáló posztmodern itthon ugyanúgy a városiasság, az urbánus életmód újra felfedezése és felértékelése iránti vágyból táplálkoztak, mint azok a programok, amik a nyugat-európai városok kiürült ipari negyedeiben műtermek, tervezők és médiacégek számára igyekeztek vonzó környezetet kialakítani. A Louvre bővítése, Bilbao új múzeuma vagy a budapesti Művészetek Palotája innen már csak néhány lépésre volt.

Ez a három fő terület - az épített környezet célzott rehabilitációja, a kreatív iparágakra támaszkodó gazdasági fellendülés és az eseményekre, látványos programokra épülő városmárkák létrehozása - volt a kulturális városfejlesztés stratégiai alapja egészen a közelmúltig. Az önkormányzatok ebben a modellben kezdeményező szereplőkként jelentek meg, akik a magántőke, a piac, a vállalkozók számára teremtették meg egy olyan városi közeg kereteit, ahol a gazdasági fejlődés eredményeiből és termékeiből a korábbinál jóval szélesebb társadalmi csoportok részesülhetnek. A megújuló városi környezet és közterek újra vonzó életmód-modelleket kínálhattak az addig külvárosokba áramló szellemi és gazdasági eliteknek, akik fogyasztóként tovább erősíthették az egyedi termékeket és szolgáltatásokat kínáló designereket, művészeket, ínyenc éttermeket, testkultúra-szalonokat és más üzleteket. A kreatív negyedekbe tömörülő és így sikeresebben működni képes kisléptékű termelés és kereskedelem jelentősen megemelte a város által kínált életszínvonalat, ami azon túl, hogy minden ott lakó életére kihat, mágnesként is szolgálhat további képzett és vállalkozó kedvű csoportok betelepüléséhez. A kulturális nagyberuházások és az egész évet szezonná alakító fesztiválok, amik az elmúlt két évtizedben végigsöpörtek a világ városain, már ennek a globálissá váló versenynek az eszköztárába tartoznak: idegenforgalmi szerepük mellett az egyes települések önmagukról alkotott képének, közösségi emlékezetének alakításában is jelentős szerepük van, és különösen abban, hogy ez az újonnan érkezők számára is átélhető és elsajátítható legyen. Az pedig természetes, hogy a meghatározó piaci erővé váló művészeti piac intézményei, a múzeumok és kiállítóterek jelentős gazdasági katalizátor szereppel is rendelkeznek.

Jól látható, hogy a városok kreatív fordulatának helyszínei a közterek, az újraértelmezett közintézmények és a kultúra változatos terei, a rendezvényektől a múzeumokon át a kulturális tartalmakat létrehozó kis üzletekig és műtermekig. Nem véletlen tehát, hogy különösen nagy szerephez jutottak a városok jövőképének alakításában az építészek és várostervezők, a sikeres helyek építészeti és térbeli identitásának megalkotói. Ezzel párhuzamosan pedig az intézményi programokban, de a városfejlesztésben, a városi környezet szabályozásában és kialakításában is fontos tényezővé vált a párbeszéd kezdeményezése és a helyi közösségek részvétele, mint a politikai és gazdasági siker garanciája. A köztéri művészet új műfajainak hazai fellendülése is ebbe a trendbe tartozik, mint ahogy sok helyütt éppen a párbeszéd hiánya tette kérdésessé a hazai városrehabilitációs és fejlesztési programok sikerét.

Az elmúlt két évtized kulturális fordulata mára számos fontos tapasztalattal szolgál. A hosszú távú eredmények értékelése mellett különös aktualitást ad az elemzésnek a két éve zajló globális gazdasági válságfolyamat és a nyomában bekövetkező változások, amik alapvetően átalakították a kultúra és a városfejlesztés gazdasági modelljeit is. Mindezeken túl pedig a köztér és a nyilvánosság fogalmainak változásai mára új, korábban ismeretlen vagy háttérbe szoruló területeket vontak be a városfejlesztésbe, és így a közösségekkel folytatott párbeszéd, a fejlesztés eszközei és célterületei is egyaránt kibővítésre, újragondolásra szorulnak.

A kulturális városfejlesztés, a kreatív város gondolata nagyvárosi koncepcióként született, hatása azonban már a kezdetektől messze túlmutatott ezen a léptéken. Elég az Európa Kulturális Fővárosa projektre gondolni, hogy láthatóvá váljon, hogyan keresi a helyét egy eredetileg világvárosi programcsomag a kontinens jóval kisebb és kevésbé metropolitánus településein. A kisvárosok, falvak számára a kultúra és a kreatív iparágak nem csak léptékben, hanem tartalomban is mást jelentenek, és kérdéses, hogy hányan, milyen mértékben tudták a divatos kifejezéseket értékes és fenntartható helyi tartalommal megtölteni. Az pedig a látványos sikerek esetében is kérdéses, hogy meddig fokozhatók az alapvetően szűk réteget képviselő kreatív szektorra alapozó fejlesztések, és hogy milyen következményei vannak a kikerülhetetlenül versennyé alakuló városfejlesztésben az egyediség kényszere és az általános receptek közötti feszültségeknek.

Kritikusai szerint a hagyományos kultúra alapú fejlesztések nem a részvételt és a transzparenciát, hanem inkább a fogyasztást és a dzsentrifikációt, az idegenforgalmat és az elit szolgáltatásokat támogatják, vagyis nem valósítják meg a létrejövő új értékek széleskörű társadalmi hasznosulását. A jelenlegi globális recessziót megelőző ingatlanpiaci buborék egyik hatása a kulturális beruházásokat érintette: példátlan mennyiségű múzeum, kiállítótér, koncertterem és más intézmény jött létre állami és magánberuházások keretében, szinte mind azzal az ígérettel, hogy működésük jelentős hatással lesz a közvetlen környezetük életmódjára, értékszemléletére, ismereteire és gazdasági versenyképességére ugyanúgy, mint ahogy nagyobb léptékben, vonzó programjaiknál fogva a világ kulturális térképére helyezik anyavárosaikat is. A valóban beinduló változásokkal együtt azonban gyakran kérdéses, hogy ezek hogyan is hatottak a fejlődésnek induló negyedekből kiköltözni kényszerülő, a kultúrához való hozzáférésből addig jellemzően kiszoruló hátrányos helyzetű társadalmi csoportokra és mennyiben voltak képesek a városok lakói közötti életmódbeli egyenlőtlenségek kiegyensúlyozására. Ha a szolgáltatások nem is, a következmények valóban mindenkit érintenek: a helyi és globális mintákból egyaránt építkező városi társadalmak minden tagjára hat a gazdasági válságsorozat utáni recesszió, gyakorlatilag országtól és településmérettől függetlenül. Ez a folyamat azonban annak a rendelkezésre álló tőkének és hiteltömegnek a nagy részét is felszámolta, ami a kulturális beruházások, a kreatív városrehabilitáció programjait finanszírozta. Ennek hiányában és a továbbra is fennálló igények ismeretében pedig az önkormányzatok, a beruházók és a kulturális intézmények egyaránt kénytelenek újraértelmezni a kulturális fejlesztés fogalmait és tartalmát, és olyan eszközöket keresni, amik a közeljövőben rendelkezésre álló forrásokat hatékonyan, léptékhez alkalmazkodva képesek felhasználni.

A kulturális fordulat két évtizede egybeesett azzal a változással is, aminek nyomán a köztér, a nyilvánosság értelmezésében egyre nagyobb szerep jut a települések életét is átalakító technológiai, kommunikációs hálózatoknak és a hozzájuk kapcsolódó tereknek. Az olyan városi infrastruktúrák, mint a tömegközlekedés, a közműhálózatok és az ezekhez kapcsolódó szolgáltatások ma már nem elszigetelt mérnöki szakterületnek számítanak, hanem köztereknek, ahol az önkormányzatok és a városlakók közötti párbeszéd kiemelt jelentőséget kap. A kulturális városfejlesztés szolgáltatásokat és intézményeket lefedő “puha infrastruktúra” fogalma mellett ismét a városok életminőségének, önképének meghatározó részévé vált a “kemény infrastruktúra” építészeti minősége, működésének és szolgáltatásainak színvonala és az előbbi kettővel szorosan összefüggő “kommunikációs infrastruktúra” kiépülése, ellenőrzése és elérhetősége is. Ez az komplex gondolkodást, sok esetben a fenntartás és fejlesztés decentralizációját igénylő köztér-szemlélet egyben számos új eszközzel segíti a településfejlesztés és a közösségek együttműködését és különösen a szoros pénzügyi keretek között működő önkormányzatokat.

A mostani főépítészi konferencia a gyakorlatban két egymástól gyakran távol álló, ugyanakkor mélyen összefüggő gondolatot hoz össze: lehet-e úgy tekinteni a város kulturális fejlesztésére, hogy az a civil társadalom aktív részvétele irányába mutasson a város jövőjének alakításában? Van-e lehetőség arra, hogy a kulturális fejlesztések nyomán ne csak a településeink gazdasági körülményei, de a civil társadalom önismerete, közösségi szerveződése is fejlődjön?

Az eddig kifejtett nagy témakörök mindegyike megjelenik a konferencia programjában: a szerda délutáni györkönyi séta a kis települések kontextusában értelmezi a kultúra és a fenntarthatóság fogalmait, a csütörtöki előadások a közterek, a kreatív iparágak és az infrastruktúrák új kihívásait elemzik és a délutáni szekciókban sor kerül azokra a vitákra, amik ezeket és a kapcsolódó területeket elhelyezik a gyakorlat, az intézmények és a szakmai munka világban.

A városi kultúra lényege elsősorban a mindennapok életminősége és az ezeknek hátteret biztosító fejlesztések sikere, amiben meghatározó szerepe van mindkét félnek: a lehetőségeket teremtő önkormányzatoknak és a várost használó és alakító közösségeknek egyaránt. Ehhez pedig épp arra van szükség, hogy az elkötelezett párbeszéd és a kreatív gondolkodás az összes érintett fél mindennapjainak része legyen.

Szemerey Samu építész

vélemény írásához jelentkezzen be »