Közélet, hírek
Struktúra-Textúra-Faktúra – s végül konklúzió
2011.06.24. 08:44
2011. május 12-én tartották meg a BME-n a Struktúra - Textúra – Faktúra, avagy Anyagszerűség és digitális technika az építészetben című konferenciát. Sok ismert építész és teoretikus próbálta meg összehasonlítani, párhuzamba vagy szembeállítani az anyagszerűség és a digitális technika mai trendjeit. Hogy ez miképpen sikerült, azaz az előadások konklúzióját Turai Balázs vonja le beszámolójában.
Struktúra - Textúra - Faktúra
Anyagszerűség és digitális technika az építészetben
Konferencia, BME, 2011. május 12.
A BME Építészettörténeti és Műemléki Tanszéke által szervezett konferencia a közelmúlt és a jelen építészetének két olyan, az alcímben is megfogalmazódó párhuzamos tendenciáját helyezte fókuszába, melyek látszólag ellentmondanak egymásnak. Az anyagszerűség a modernizmus és a technikai fejlődés pozitivizmusából kiábrándult építészek és teoretikusok egyik kulcsfogalma. A jobb híján fenomenológiainak nevezett irányzat az intenzív megélést és a közvetlen tapasztalást állítja építészetének központjába, így körükben az építőanyagok felületi minősége, tapinthatósága különös jelentőségre tett szert. A digitális technika ezzel szemben azt az új formákkal és tervezői módszerekkel kísérletező építészeti hullámot idézi fel, aminek létrejöttét a számítógép építészeti alkalmazása tette lehetővé. A kezdetek hangzatos, virtuális formai megoldásai (blob, hipertest és társaik), interfész-felületei és reaktív környezetei sokak számára az épületnek a felületre, skinre redukálódását, elanyagtalanodását vetítették előre.
A konferencia építészetelméleti frissességét és aktualitását az adta, hogy a látszólagos ellentmondás ellenére mégis megpróbálta feltárni e két tendencia elméleti és gyakorlati metszéspontjait, egymásra hatását. Azokat a területeket, ahol a digitális technika nemcsak új formákat, hanem új anyagokat, az anyagmegmunkálás és -felhasználás új módjait is lehetővé teszi. Ezek a változások nemcsak az építészet gyakorlatára, de elméletére is hatnak, a konferencia ezért olyan kérdésekre is kérte az előadók válaszait, hogy hogyan módosul az anyag kulturális jelentése a technikai megmunkálás változásával? Vajon az új technikák csak az anyag textúráját változtatják meg, vagy a létrehozás módja, a faktúra mélyebb értéket is képes kifejezni? Mit lehet kihozni a hagyományos építőanyagokból egy-egy új technika segítségével, vagy van-e bennük tartalék anélkül is? Milyen építészi lehetőségeket rejtenek az új anyagok és technikák? Meddig tud újat nyújtani az anyagok vegytana? Ebből a szemszögből a címadó szóhármasból a faktúra tűnik a legfontosabbnak: azaz az anyag, a felület kidolgozásának, megmunkálásának a módja – az említett metszéspontra szűkítve tehát az, hogy milyen új utakat nyitottak ebben a digitális technológiák.
A konferencia előadói 20 percben reflektálhattak a kérdésfelvetésekre. Az előadások rövidsége megkövetelte a téma fókuszálását és feszes, jól strukturált bemutatását. Az előadások többsége szerencsére meg tudott ennek felelni, a konferencia így végig jól befogadható és gondolatébresztő maradt. Már a felkért előadók névsora is sejtette a konferencia témájának sokrétű körüljárását, hiszen a BME egyetemi tanárai, építészet- és művészettörténészek ugyanúgy szerepet kaptak, mint gyakorló építészek. A konferencián elhangzott előadások megközelítései, a kérdésfelvetésekre adott válaszok stratégiái mégis más vonalak mentén váltak szét.
Fogalomtisztázó és elméleti kereteket kijelölő szándékú, filológikus gondolatokkal kevert, hangsúlyosan építészetelméleti megközelítés kötötte össze Pazár Béla és Szalai András előadásait.
Indító előadásában Pazár Béla a konferencia címének hét szavát vette alapos filológiai vizsgálat alá, az egyes szavakat eredetükig visszafejtve, és szerteágazó jelentéskörüket is bemutatva. Egy építészeti konferencián talán túlságosan is részletekbe menő és a fel-felbukkanó szótári szemelvényektől nem túl gördülékeny előadás ezért inkább fogalomtisztázó bevezetőként volt értelmezhető – nem véletlenül került időrendben az első helyre. Ennek indokoltsága a szűkebb szakmai közönségre való tekintettel egyes részleteiben megkérdőjelezhető, néhány fogalom kevesebb magyarázattal is beérte volna. Mégsem volt érdektelen végigkövetni az előadás fejtegetéseit, mert a szavak jelentésének (használatának) felülvizsgáló szándéka, az egymás mellé állított fogalmak és jelentések között feltárt kapcsolatok, valamint a végkövetkeztetéshez segítségül hívott Gottfried Semper-i gondolatok akkor is inspirálóan tudtak hatni, ha a konferencia alapvető kérdésfelvetéseire csak nagyon távoli választ adtak.
Festészeti és textilművészeti analógiákat valamint Moholy-Nagy László definícióit is segítségül hívva, hasonló jelentés- és értelmezés-körüljáró módon vezette be Szalai András is a tőle megszokott módon kötetlen hangnemű és kiszólásokkal tarkított előadását. A bevezetés után azonban ez a kötetlenség nemcsak az előadás stílusára, de tartalmára is rányomta a bélyegét – a címbeli “strukturált textus" ígéretének aligha téve így eleget. Úgy következtek egymás után a konferencia felhívásában idézett teoretikusokra (Reyner Banhamre, Bernard Cache-ra) és a digitális technológiák mögött álló, többnyire valóban sekélyes teóriákra reflektáló pesszimista és rendkívül kritikus, néha már cikiző megjegyzések, hogy egymással és a konferencia koncepciójával alig kerültek kapcsolatba. A felsorakoztatott anyagkísérletekkel és építéstechnológiákkal szemben megfogalmazott kritika forrása az azokat jellemző faktúra-domináns esztétika. Az előadó értelmezésében ezekben a “csinálmány" elszakad attól a meghatározottságtól, amit az anyag és annak belső struktúrája jelent. Ezzel állítható párhuzamba Francesco Collotti zárógondolatként idézett kijelentése is, mely az építész és a designer habitusát állítja szembe: előbbivel a formák időben való kiteljesedését, utóbbival a minden alkalommal való újraformálást azonosítva – mintegy megrovóan számon kérve a kortárs építészeken ezt a designer szemléletet.
Egy-egy jól lehatárolt terület bemutatásán és az általánosabb érvényű kritikai értelmezésén keresztül érdemi válaszok jellemezték Klobusovszki Péter, Ferkai András és Simon Mariann előadásait. Egy kortárs és egy 20. századi – félig már építészettörténeti – alkotópár munkáira illetve egy anyag alkalmazására fókuszáló előadásaikkal nekik sikerült legjobban egyensúlyt teremteni a konkrét építészeti művek és az értelmezések között, ezáltal legközelebb kerülniük a konferencia kitűzött céljához.
Klobusovszki Péter három épület elemzésén keresztül mutatta be a Herzog & de Meuron építészpáros munkáiban tetten érhető, újra felfedezett ornamentika eredetét és szerepét. A mulhouse-i Ricola raktár, az eberswaldei egyetemi könyvtár és a 40 Bond luxus apartmanház mindegyikében fontos szerephez jutnak azok az anyagok és technológiák, amelyekből az egyedi ornamens kibomlik. Ezek az anyagkísérletek (beton, alumínium), képzőművészeti gyökerű módszerek (sokszorozás, rekontextualizáció) és innovatív technológiák (betonra nyomtatás, öntőformák generálása síkbeli rajzból) az adott építészeti feladattal mindig mélyen összetartozóak, az épület reprezentációs programjától elválaszthatatlanok. Elemzésük során a korábbi előadásban már idézett Gottfried Semper-i beburkolás- (Bekleidungstheorie) és anyagváltás-elméletek (Stoffwechseltheorie) is biztosabb érvényűek. Az előadás azonban nem csak arra vállalkozott, hogy elemezze az anyagok és technológiák összefüggését a reprezentációval, hanem a mindezek mögött felsejlő szándékot is értelmezni próbálta. Továbbra is Semper nyomán a múlandó alkotások – történeti ornamentika, újság képek, graffiti – újraalkotásában az építészet emlékállító, megörökítő funkcióját éri tetten.
Semper elméleteinek és Herzog & de Meuron kimunkált felületeinek váratlan ellenpontjaként hatott az anyagok és szerkezetek nyersesége és önmagukhoz való őszintesége Alison és Peter Smithson bemutatott munkáiban. Ferkai András félig-meddig történeti megközelítésű előadásának sikerült a 20. századi építészet hazai recepciójában többnyire elkerült vagy félreértelmezett brutalizmust – a konferencia fogalmi hármasán keresztül megközelítve – új megvilágításba helyeznie. A házaspár ötvenes-hatvanas évekbeli munkáiban az anyagi minőség felértékelődése, a felületek nyersesége (nem kizárólag a vasbetoné) és összeépítésük egyszerűsítése mögött az anyaghoz fűződő viszony megváltozása, a tapasztalás közvetlenségének új szemlélete állt. Bár az építészetnek a korszerű anyagokhoz és megmunkálásokhoz fűződő viszonyát a jelenből a múltba transzponálta az előadás, relevanciája a jelenre mégis kitapintható volt. Egyrészt annak a habitusnak a továbbélésében, mely a felvillantott kortárs alkotók (Caruso & St. John, Lacaton & Vassal) munkáiban is tetten érhető, másrészt a háború utáni Anglia anyagi szűkössége és a jelen nem túl bőséges hazai forrásai közötti alkotás lehetséges stratégiájában.
A kortárs és a félmúlt Simon Mariann előadásában már egymás mellett jelent meg egyetlen anyag, a corten acél alkalmazása és a mögötte meghúzódó építészeti szándékok analízisében. A több évtizednyi mellőzése után ma reneszánszát élő rozsdás acél újrafelfedezése és legkülönfélébb helyzetekben való alkalmazása mögött az elemzés az anyaghoz való viszony változásán keresztül a technikához fűződő kapcsolat változását kereste. Az ipari fejlődésbe vetett hit korában felfedezett anyag építészeti alkalmazása a hatvanas években már önmagában is az anyagi, technológiai korszerűséget jelentette. A korszellem változásával azonban évtizedekre kiszorult az építészetből, s a szobrászat közvetítésével csak az ezredforduló környékén vált újra divatossá. A kortárs példák elemzése a mai alkotók és nem utolsó sorban az építészetkritikusok felület- és látványközpontúságát fedte fel: a pusztulás romantikájához és az időtlenség hamis látszatához való vonzódást.
Az elméleti szövegekkel szembeni másik végletet Cságoly Ferenc, Vukoszávlyev Zorán és Masznyik Csaba rengeteg példát és illusztrációt felsorakoztató vetítései jelentették. Szabadon értelmezett kérdések, kiragadott részproblémák és az ezekre adott szubjektív vagy alkotói, pragmatikus válaszok jellemezték az előadások szemléletét.
A címbeli fogalmakból kiemelve, kizárólag a textúráról kívánt szólni személyes élményeit, számára kedves példákat megszólaltatva Cságoly Ferenc. A textúrát mint az építészeti felület valamilyen tulajdonságát három szubjektív aspektusból körüljáró előadást így a példa felmutatásával való tanítás szándéka jellemezte. A textúra és az ornamentika összevetéséhez az ember és a mű közötti értelmi és érzelmi viszony adott nem túl biztos kapaszkodót. A kettő harmóniájában született népi és építészettörténeti példák kerültek szembe korunk “racionalitás által dominált" alkotásaival, melyekben, a kissé esztétizáló megközelítés szerint, a textúra eszközével pótolható az érzelmi aspektussal együtt elveszett ornamentika. A kortárs épületeknek művi textúrái csak mint a felületbe kódolt üzenet, az absztrakció érdekes, de idegen példái jelentek meg – a digitaliziáció kérdésére részben így reflektálva. Végül a textúra és az idő kapcsolatának, az épületek szép öregedésének bemutatásában csúcsosodott ki az egész előadásra jellemző, a munkáin keresztül meg is idézett Peter Zumthor írásaiban felfedezhető érzelmes, poétizáló megközelítés.
A hangsúlyozott anyagszerűséget mint a kortárs szakrális építészet dominánssá váló eszközét a terek szimbólumoktól való megtisztulásával és vizuális egyszerűsödésével párhuzamos tendenciaként értelmezte Vukoszávlyev Zorán. A rengeteg felvillantott példát azonban nem fűzte össze eligazodást segítő értelmezés, az előadás nagy része megelégedett a sokszínűség felmutatásával. Egyedül az a szándék volt érezhető, hogy a fényt és az atmoszférát – amelyeket a bevezető részben, kortárs képzőművészek (Olafur Eliasson, James Turrell, Hirosi Szugimoto) munkáit segítségül hívva állított az anyagszerűség mellé – ehhez az eszköztárhoz kapcsolja, és a szakrális épületek példáiban is felmutassa. A konferencia témájához kapcsolt újabb fogalmak ilyen módon azonban inkább az eredeti kérdésfelvetés megkerülését szolgálták, az anyag és a szerkezet adta felületi és téri minőségeknek e kortárs szakralitás kialakításában játszott szerepét nem sikerült feltárni. Az előadás végén egymással szembeállított három példa csak halvány ízelítőt adott ebből a kritikai lehetőségből.
Gyakorlatias és problémaorientált módon kívánt reagálni napjaink digitális technikák által meghatározott építészetére Masznyik Csaba. A leginkább az elmúlt évek kínai építkezéseit (olimpiai létesítmények, Zaha Hadid operaháza) jelentő globális kontextus alapos – és az előadás időkereteit jócskán meghaladó – elemzésből kiindulva azonban az előadás sajnos egy sem tartalmi minőségében, sem általános tanulságaiban nem reprezentatív példa analízisében érte el tetőfokát. A Duna-parti CET építészeti problematikáinak elemzése a konferencia helyét és idejét tekintve nagyon is aktuálisnak mondható, azonban a megcélzott építészeti diskurzus szempontjából mégis kisszerűvé vált. Bár Magyarországon ez az az épület, melyet mind elméleti, mind gyakorlati értelemben a digitális építészeti metódushoz lehet kötni, a tervezés és kivitelezés körülményei miatt mégis kétségbe vonható, hogy mennyire alkalmas ennek az iránynak a reprezentálására. A hibáit persze könnyű felmutatni, és tény, hogy a hallgatóságból ez a téma váltotta ki a leghevesebb reakciókat.
Az előadásokat egymással összevetve, és a konferencia eredményeit egybevéve feltűnővé válik, hogy az anyagközpontúság és a digitális technikák hatásait az előadások nagy részében csak egymástól elválasztva sikerült felmutatni. A két tendencia metszetének megmutatása, amit a konferencia maga elé célul kitűzött, csak részleteiben, egy-egy előadás szilánkjait összeillesztve sikerülhetett. Ennél a szétválasztásnál is érezhetőbb volt azonban a két téma közötti komoly hangsúlyeltolódás. Mintha a hagyományos értelemben vett felületi textúrákról mindenkinek lett volna mondanivalója, míg a digitális technikáknak az építészetre – ezen belül az anyagokra, faktúrákra – való hatásáról csak rendkívül korlátozott volna a tudás. S ez a kevés is rendkívül kritikus és távolságtartó módon kezelve jelent meg. Összegzésképpen tehát elmondható, hogy bár színvonalas és gondolatébresztő előadások jellemezték, vitaindító kérdéseire a konferenciának épp ezért nem sikerült maradéktalanul válaszokat találnia. Egy komoly konklúziója mégis volt: pontos képet mutatott a mai hazai építészeti gondolkodás preferenciáiról.
Turai Balázs
05:47
Várjuk az előadások anyagát! Lehet, h. csak én nem tudtam erről a konferenciáról, de megkockáztatom jó lett volna egy kicsit jobban meghírdetni, pl. én szívesen meghallgattam volna... Persze így is érdekes, sőt lehet érdekesebb:)
09:49
Kedves Balázs! Köszönöm a reakciót, mely – kiegészítve Simon Mariann privát levelével – csak megerősített abban, hogy Turai Balázsnak nem opponensként, hanem előadóként kellett volna ebben a történetben szerepelnie. Egy kérdés azonban még nyitva maradt: a provokatív zárómondatod, ami önmagában is megérne egy riposztot – a fölényeskedés érthetetlen, de nem ismeretlen szándékáról már nem is beszélve. Nem a húrt akarom tovább feszegetni, de ez lényegi kérdés, ami a konferencia egészét érinti. Egy „tudományos” konferencia nem kisiskolások házi feladata, ahol a tanító néni megmondja, hogy miből kell készülni, a végén pedig majd feleltet. És kiosztja (vagy kiosztatja mással) az intőt. Konferencia van egypúpú, van kétpúpú… stb. Tehát egy konferencia szólhat arról, hogy a maguk témakörében tudományos, vagy valamilyen szintű kutató munkát végző szakemberek összejönnek azért, hogy informálják egymást arról, amivel éppen foglalkoznak, hogy hol tartanak, de szólhat arról is, hogy valamilyen adott témával foglalkozó szakember-gárda (orvosok, fizikusok, vagy éppen történészek) ismerteti a maga eredményeit a többiek okulására és a saját hasznára, nota bene dicsőségére. Egyvalami biztosan nem lehet: házi feladat. A mi esetünkben a konferencia kiírása egy olyan konkrét témára koncentrált, amiben garantáltan nem lehet nyolc olyan embert találni Magyarországon, valószínűleg tágabb körben sem, aki előhúzza a fiókból a kutatási eredményeit éppen ebben a témában. Ráadásul az anyagszerűség vs. digitális technika (mint téma) mellett ott van még a cím három (izgalmas) fogalma is, mely a tárgyalásmódot is megkötni látszik. Nem is volna ezzel baj, ha annyi szabadság megadatna a konferencia résztvevőinek, hogy adaptálhassák a témát az ismereteikhez. Vagy azt kellene mondaniuk, hogy köszönöm, nem vagyok illetékes – ez esetben a kiíró egyedül maradna. Az STF konferencia résztvevőit sorra véve nem véletlen, hogy Pazár Béla és Szalai András nem kötötték meg magukat a kiírással, hiszen egyébként sem tartozik a digitális technika az érdeklődési körükbe, helyette a kacsolódó fogalmak tisztázására, illetve néhány említett teoretikus interpretálására vállalkoztak a saját – jól ismert – szemszögükből. Szerencsés helyzetben volt Klobusovszki Péter, aki évek óta a svájci építészettel foglalkozik, és vannak a tarsolyában olyan szerzők, akiknek az épületeit mindig más, most éppen ebben a vonatkozásban tudta a cilinderéből elővarázsolni. Hasonlóképpen örülhetünk annak, hogy a napjainkban ismét sokat emlegetett Smithson házaspárról (strukturalizmus reloaded) magyarul is hallhattunk és olvashatunk majd Ferkai András tolmácsolásában. Simon Mariann, mint kiíró, megfelelt a kiírásnak. Cságoly tanár úr és Vukoszávlyev Zorán is a szívükhöz közelálló témákat igyekeztek (szenzibilis építészet, minimalista építészet) a konferencia varázsszavaihoz igazítani. Ami engem illet, az előadás elején őszintén bevallottam, hogy nem szívügyem a digitális építészet, kizárólag a konferencia kedvéért és a saját okulásomra olvastam utána - a korábban kiadott kivonatban látható, hogy eredetileg sokkal tágabb összefüggésben szerettem volna a témáról beszélni –, de a CET annyi megválaszolandó kérdést vetett fel, és olyan izgalmasnak tűnt a konstrukció történeti összefüggésekben való értelmezése (és összevetése pl. a későgótikus hálóboltozatokkal), hogy nem hagyhattam ki. „Egy komoly konklúziója mégis volt: pontos képet mutatott a mai hazai építészeti gondolkodás preferenciáiról.” – írod. Tisztázzuk: az előadók névsora NEM reprezentálja a „mai hazai építészeti gondolkodást”. Azt az épülő házak és az épített környezet reprezentálja. Még számtalan intézmény számtalan tanára és mestere hiányzik ebből a névsorból ahhoz, hogy bármilyen értelemben is reprezentatívnak tekintsük. Ha a mondat azt akarja sugallni, hogy ez a sok vén konzervatív hülye nem ért a digitális technikához, akkor azt lehet érthetően is mondani, vagy legalábbis kevésbé fölényesen, úgy, hogy kedvünk legyen a témához nálunk jobban értők iránt is kíváncsivá válni. Masznyik Csaba
16:49
@Masznyik Csaba: kedves csaba, holnap hajnalban elutazom (élvezni a koranyári napsütést és a lágy friuliai szellőt) de legutóbbi reflexiódhoz még hadd fűzzek személyes megszólítottságom okán pár gondolatot. egy percig sem vitatom egy konferencia előadóinak autonómiáját. sem a szervezőét, hogy milyen szempontok szerint fogad be egy-egy cfp-re adott előadás absztraktot. nem vontam kétségbe az előadásod érvényességét sem (amit egyébként a beszámoló észrevételeitől függetlenül akkor és ott élveztem és érteni véltem). ez a beszámoló egyszerűen egy választott szempont alapján értékelte az elhangzottakat. lehetett (tudtam) volna más szempont alapján, másról, máshogy is írni, de bennem leginkább ez rezonált. azt sem állítottam, hogy az előadók magukban reprezentálnák a hazai építészeti gondolkodást. csupán azt fogalmaztam meg ebben a véleményben, hogy amit a konferencián láttam-hallottam az bennem leképezte azt, megfelelt annak, amit a hazai építészeti gondolkodásról az utóbbi tíz évből ismerek, valamint az épülő házakon, az épített környezetben látok. egy szubjektív párhuzam, nem több. a mondattal sem fölényeskedni, sem bármi dehonesztálót sugallni nem volt szándékom. mindezek a gondolatok már úgy gondolom a szöveg érzelmi alapú félreolvasásából származnak. ...és ehhez egy megjegyzést hadd fűzzek: előző kommentedben írtad, hogy nem ismersz. ennek ellenére rengeteg (többnyire negatív) szándékkal, fejemben kialakult képpel, szívügyekkel ruháztál fel. a véleményed szabad, de szelíden megjegyzem, hogy mindez csak vélelmezés, és többnyire téves. az alig burkolt "olyan engem ne kritizáljon..." szemléletből és az ironizáló-kioktató megfogalmazásából én is kiérezhetnék és szóvá tehetnék egyfajta katedra-fölényeskedést, de inkább nem teszem. továbbra sem (ahogy az írásban sem) kívánok érzelmi és személyes érvekkel élni. tisztelettel és baráti üdvözlettel, turai balázs
17:54
@Turai Balázs: Kedves Balázs! A válaszodat köszönöm. Az utolsó bekezdésben - és többnyire az előzőben is - igazad van, eltúloztam, elnézést kérek. Üdv! mCs
10:56
A tudósító felelősségéről A saját idő véges. Nem futja mindenre. "Régen" volt a Tölgyfa, pontosabban csak a Tölgyfa volt, meg a Bercsényi. Ma azonban, provincia ide, vagy oda, ha valaki minden, a számára fontos szakmai eseményen jelen szeretne lenni e kies Budán, s Pesten, felettébb módszeresen kell beosztania a naptárját. És akkor a nem szakmai eseményekről még nem is beszéltünk. Megoldás: tudósítani kell. Én magam is szoktam „noszogatni” Pásztor Erikát, hogy az ÉF – erejétől függően – törekedjen arra, hogy minél több eseményről szülessenek beszámolók. Ez nagyon nehéz kérés. Mert beszámolót, jó beszámolót írni nehezebb, mint megírni egy cikket valamilyen adott témakörben. Utóbbi esetben van egy téma, és van a szerző, ők ketten megvívnak egymással, valaki győz, mint a mesében – többnyire a szerző – és mindenki örül. Egy eseményről beszámolni viszont sokkal nehezebb, mert a szerzővel többen állnak szemben: adott esetben nem csupán egy, hanem sok másik téma és sok másik szerző. Ez így első hallásra ijesztőnek is tűnhet, és mi tagadás, az is: alig-alig találni alkalmas személyt, aki úgy tudósít, hogy a tudósítás kellően sűrített, mégsem nehézkes, informatív is, hiteles is – vagyis igaz – és eredeti is legyen. Az eredetiség elkerülhetetlen, a tudósítónak is szerzővé kell válnia. A tudósítás olyan, kis túlzással, mint a novella – az egyik legnehezebb irodalmi műfaj: „Nehéz műfaj a novella: egy-két oldalon teljes világot ábrázolni, a bonyolult emberi viszonyokat tömören leírni, az olvasó érzelmeire erősen hatni, s ehhez egyszerűen, képszerűen és drámaian fogalmazni. (…) A novella legyen igaz is, legyen mese is: essen egybe az olvasó tapasztalataival, de legyen csábítóan különös a formája, a cselekménye pedig – bármennyire rövid is – fordulatos.” – írja Spiró György a legújabb novelláskötete bevezetőjében. Én magam is ritkán vállalkozom ilyesmire (mást noszogatni könnyebb), legutóbb például Kis Péter hívott fel telefonon, hogy a Mesteriskolán lezajlott beszélgetésről írt beszámolómban javítsam ki az általa mondottakat, mert nem azt mondta és nem úgy mondta stb. Igaza volt. Kerékgyártó Béla hozzászólását is pontatlanul idéztem, nem jegyzeteltem, nem készült hangfelvétel, nem is készültem arra, hogy majd tudósítani fogok – csupán a történtek miatt voltam kénytelen. A számomra ismeretlen Turai Balázs beszámolóját a Struktúra-Textúra-Faktúra konferenciáról ezért kíváncsian vártam, s mikor jó sokára olvashattam, nem tudtam, hogy sírjak, vagy nevessek. Pontosabban, ha választhattam volna, okosabb lett volna a nevetést választani, de a zsigerek, a fránya idegek, a lélek spontán reakciója nem hagyott dönteni – mi tagadás, felhúztam magam rajta. El is titkolhatnám, alszom rá egyet, vagy kettőt, aztán megint hallani kezdem, ha csicseregnek a madarak, élvezem, ha süt a koranyári nap és simogat a lágy dunaparti szellő. (Orvoshoz menjen az, esetünkben én, aki a tucatnyi embert ha érdeklő kis konferenciácska összefoglalójára az életéből tíz percnél többet veszteget!) Turai Balázs beszámolója és értékelése a konferenciáról felkészült szöveg, szinte minden fent felsorolt igénynek megfelel, egy kivétellel: nem igaz. Mondjuk így: igazságtalan. (Szirénhangok elhessegetve, sajnálom.) Nyolcszor húsz (plusz miattam még húsz) perc szöveggel áll szemben egy nagy figyelemmel is legfeljebb tíz perc alatt végigolvasható kommentár – nyilvánvaló, hogy a tudósításban minden nem lehet benne. Turai Balázs ezért leszűkíti a vizsgálati tartományt és csak arra figyel, hogy a konferencia tárgya, az anyagszerűség és a digitális technika – általa, úgy tűnik jól ismert és elvárásokkal terhelt – viszonya mennyiben jelenik meg explicit módon az előadásban. Vannak, akikkel szemben e tekintetben toleránsabb, vannak akikkel szemben kevésbé. Lelke rajta. A vélemény szabad. Az enyém is. Turai Balázs írása kritikus és kemény, írta (nekem) Simon Mariann, illetve inkább szokatlan. Örömmel üdvözlök minden kritikus, kemény és szokatlan megnyilatkozást, én sem szoktam részrehajlóan fogalmazni, ha véleményt formálok valamiről. A szokatlanságok számát gyarapítva és szabad véleménynyilvánítási jogommal élve az én szövegemről írottakat – nem a véleményt, hanem a tárgyszerűséget tekintve – csendben, az ügy jelentéktelenségének tudatában, de határozottan visszautasítom. Tárgyszerűség alatt azt értem, hogy nem ezt mondtam és nem így mondtam. A kínai olimpia pekingi építkezései (Water Cube és a Kantoni Opera) a globális kontextusnak csak előzményét jelentették, szó volt a Szervita téri és a Váci úti irodaház-tervekről is, a globális felől a lokális kontextus irányába haladva. Az a tény, hogy ezen álmok után a CET, mint egyetlen megépült hazai példa került a középpontba, ez az alapállásom lényege volt: engem az érdekel, hogy mi hogyan csapódik le itthon. Mondtam is, és ebben volt némi irónia a kollégák irányában, hogy egyetemi pályafutásom során beleuntam abba, hogy büszkén mutogassak külföldi példákat. Szívesebben foglalkozom – ha esetünkben ez óhatatlanul "kisszerű" is – a hazai példákkal, a torzulások okaival, a provincializmustól való félelem miatt végképp provinciálissá váló erőlködés kifigurázásával. A magyar nyelvtan viszonylag pontos, Turai Balázs szövegében az alany az elemzés, az állítmány pedig, hogy kisszerűvé vált. Nem vált. Engem nem a „megcélzott diskurzus” és a digitális építészet helyes irányának „reprezentálása” érdekel - mert Turai Balázzsal ellentétben az nekem nem szívügyem - sem az, hogy keressek ehhez illő – leginkább külföldi – épületet, hanem az, hogy hogyan integrálódik mindez a mi kis hazai valóságunkba. Hogyan működik ebben a struktúrában a faktúra. Ha ezt Turai Balázs nem hallotta ki az előadásból, akkor az a gyanúm, hogy két malomban őrölünk és leginkább az zavarta, hogy nem az, és nem úgy hangzott el, ahogy elvárta és hallani szerette volna. Hasonlatosan Szalai Andráshoz, aki rámförmedt, hogy „akkor ez most jó, vagy rossz”? Az ő kérdése jogos volt annyiban, hogy igyekeztem a személyes véleményemet és távolságtartásomat kilúgozni a mondott szövegből és ez zavaró lehet annak, aki dörgedelmet vár. Nem igaz, hogy a CET hibáit könnyű volna felmutatni, persze a látványosakat igen, de én nem azokról, nem csak azokról beszéltem. Turai Balázs nem hagyta, hogy a fejében a CET-ről kialakult hamis képet (lsd, Szemerey Samu cikkét a Narancsban, mint e hamis kép példázatát) felülírjam. Itt érhető tetten a tudósító felelőssége. Ha az üzenet nem megy át, az lehet az előadás hibája is, valóban. Van, akinek átment. Ami a terjedelmet illeti, ezúton is megkövetek mindenkit, de a húsz perces előadás, mint műfaj távol áll tőlem. Az egyetemen anno Szalai Andrással kitalált és megvalósított Épületelemzés című tárgy léptékében – minimum másfél óra egy témára – érzem jól magam. Megtiszteltek azok, akik maradtak. Az összefoglaló végén olvasható „komoly konklúzió” talányosra sikeredett. Turai Balázs fájlalja, hogy a „digitális technikáknak az építészetre való hatásáról csak rendkívül korlátozott a tudás. S ez a kevés is rendkívül kritikus és távolságtartó módon kezelve jelent meg.” Sajnálatos, hogy Simon Mariann nem Turai Balázst kérte fel előadónak, aki bizonyára a fiatalabb korosztály képviseli és kevésbé kritikusan, kevésbé távolságtartóan viszonyulna a digitális technika építészeti példáihoz. Hozzá kell fordulni. Addig, amíg erre sor kerül, tartom a véleményem és tartom a távolságot is – a parametrikus építészeti handabandától éppúgy, mint Turai Balázs beszámolójától. Masznyik Csaba
12:51
@Masznyik Csaba: Külföldi példák és trend elemzése itt: Douglas Murphy: "Architecture, 'avant-gardes' and failure" http://vimeo.com/14135975 Kicsit nehézkesen indul, de megnézésre érdemes. :)
15:28
@Masznyik Csaba: kedves csaba, köszönöm az íráshoz fűzött reflexióidat, a rááldozott sokszor több, mint tíz percet. elöljáróban a körülményekről: a beszámoló készítésére való felkérés utólag és váratlanul ért, a konferenciára puszta érdeklődésből, a címben és a kiírásban körülhatárolt téma miatt mentem el. a kérdésfelvetésekre adott releváns megközelítést, új és érdekes információkat vártam (nem elvártam) az előadásoktól. a beszámoló-írás általad pontosan leírt nehézségeivel jóval később kellett megküzdenem. hogy nem egy leíró beszámoló mellett döntöttem, hanem egy kritikus, áttekintő írás mellett, abban az a körülmény is motivált, hogy a beszámoló nem magában fog állni az építészfórumon, hanem, úgy tudom, hamarosan az előadások szövegei, anyagai is megjelennek valamilyen formában. a beszámoló "igaz"-ságára ás igazságosságára áttérve: a beszámoló vizsgálati, értékelési szempontját tekintve, nem érzem úgy, hogy leszűkítettem volna a vizsgálati tartományt. egyszerűen a konferencia témáját, a kiírásában megjelölt kérdéseket próbáltam az előadások tartalmában tettenérni. közbevetve megjegyzem, ezek sem személyes elvárásokkal nem voltak terhelve, sem (sajnos és beismerve) általam nem elég jól ismertek - ezért is vártam érdeklődve a konferencia előadásait. ez nem szívügy, hanem egy konkrét kérdésfelvetésre adott válasz megítélése: szólt-e az előadás az anyagmegmunkálás, -felhasználás új (digitális) technológiai lehetőségeiről. mert a cím és a program alapján én erre vártam válaszokat. végül szívügyről és távolságtartásról: a beszámoló kritikus megfogalmazásában a fenti okok, s nem a digitális építészet, a “parametrikus handabanda” valamiféle elkeseredett védelme mozgatott. valójában a jelen hazai körülményei között igen korlátozottnak tartom a digitális tendencia valódi és hiteles megvalósíthatóságát. ugyanakkor ez nem jelentheti azt, hogy ne kéne előítéletektől mentesen, minél többet tudnunk róla. a konferencia témájaként megjelölt új anyagkísérleteket és -technológiákat azonban nagyon is relevánsnak tartom a hazai körülmények között is. az erről való diskurzus korlátozottságát sokkal inkább fájlalom. üdvözlettel, turai balázs