SCATTERED – Söllei Virág diplomaterve

A történeti épületekhez való viszonyulás örök kérdéseket vet fel: mit őrizhetünk meg a múltból, és hol van helye a kortárs beavatkozásnak? Söllei Virág BSc-diplomaterve a nagyváradi vár területén vizsgálja a téri helyzetek rejtett lehetőségeit, ahol a beavatkozás nem toldalék, hanem finom gesztus – a tér saját karakterét hangsúlyozó, érzékeny építészeti válasz. 

A természet és a történelem kapcsolata gyakran ellentmondásos kérdéseket vet fel, ugyanakkor építészeti szempontból is rendkívül érdekes és gazdag gondolatkísérletre nyújt lehetőséget. Elgondolkodunk azon, hogy vajon a régebben épített épületek védelmének és azok karbantartásának milyen társadalmi, kulturális vagy esztétikai következményei lehetnek. Milyen térhelyzetek születtek ezen épületek restaurációját követően? Szükség-e egyáltalán beavatkozni ezeknek az épületeknek a természetes korrodálódásába? Lehetséges-e, hogy együttműködjünk és teret adjunk ezeknek a folyamatoknak? A történelmi várak kortárs használata, esetleges rekonstrukciója vagy kiegészítése minden esetben hasonló kérdéseket vet fel. Melyik korban véljük egy történelmi épület hiteles állapotát megtalálni, szükséges-e annak megfelelően rekonstruálni és érintetlenül hagyni vagy természetes folyamatnak tekinthető-e, a megváltozott funkciója miatt kortárs építészeti szemlélettel, anyaghasználattal és formavilággal való kiegészítése, fejlesztése.[1]

A közelmúltban zajló felújítás kapcsán olyan civil funkciókat kiszolgáló helyiségek is kerültek a várba, mint a házasságkötő-, előadó- vagy a próbaterem. A vár miliőjétől idegennek ható étterem szerkezete is arra utal, hogy a kortárs funkcióval együtt egyes részein kortárs formavilággal él tovább a komplexum, miközben a restaurálás célja elsősorban a háromszáz évvel ezelőtti állapot megőrzése. Ezen a helyen érezhetővé, szinte kézzel foghatóvá válik a történelem, hiszen I. László majd ezer évvel ezelőtt építette itt a prépostsági monostort, melyet már palánk és kőfal védett. Egy ilyen nagymúltú, erős hangulatú helyhez azonban úgy gondolom, nagyon megfontoltan és alázattal szabad viszonyulni.

Ezért arra a döntésre jutottam, hogy nem teszek olyan építészeti beavatkozást, ami hozzárendelt egységként, mintegy toldalékként jelenik meg vagy megváltoztatja a hely miliőjét. Ehelyett megkeresem azokat az építészeti helyzeteket, amiket értékesnek, izgalmasnak találok és olyan gesztusokat rendelek hozzájuk, amik kiemelik a bennük rejlő térbeli lehetőségeket. Arra törekedtem, hogy megtaláljam azt a szükséges és elégséges beavatkozást, ami a tárgyalkotás feltétlen kényszere nélkül a hely megértésére és nem saját építési szándékomra utal. „Az elegendő építészet egyfajta önredukció. A teremtő én korlátozása a szükséges szintre." [2] Ebben az esetben a tervező feladata a hely megtalálása és az esetleges változtatások, illetve a változtatások lehetőségeinek biztosítása, melyben egy egyszerű vizuális jel is segítheti a tér megértését, kiemelheti karakterét.[3]

Hogyan viszonyulhatunk egy térhez? Megérthetjük-e a teret a maga teljességében és ha igen, hogyan nyúlhatunk hozzá úgy, hogy ne sértsük ezzel a megértett, megteremtett, meglévő teljességét? Az építészeti tér megtapasztalásának, multiszenzorális észlelésének eszköze a térbeli távolságok változtatása, a térben való mozgás.[4] A tér ilyen jellegű szomatikus megtapasztalása egyfajta komplex fizikai, pszichés és emocionális figyelmet igényel, aminek eszközeként Richard Shusterman a szómát, vagyis a speciálisan felkészített testet jelöli meg. 

Az építésznek tehát az egyik legfontosabb eszköze a teste, legalapvetőbb feladata pedig az érzékszerveinek éberen tartása, hogy az épített és a természeti környezetet egyaránt komplex szomatikus élményként tudja felfogni. A helyszín megértése egy olyan időbeli folyamat, melyben a percepció, az emlékezet és a képzelet, vagyis a különböző helyek atmoszférája eltérő magatartásmódot sugalmaznak, más-más mozgásra késztetnek és ösztönzik a képzeletet.[6]

Ez a tervezői attitűd ambivalenciáját eredményezi, hiszen az építésznek mindig a felhasználók igényeit kell szem előtt tartania, másrészt munkáját személyes élményként kell megélnie. Ilyen esetben az építész hasonló alkotómunkát végez, mint a képzőművész. Molnár Sándor festőművész elmondása szerint, alkotás közben a festő introvertált, nem gondol rá, milyen hatást fog műve kiváltani a nézőiből, hanem elsősorban vagy kizárólagosan az alkotás aktusára és tárgyára összpontosít. Ugyanakkor minél komplexebben tud koncentrálni a feladat megoldására és a műve létrehozására, annál biztosabban sugalmazhatja művén keresztül másoknak is tervezői szándékát és az alkotás élményét.[7] Tehát az építész óhatatlanul saját belátása szerint fog egy téri helyzetet felmérni, oda egy épületet vagy téralkotó elemet tervezni és ha ez a belátás pontos élményeken alapszik, alkotása másokat is hasonló élményekhez, tapasztalásokhoz segíthet. Az előre megtervezett és gondosan strukturált tényezők mellett azonban, a változékonyságot és véletlenszerűségeket sem nélkülöző hangulata is meghatározza a hely jellegét. A befogadás idejében az érzékelő nem csak az épület szerkezetének és fizikai, technikai megoldásainak intellektuális megértésére törekszik, hanem az épített tér pszichésen, érzelmileg is hat rá. Tehát hasonlóan a művészethez, az építészet is képes érzéseket és hangulatokat társítani az alkotáshoz, és komplex élményeket közvetítő képet festeni az közönsége elé.

Az ilyen jellegű művészi magatartáshoz idomulva a tervezési munka alapja nem egy adott témához kapcsolódó vízió kialakítása, hanem a tér felmérése, hangulatának megértése. Az erre irányuló tréning alapját olyan egyszerű gyakorlatok jelentik, mint a váltakozó tempójú séta, labda szabad gurulásának megfigyelése, a térben megjelenő tárgyak vagy személyek irányának, méretének, mozgásának és távolságának feltérképezése.[8] Ezt követi a szabad asszociációk kialakítása, analógiák keresése a tér hangulatának, változásainak megismerése közben, valamint kapcsolatok létrehozása a tér és a színek, formák, mozgásminőségek, viselkedésmódok között. Ezután egyfajta szubjektív felmérőmunkaként különböző gesztusok kialakítása a cél, melyek maradandó formában is megjelennek a térben.[9] A gyakorlatok során meghatározásra kerülnek az adott tér irányai és súlypontjai, melyek a térbeavatkozás alapját adják.

Diplomamunkámban a várban található különböző téri helyzeteket vizsgálom és azt kutatom, milyen egyszerű módszerekkel lehet azokat kiemelni a vár környezetéből. A helyszíni felmérések közben azt tapasztaltam, hogy a vár területén számos kihasználatlan, felfedezésre váró térbeli helyzettel találkozhatunk. Ezért ezeket a helyzeteket megragadva egy olyan installáció megvalósítására törekedtem, amely a vár területén elszórtan teremt kapcsolatot a különböző helyszínek között. Egyfajta szubjektív térélmény-itiner létrehozására tettem kísérletet ezzel, amivel a vár kevésbé frekventált érdekességei ismerhetőek meg.

Az általam választott módszer a már meglévő építészeti és természeti elemek közötti kapcsolatok megteremtésére vagy rendszerezésére irányul. Ebben az esetben olyan fókuszpontot kívánunk teremteni, ami részekre bontja az információt, ezzel segítve annak feldolgozását.

Söllei Virág

Források:

[1] Lásd: Buzás Gergely: Várépítéstől a várrombolásig, Archeológia online magazin, https://archeologia.hu/varepitestol-a-varrombolasig

[2] Zombor Gábor: Elegendő építészet 19. o.

[3] Lásd: Huszthy Edit: Színpadi látványtervezés és rokon művészeti lehetőségek 77o.

[4] Lásd: Richard Shusterman: A gondolkodó test 191. o.

[5] uo. 292. o.

[6] Lásd: Pallasmaa, Juhani: Tér, hely és atmoszféra 419. o.

[7] Lásd: Molnár Sándor: A festészet tanítása Semmelweis Kiadó, Bp. 2008. 7. o.

[8] Lásd: Perényi Balázs: Improvizációs gyakorlatok, Vajdasági Magyar Művelődési Intézet, Zenta, 2009. 38, 41, 105-107, 110, 114-116. o.

[9] Lásd: LTT1 Triplex Confinium 227-233. o. Tájfelmérő workshop Zsombolya 2021.