építészet : környezet : innováció

Polyák Levente: A szerelem sugárútja és a gyűlölet lakótelepei

Mi változtatta Párizst rövid idő leforgása alatt a szerelem városából a gyűlölet városává?

A novemberi zavargások közepette igen nehéz felidézni, hogy a tavaszi Párizs még a szerelem városának nevezte magát. A 2012-es nyári olimpia megszerzéséért kampányoló francia főváros vezetése a Párizs-mítoszok és reprezentációk egy markáns szálát megragadva alkotta meg az utcákat és tereket ellepő olimpiai szlogent: "Amour des Jeux". A kampány középpontjába Luc Besson Párizs-rövidfilmje került, amely, miközben bemutatta ugyan a készülő olimpiai létesítményeket, végső soron a város kulturális tündöklését emelte legfőbb témájává, filmsztárokkal, Belmondoval, Deneuve-vel. Egy érzéki, feminin város képe rajzolódott ki előttünk, amelynek 19. századi romantikája és szerelmes ígérete azonban nem volt elég a Játékok megszerzéséhez.

 

Egyes elemzők szerint Párizs vereségének egyik oka az, hogy üzenetében szinte teljesen megfeledkezett lakóiról. Londonnal ellentétben, ahol a pályázat középpontjában az East-End és a Lea folyó völgyének rehabilitációja állt, Párizsban gyakorlatilag nem igazán esett szó a Játékok társadalmi kontextusáról, sem feszültségekről, társadalmi problémákról, etnikai kisebbségekről vagy bevándorlókról. Miközben az olimpiai helyszínek nagy része a párizsi városhatáron kívül, a banlieue-kben kapott volna helyet, a város kampányában ezek a kerületek és lakosságuk kimaradtak a diskurzusból, a Champs-Élysées és az Eiffel-torony mellett nem jutott hely a külvárosok lakótelepeinek. A város hivatalos imázsának ilyetén egyoldalúsága korántsem magától értetődő: mindeddig éppen a sport volt az a szűk terület, ahol a francia univerzalista republikanizmus harmóniában találta magát a multikulturalizmus eszméjével, még ha e harmónia igen törékeny volt is.

 

A banlieue-k, avagy külvárosok kizárása a Párizs-gondolatból természetesen egyáltalán nem újkeletű jelenség. A Párizst és a körülvevő településeket elválasztó városfal, adminisztrációs határ, majd autópálya valójában a francia társadalom különböző szegmenseit szétválasztó legélesebb törésvonal, amelynek periodikus elhalványodása és megerősödése az egész 20. századon keresztül végigkövethető. Ami Párizs jelenlegi határait illeti, ezek Európában egyedülálló módon megegyeznek az 1860-as hausmann-i bővítések nyomán kialakult határokkal. Más szóval, az adminisztrációs határoknak az agglomerációra való kiterjesztése, ami Berlinben 1920-ban, Londonban 1965-ben, Budapesten 1950-ben végbement, itt nem történt meg, és ennek elsősorban politikai okai vannak: a mindenkori (általában konzervatív) párizsi városvezetés minden megtett azért, hogy a kommunista többségű, így politikailag veszélyes környező városokat és azok lakosságát távol tartsa a párizsi döntéshozataltól. Ennek eredménye olyan mértékű adminisztratív széttagoltság, ahol a szomszédos települések a legritkább esetben kommunikálnak egymással, és osztják meg egymással forrásaikat, illetve lehetőségeiket. Ahol néhány kilométeren belül egymás mellett létezhet a legnagyobb szintű gazdagság és szegénység.

 

A város köré vont politikai határ rögzítését és fizikai hangsúlyozását eredményezte az 1970-es évek elején a párizsi kerületek és a külvárosok között megépülő autópálya, a Périphérique, és ennek a határnak a szimbolikus újjátermelését szolgálja az a domináns diskurzus is, amely a banlieue-kről szól. Nem is annyira a banlieue-kről, hanem a banlieue-ről. Mintha a 105 km2-es Párizst (Budapest területe 525 km2) körülvevő mintegy 14.000 (!) km2-nyi agglomeráció települései között bármilyen fokú homogenitás felfedezhető volna. A közbeszéd mégis egy összefüggő, eltávolított masszaként kezeli ezeket a területeket, minden egyediséget mellőző, helyi identitások formálódását lehetetlenné tévő nem-helyekként, amelyek tetszés szerint felcserélhetőek egymással.

 

A banlieue stigmatizációja, veszélyes és romlott helyként való megbélyegzése legkevésbé sem a tömeggyártással készült épületek elterjedésével, illetve a volt francia gyarmatokról érkező bevándorlók megjelenésével kezdődött, hanem jóval korábban. A banlieue-mítoszok évtizedek, ha nem évszázadok óta fontos szerepet játszanak a franciák magukról alkotott képében: olyan vonásokat testesítenek meg, amelyekről nem lehet nem tudomást venni, de amelyeket el kell takarni. A banlieue a város ellentézise, történelem nélküli, banális nem-város, amely tökéletesen nélkülözi a városra jellemző kifinomult sokféleséget, az urbanitást. Olyan világ, amelyet biztonságos távolban lehet tartani, elég messze ahhoz, hogy a fizikai konfrontáció lehetősége fel se merüljön, de elég közel, hogy állandó fenyegetést jelentsen, és újra és újra elrettentő példaként térjen vissza a jobboldali politikusok retorikájában. A banlieue-képzeletvilág árnyaltabb diskurzusai is akaratlanul ezeket a határokat és különbségtételeket táplálják, akkor is, ha a banlieue nézőpontját próbálják magukévá tenni. A banlieue-regények, és különösen a banlieue-filmek egész hagyományt alakítanak ki a külvárosokról és a külvárosiakról szóló beszédben. Bandákba verődött, unatkozó és agresszív fiatalok képe rögzül a nézőben Marcel Carné 1960-as klasszikusától, a Terrain vague-tól (Parlag) kezdve, ahol a nagy nanterre-i építkezések előtti "sivatag" alkotja a terepét talán ugyanazoknak a feszültségeknek, amelyek Matthieu Kassowitz 1995-ös La Haine-jében (Gyűlölet) már mint elsősorban etnikai különbségek jelennek meg. Akárcsak Fabrice Genestal 2000-es La Squale-jában (Cápa), ahol viszont valóban megtörténik a határsértés: a történet fekete külvárosi hősnői beszabadulnak egy champs-élysées-i ékszerboltba, és ripityára zúznak mindent.

 

Ebben a kontextusban talán részleteiben is jobban megérthetőek azok a novemberi események, amelyek Párizst rövid idő leforgása alatt a szerelem városából a gyűlölet városává változtatták a világ szeme előtt. A konfliktus, ami a Párizs észak-keleti banlieue-jében, Clichy-sous-Bois-ban robbant ki, kísérteties módon emlékeztetett a La Haine koreográfiájára. Három rendőri igazoltatás elől menekülő gyerek, történetesen arabok, akik félelmükben egy háromméteres falat átmászva egy trafóházban húzzák meg magukat, ketten belehalnak az áramütésbe, a harmadikat életveszélyes sérülésekkel szállítják kórházba. Ezután spontán helyi demonstráció a rendőri erőszak ellen, ami erőszakba fullad. Ramadán utolsó napjain egy "véletlenül" a helyi mecsetbe hajított rendőri könnygáz-gránát, a hatóságok hosszas tagadása. Felgyújtott autók, és Sarkozy belügyminiszter sokkoló szavai, amelyek csőcseléknek nevezik a külvárosok elégedetlen lakóit, amelyek csak megsokszorozzák a következő napokban felgyújtott autók számát, kiterjesztve a zavargásokat Franciaország egész területére, de egyes belga, német városokra, sőt, Athénre is. Magyarországon is megfogalmazódik a kérdés: nekünk is szembe kell néznünk egy "etnikai felkelés" lehetőségével?

 

A párizsi szemlélőnek persze nem kellett óriási erőfeszítéseket tennie annak érdekében, hogy megóvja magát az összeurópai apokalipszis légkörében kibontakozó pánikhangulattól, hiszen nem érezte bőrén a történteket. Ugyan lépten-nyomon szembetalálkozott a gyújtogatások képeivel és minduntalan a zavargásokról folyó beszélgetésekbe bonyolódott, de ezek fizikai közelsége egyáltalán nem manifesztálódott belvárosi életében. A párizsi szemlélőnek sokkal inkább arra kellett ügyelni, hogy eligazodjon a mérlegek és magyarázatok dzsungelében, és ne engedjen egyetlen univokális értelmezés csábításának sem. Bár sokan kísérletet tettek rá, és számos érdek fűződik hozzá, hogy tiszta etnikai, sőt vallási zavargásnak mutassák be a történteket, a képlet ennél sokkal összetettebb.

 

Először is, mint azt a francia sajtóban meghonosodó "violences urbaines" (városi erőszak) kifejezés is mutatja, par excellence városi, nagyvárosi problémáról van szó. Az elmúlt évtizedekben az adott területeken a már korábban felvázolt stigmatizációs stratégiákkal és folyamatokkal szétválaszthatatlanul összefonódva jelentős lakosságcsere ment végbe és komoly társadalmi szegregáció alakult ki. Amikor az 1950-60-as években megkezdett tömeges lakásépítkezések nyomán létrejött lakótelepek a degradáció első jeleit mutatták, az 1970-es évek közepén, a tehetősebb társadalmi csoportok villámgyorsan elhagyták a terepet, átadva helyüket az újonnan érkező, alacsony vásárlóerővel és eltérő kulturális szokásokkal rendelkező bevándorlóknak. Ezzel párhuzamosan a gazdasági válságok, a jóléti állam megrendülése, a munkanélküliség tömegessé válása sokkal inkább sújtotta ezeket a területeket és lakóikat, mint a tercier szektorba magukat korábban átmentett, mozgékonyabb rétegeket. A legrosszabb helyzetű banlieue-k az építészeti környezet rohamos leromlásával váltak valóban "gettóvá", akkumulálva, rögzítve, és ami a legfontosabb, lokalizálva így a társadalmi hátrányok egész skáláját. Ebben az értelemben a novemberi események jelentős mértékben urbanisztikai problémát is jelentenek.

 

Másfelől viszont a francia sajtó mintha egyöntetűen tabuként kezelte volna az etnicitás problémáját, próbálta megkerülni, hogy közvetlenül szólnia kelljen azokról a kulturális különbségekről, amelyek mindazonáltal nyilvánvalóan a probléma jelentős dimenzióját képezték. A magyar, az európai és főleg az amerikai sajtóval ellentétben a franciaországi újságok oldalain mindvégig fiatalokról, munkanélküliségről, társadalmi exklúzióról volt szó, mellőzve a zavargások etnikai vetületének lehetőségét is. Ennek nyomán még a megoldási lehetőségekről való beszéd is problematikussá vált, amikor a pozitív diszkrimináció elve került szóba, a kvótarendszer ötletének hallatán (arányosan ugyannyi afrikai vagy maghrebi alkalmazott felvételére való kötelezettség) a közhivatalok vezetői rémülten hőköltek vissza. Mindez nem tanúskodik másról, mint hogy egyre tisztábban szembetűnővé válik az integrációs csőd, amit ezennel a sokáig az egyetlen járható útnak vélt univerzalista republikánus dogma (mindenkinek egyenlő jogot, tekintet nélkül a részletekre) hívői is kénytelenek beismerni.

 

Végső soron elkerülhetetlennek tűnik, hogy a probléma minden - makrotársadalmi, urbanisztikai, etnikai és vallási - dimenzióját egyaránt a mérleg serpenyőibe helyezzük. Mégis, a globális teóriáknál és próféciáknál jóval realisztikusabb képet nyújtanak a mikro-elemzések. Persze nem feltétlenül az a mód, ahogyan jobboldali politikusok egyes bevándorló családok poligám szerkezetéből eredeztetik a gyermekek kivetettségét és erkölcstelenségét. Hanem sokkal inkább az, amely a külvárosi fiatalok identitásának két fő összetevőjében jelöli meg a gyújtogatások motivációját: az egyik a becsület, amelyet csak a sérelmek megtorlásával lehet megtisztítani; a másik a hírnév, amelynek érdekében az egyes cité-k fiataljai vetélkedésbe kezdenek a másik cité fiataljaival, és teljesítményük egyetlen mércéje a felgyújtott autók száma.

 

Ez utóbbi, horizontális hivatkozást nem ártana a jelenleginél komolyabban vennünk. Ha a franciaországi zavargások valamilyen mértékben a sajtó képei nyomán terjedtek el, ez a másik oldala annak a gesztusnak, amellyel Kassowitz filmjének kezdő betétdalául Bob Marley "Burnin' and Lootin'"-ját választotta. Kassowitz azt sugallja, hogy az 1990-es évek eleji franciaországi zavargások egy globális posztkolonialista küzdelem kontextusában helyezhetőek el, amit azonban a 2005. novemberi események tizenéves rendbontóira gondolva csak fenntartásokkal fogadhatunk el. Sokkal inkább érvényesnek tűnik viszont az a gondolat, amely szerint azok a lokális kultúrák, amelyek a francia banlieue-k cité-iben kialakulnak, valójában egy sajátos, globális nagyvárosi "gettókultúra", elsősorban a videoklip és a film médiumain keresztül történő helyi reinkarnációi. Kulturális szövetdarabok, amelyek között értékek és szimbólumok speciális készletei a globális mediascape hiperlinkjei segítségével ellenállás nélkül közlekedhetnek (és juthatnak el akár a budapesti Nyóckerbe is), és amelynek keretében egymástól gyakran igencsak eltérő társadalmi kontextusú csoportok sajátíthatnak el azonos kulturális mintákat, viselkedésmódokat, formálisan hasonló identitásokat. Ebből következik, hogy annak érdekében, hogy az urbanisztikai megközelítés ilyen típusú folyamatokat is befolyásolni tudjon, sokkal inkább jelentőségüknek megfelelően kell kezelnie a képeket, és nem egyszerűen az építészeti képeket. Ennek a megértésében azonban az arisztokratikus kultúrájában némileg megrekedt francia elitnek komoly nehézségei lesznek.

vélemény írásához jelentkezzen be »