Sarok és tojás — A zongoránál: AZ ÉPÍTÉSZ!

Borvendég Béla írása messziről indít – a szegedi házgyártól –, hogy azután alaposan belemenjen a mába, többek között a Pest Megyei Építész Kamara kiállításának említésébe...

Borvendég Béla írása messziről indít – a szegedi házgyártól –, hogy azután alaposan belemenjen a mába, többek között a Pest Megyei Építész Kamara kiállításának említésébe...

---

1983 táján már aktuálissá vált a DÉLÉP Szegedi házgyárában az induló sablonpark felújítása, az üzem technológiai rekonstrukciójával egyetemben. Némi remény mutatkozott arra – főképp a hajszálnyit módosított országos lakásépítési programhoz kapcsolódva –, hogy a szükséges átalakítások során esetleg valamennyire bővíteni lehet azt a keservesen szűk típusterv választékot, amivel a gyártás eredetileg elindult. Persze, mi tervezők, arra nem is gondolhattunk, hogy a lakások alapterülete növekedhet. Arra meg végképp nem, hogy a Délalföld helyi sajátosságaihoz, mikroklímájához, életformájához jobban igazodó épület-típusok terveit dolgozhassuk ki. A Tervhivatal illetékese, a nagyhatalmú M. G.-né elvtársnő világosan közölte velünk, hogy ilyen regionális különcködésről ne is álmodozzunk. Mégis jómagam és néhányan arra gondoltunk, hogy a józan érveket hallva talán a városi – és főként a megyei vezetés – az óvatos újítás ügye mellé állítható.

A MÉSZ frissen mázolt elnökeként tehát a téma megvitatására kihelyezett elnökségi ülést hívtam össze Szegeden, a hazai pályán. Amire meghívtuk Dr. Dalányi Lászlót, az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium ama főosztályvezetőjét, aki akkoriban az állami tervezőszervezetek főnöke volt*, és Dr. Szabó János miniszterhelyettest, akihez a műszaki fejlesztés – ezen belül a házgyári technológia is tartozott. (Dalányi László még manapság is fel-felbukkan a Fővárosi Tervtanács ülésein, mint zsűror. Dr. Szabó János építőmérnök, az MTA tagja, szakterülete az elméleti és alkalmazott mechanika. A szerk.)

Az volt a tapasztalatunk ugyanis, hogy az általunk elképzelt fejlesztés és termékbővítés ellenzői magában a megyei kivitelező vállalat vezetésében találhatók. Ezért a vita alapkérdését úgy igyekeztünk megfogalmazni, hogy rámutathassunk arra: a házgyári technológia valójában nem is az építészeket teszi kiszolgáltatottá – akik szinte annak szovjet (részben pedig dán!) importja óta tiltakoztak a szisztéma bürokratikus, a használó tényleges igényét kutyába se vevő, tömeges alkalmazása ellen –, hanem az építtető az, aki elsősorban kiszolgáltatott és védtelen.

Főosztályvezetőnk mindenestre csak azzal érvelt, hogy az építész annyira van kiszolgáltatva, amennyire hagyja magát. Érvelése egyszerre volt bátorító és kétlelkű. Az utóbbi azért, mert pontosan tudnia kellett, hogy maga a Minisztérium is pusztán végrehajtója a Tervhivatal ukászainak az egyik, a Központi Bizottság határozatainak a másik oldalon. A tervező vállalatok pedig az ő utasításait kellett végrehajtsák. Tőle függött az igazgatók prémiuma is.

De kétlelkű volt azért is, mert még számára is életveszélyes lett volna pedzegetni azt a kérdést, hogy e két, pontosabban három felsőséget milyen érdekek és erők mozgatják. Ugyanakkor maga is tervezőirodából emelkedvén ki, bizonyára tisztában volt azzal is, hogy az építészek nagyon hálásak lesznek még az ilyen kicsit már leszopott mézesmadzag látványáért is.

Miniszterhelyettesünk – eredetileg matematika professzor volt a műegyetemen – valamiért megértést mutatott az építészekkel kapcsolatban, de feladatával azonosulva makacsul azt vallotta, hogy a műszaki fejlesztés minden bajra tud majd gyógyírt. Az építésznek tehát az a dolga, hogy minél gyorsabban sajátítsa el a felső vezetés által korszerűnek ítélt eszközök használatát. Felszólalásában tehát a házgyári technológiát egy nagy, egyre tökéletesebb versenyzongorához hasonlította, az építészt pedig egy fiatal, ígéretes tehetségű fiúcskához. Aki magától odaül időnként a fekete-fehér csont billentyűzet elé és játszogat. Egyszerű gyerekdalokat. Ám sajnos kezecskéje még nem éri át az oktávot. Se fönn, se lenn. És lába sem a pedálokat. Hanem csupán néhány év! A szorgalmas gyakorlás meghozza majd a gyümölcsét. Nagy művész lesz! Olyan, aki magával ragadó virtuóz játékával fogja elbűvölni rajongóit.

Szépen kicirkalmazott, tetszetős beszéd volt, de engem nagyon elkedvetlenített. Annyi tapasztalatom már volt, hogy tudtam: a valóságban a mese fordítottja fog megtörténni. A fiúcska megmarad kicsinek, a zongora pedig egyre nagyobb lesz. Egészen addig, amíg kitátott szája elnyeli a klimpírozót. Majdnem igazam lett. Akkor csak arra ösztönzött a zongora metafora, hogy megírjam a „Kétlábú zongora" című írásomat, ami meg is jelent a Magyar Hírlapban, de végül a házgyári fejlesztést a DÉLÉP teljesen bekebelezte. A megyei nagyvállalat, saját igazgatóm egyetértésével és persze a megyei első titkár áldásával, magához vonta a tervezőirodának azt a részlegét, amely a házgyári fejlesztéssel bajlódott. Meglehet, hogy a stréberségre mindig hajlamos vállalatvezetés végső célja az NDK-ban alkalmazott rendszer átvétele volt: ahol az állami tervezőirodákat katonásan összehajtogatva bepakolták a szintén állami Baukombinátokba.

Tény, hogy Szegeden akkor már a DÉLÉP valójában a Házgyárat jelentette. A nagypaneles rendszer a lakásokon, szállás épületeken túl elnyelte az óvodákat és bölcsődéket is, és – annak ellenére, hogy ilyen célra akkor már több iparosított módszer rendelkezésre állt, kezdte fenyegetni az iskolákat. És – mesebeli Kisgömböcként – jórészt elnyeléssel fenyegette Szeged két körút közti területét is. Hogy ez mégsem következett be, annak oka távolról még sem a józan be-, hanem a rövidlátás. Közben ugyanis végzetesen megroggyant a Kádár-Fekete gazdasági vircsaft. A házgyár már félig kész bővítését tehát abba kellett hagyni.

Visszatérve 1983-ra, az akkori fejlesztési céljaink egyszerre voltak igen szerények és nagyon reálisak. Szerettük volna elkerülni azt a jelentős terület-veszteséget, amit az okozott, hogy a típus-választékban nem volt sarokszekció, továbbá minden felől ablak nélküli végfalak vicsorogtak a lakókra, mert végszekció sem létezett. Akkor már több mint húsz év telt el azóta, hogy egy teljes évig dolgoztam Nagy Londonban épülő lakótelepek tervein, és már nem hittem abban, amit ott még természetesnek, sőt férfiasnak tartottam. Hogy tudniillik ez a jelenség egyenes következménye a modernizmus ama törekvésének, ami száműzte a „folyosó utcát" a korszerű urbanisztika szótárából.

A tény ugyanis az, hogy a Bauhaus azért utálta ki, mert egyrészt egészségtelennek, másrészt tömeggyártás ellenesnek ítélte. Más okból de viszolygott tőle Le Corbusier is, mert ő szabadon formált, napfényben fürdő tömegekről álmodozott, amelyek valójában zöldbe ágyazott szigetek. És amelyeken belül a lakó úgy fér hozzá minden szolgáltatáshoz, hogy ki se kell lépjen az épületből.

Az utcákról, mint nyilvános szabadtéri és demokratikus kommunikációs terekről, egyik felfogás sem gondolkodott, ámbár némiképp a hagyományos angol felfogás a hatvanas évek elején már kezdett felfigyelni erre a problémára. Sőt Schefieldben magam is láttam olyan lakótelepet, amely megoldást keresett erre a fölismert új problémára. A hazai gyakorlat azonban a politikai érdekek szerint alakult, mégpedig a mechanikusan átvett szovjet gyakorlat szerint. Azaz a lakás a párt gondoskodásának megtestesülése, amiért az alattvaló (proletár) örök hálával, feltétel nélküli engedelmességgel és kimagasló munkateljesítménnyel tartozik az államnak.

Következésképp nálunk tehát a legfontosabb urbanisztikai tényező a toronydaru lett. Annak pályája pedig a hosszú egyenes házakat szereti. A másik tényező tehát maga a telek formája lett, no meg a típus épületek mérete és a kötelező benapozás, mint Bauhaus rekvizit. Ugyanilyen volt a kötelezően biztosítandó zöldterület is, no meg persze a műszaki infrastruktúra költsége miatt megkövetelt laksűrűség.

Könnyű belátni, hogy ebben a normarendszerben a ténylegesen gazdaságos terület-felhasználás volt az egyik legpuhább pont, hiszen a területnek gyakorlatilag nem volt ára. Esztétikai szempontok pedig csak nagy ritkán játszottak szerepet. Minden, ami új volt, a sajtótól megkapta a „modern vonalú" jelzőt és ez a „szép" szinonimája lett. Mindent, ami útban volt, ledózeroltak, kivágták. Attól pedig, hogy szabad kommunikációs terek – és netán ellenőrizhetetlen közösségek jöjjenek létre –, úgy félt a diktatúra, mint ördög a szentelt víztől. Ilyesmit Angliában soha és sehol sem láttam, pedig ott sokfelé baloldali kormányzat volt hatalmon.

Némiképp meglepő, hogy azok a modernisták, akik amúgy keményen bíráltak minden díszítést, s ugyanakkor tágra nyílt szemmel néztek még a helyi paraszti avagy népi építészetre is, nem figyeltek fel arra tényre, hogy a megvetett „folyósó utcák"saroktelkei a befektetők számára mégis milyen vonzóak. Mégpedig nem csak azért, mert ezeken érthetően sokkal több utcára néző, azaz értékes lakást lehetett építeni, hanem azért is, mert a földszinten több lehetett a kirakat. Nem utolsó sorban ezek a sarkok tájékozódási pontként is szolgálva – vonzották a kereskedőt és vevőt egyaránt. Vagyis anyagi és szellemi kommunikációs pontok voltak és ezért meghatározói a városképnek. A tervező építész képességeinek pedig olyan reklámhordozói, amelyek nyilván minden valamire való építészt izgattak. Amire számtalan Budapesti példát lehetne felhozni bizonyságul.

De megfigyelhető ebben a jelenségben egy további tényező. Az építtetők olyan polgárok voltak, akik tudatában voltak annak is, hogy egyéni érdekeiket, presztízsüket, hasznukat leginkább közösség tagjaként érhetik el. Olyan polgárokként, akik nem csak egyénenként, de városi polgárként résztvevői az immár nemzetközi versenynek, amelyben saját boldogulásuk és városuk sikere közt szoros a kapcsolat. Sőt mi több, e nemzetközi versenynek mind a nyertesei, mind a vesztesei nemzetek lesznek. ( Lásd: Lendületes törekvés a magyar arisztokráciába történő asszimilációra.)

A Bauhaus hitű építészek a maguk fehér utópiájában ugyan – elvben – tagadták az ilyen megkülönböztetések alkalmazását, ámde épületeik a meglévő városképbe illesztése, a városépítési szabályok nem ritkán kényszerítették bele őket áthidaló megoldásokba. Néha ez csak olyan kihívó semmibevétel volt, mint ahogyan ezt a prágai Bata ház tette, amelyik szóba sem állt környezetével. Hanem a késő eklektikus, vagy éppen szecessziós retorikát rezzenéstelen arccal engedte el a füle mellett. Máskor, másutt, például Gerlóczy Gedeon párizsi utcai bérháza végig futó erkélyeivel és a sarkok legömbölyítésével tüntet a modernizmus mellett. De hasonló gesztusok szép számmal találhatók az Új-Lipótvárosban is, ahol a lakások kifejezetten a jómódú városi polgári réteg számára és az ő ízlésük szerint épültek.

A Pest Megyei Építész Kamara által szervezett, de rögtön magára is hagyott kiállításon több mint száz építész munkáinak zöme arról szólt, hogy tervezőik nem igen tudnak mit kezdeni a többlakásos épületekkel, és szinte mindegyik elveszett, ha sarokház tervezése a feladata. E tanácstalanság zavaros vizét oly sokfajta szennyezés okozza, hogy puszta elősorolásuk is lehetetlen. Néhányat azonban mégis meg kell említeni.

Az egyik oka az a diktatórikus, lélektelen és hazugságokon alapuló múlt, aminek nem logikátlan visszacsapása a poszt-poszt modern, jóllehet maga az eredeti posztmodernt sokan rokonították a szocreállal. És ez a kapcsolat nem is volt légből kapott, ha a rokonságot a nagyközönség, pontosabban a műveletlen és ezért manipulálható „tömegek" oldaláról nézzük. Azaz azoknak a szemüvegén keresztül, akik nem értették és ma sem értik – s egyre kevésbé próbálják magukévá tenni – a klasszikus zenét, ahogy a nonfiguratív képzőművészetet sem, és végképp nem a modern építészetet. A másik ok szakmai. Jelesül az, hogy túl sok építész törekszik arra, hogy „más" legyen, és ezért egyre többen hasonlítanak egymásra a ricsajos semmit-mondásban, és sehová sem tartozásban. Egyszerűen divatos akar lenni. Gyors sikerre vágyik.

Talán némelyik sztár szeretne lenni. Amivel megint két baj van. Az egyik az, hogy manapság az építész sztár már nem úgy lesz, hogy valaki tehetsége, rátermettsége és a jó érzékkel kiszemelt működési területe révén kiharcolja maga számára ezt a rangot. Ami persze nem volt a világhír, de szilárd erkölcsi tőkét jelentett egy olyan tágas kulturális térségben, mint amilyen a Monarchia volt. Napjainkban a sztárokat csinálják, sőt megcsinálják. Azok, akik számára ez a megcsinálás igen tekintélyes költsége jó hasznot ígérő befektetés. Ehhez persze az kell, hogy az építész olyan feltűnően jelentős megbízásokat kap, amelyek a média reflektor fényébe kerülnek. És persze olyan személyhez köthető extravagáns vonásokat mutassanak fel, amiből netán divatot lehet csinálni.

A sztársághoz tehát önmagában kevés az építész rendkívüli tehetsége. Ehhez szükség van arra is, hogy működési körében olyan „hírértékű" feladatok jelentkezzenek, amelyek megtervezésével valamiért éppen őt bízza meg egy olyan befektető, akinek személyes érdeke fűződik ahhoz, hogy beruházása valamiért a nemzetközi figyelem középpontjába kerüljön. Ezek után nem csoda, hogy magyar építész aligha reménykedhet abban, hogy neve felkerül a világsztárok közé. Erre utolsó lehetőség a harmincas években volt, amikor Moholy-Nagy, vagy Breuer Marcell meg is szerezhette ezt a rangot. De persze ők is már külföldön. Abban a korban, amikor a modernizmus, sőt a mérsékelt baloldaliság benne volt a korszellemben.

Manapság azonban már nincs korszellem. És ezért nincsen uralkodó stílus sem. Ilyesmire a mai kornak nincsen ideje. A korszellem helyét a divat foglalta el, a közízlését pedig a feeling. Mindkettő tünékeny és változékony, mint az áprilisi idő. A kórság az, hogy amíg a színházban az új rendező bármikor új színpadképet állítathat, az építészetben ha változik is a módi, a ház azért marad. Hol van például ma már az „új brutalizmus", a „metabolizmus", hol a „strukturalizmus", a posztmodern? Amikor tehát ma építészeti stílusokról beszélnek az ilyesmi csak afféle virtuális nyalóka, amit csak azért ragasztanak, valamely irányzatra, hogy neve legyen a gyereknek.

Itt van például az „Új Bauhaus". Aki kicsit is ismeri az eredetit, tudja hogy amaz a rációt, a funkciót, a tárgyilagosságot, közösséget, és a dísztelenséget állította gondolkodásának a középpontjába. Az „Új"ezzel szemben dekorativitásra tör, nem igazán racionális és individualista. A Bauhaus belülről kivetített formavilágát kívülről a házra aggatott díszletelemek gyűjteményeként használja. A Bauhaus radikálisan optimista volt, az „új" lélektelen és cinikus. Ezen csak ront, ha némi posztmodern maradékot is belefőznek a levesbe.

A Pest Megyei Építész Kamara kiállításának leghervasztóbb szelete többlakásos házakat mutat be. A vak is látja, hogy az építtetők jól eladható, vevőcsalogató, látványos házakat igényelnek. Az eredeti Bauhaus ilyet nem igen kínált. Házaik egyszerűek, sőt puritánok voltak. Formanyelvük megértése feltételezte a szemlélő, sőt a közösség művészeti érzékenységét és nyitottságát. Az ilyen ház persze nem sok látnivalót kínál. Ha meg sok van belőle, szinte semmit, a nagy áttekinthető renden kívül. Ami ugyan szép, de a legtöbb mai fiatalember számára csakúgy unalmas, mint a Háború és Béke.

Áthidaló megoldás lehetne, ha az ilyen épületek – mintegy nem teljesen befejezve maradván – nyitva hagynának valami hozzáadhatót a leendő lakó számára. Fejezze be maga! De elvárható-e az analfabétától, hogy egy Eszterházy regény utolsó két-három fejezetét maga írja meg? És van-e egyáltalán ilyen igény? Tapasztalatból tudom, hogy a lakók évtizedeken keresztül még az ablak alá tervezett műkő virágvályúkat sem voltak képesek használatba venni. Bár igaz, hogy tervezőként elmulasztottam virágföldet tétetni beléjük.

Nos az említett házak tervezője kezét-lábát töri, hogy háza sarkára valamilyen blikkfangos megoldást találjon. Valami olyasmit, ami eddig még nem volt. Vállalkozása persze szinte reménytelen. Még akkor is az lenne, ha ide mindenhol olyan luxuslakásokat és üzleteket tervezhetne, amelyek kibírnak némi hacacárét. Huszonkét m² alapterületű, „amerikai konyhás", másfél szobás lakások alkalmatlanok a cilinderből elővarázslás mutatványának megidézésére. Ha pedig az építtető mégis ragaszkodik az ilyesmihez, vagy a tervező kényszeríti magát arra, hogy saját képességeit überolja, az eredmény leggyakrabban olyan lélegzetelállító látványterv, amit még nem is olyan régen – jobb társaságban – ajak biggyesztve emlegettünk volna. Régi, de ma is érvényes bölcsesség: Szellentéssel tojást festeni nem lehet. De tisztességes és szociálisnak mondott lakást építeni sem. Amilyeneket például Molnár Farkas szeretett volna. De itthon.

2006. június 24.
Borvendég Béla