Szelíd brutalizmus – Tábori Péter és az alacsony, sűrű beépítés

Tábori Péter a 20. század második felének egyik legkiválóbb magyar építésze – csak épp itthon szinte senki nem ismeri. Goldfinger Ernő, Richard Rogers és Denys Lasdun tanítványának Angliában tervezett, alacsony, sűrű szociális lakótelepei a lakóépülettervezés történetének mérföldkövei, és egyben egy elveszett jövő mementói.

Szép új világ

A második világháború szörnyű pusztítással járt az Egyesült Királyságban. A bombázások nyomán több nagyváros, így London épületállománya is komoly károkat szenvedett. A romokká lett otthonok, az egész várost beterítő pernye és por, az adott esetben hosszú évekig üresen tátongó foghíjak, és a háborúból visszatérő katonák frusztrációja pattanásig feszítették a korábban is jelenlévő társadalmi feszültségeket.

A legégetőbb problémák a lakhatás területén jelentkeztek. A világégést követően a becslések szerint a szigetországban 750 ezer lakás hiányzott, emellett 500 ezer lakásra lett volna szükség a fennmaradt nyomornegyedek felszámolásához.[1] Nem csoda, hogy a lakáskérdés megoldása a háborút követő szociáldemokrata jóléti állam egyik olyan projektje volt – az állami egészségügyi rendszer mellett –, amelyben megkérdőjelezhetetlen egyetértés alakult ki a döntéshozók köreiben.

A probléma megoldásának lehetőségét mind a politikusok, mind az építészek a modernista, iparosított lakásépítésben látták. A mennyiségi lakáshiány mihamarabbi enyhítése azonban minduntalan összetűzésbe került a lakhatás minőségi feltételeivel, ami sokszor gyenge kivitelezési színvonalhoz, illetve az építészeti tervek érzéketlen sematizmusához vezetett. Az eredetileg Le Corbusier által vizionált, végeláthatatlan zöldterületekből hegyekként kiálló, sokemeletes monstrumok már a svájci mester terveiben is a gigantikus méretű tájszobrászat öncélú attrakcióivá váltak, de kisebb léptékben is a fizikai és a szociokulturális városi szövet kontinuitásának elszakadását testesítették meg.

A korszak vezető építészeinek jelentős része ugyanakkor nem megalomán vágyainak öncélú megvalósításaként tekintett munkáira. Őszintén hittek benne, hogy egy szép új világot építenek, és ez részben igaz is volt: a háborút követő lakásépítési hullám családok százezreinek a lakhatási körülményeit jobbította jelentős mértékben.

Sűrű, de alacsony – mi az?

Természetesen a magasházas, modernista lakótelepek között is találunk sikeres, a mai napig jól működő példákat, illetve azt is fontos megjegyezni, hogy amortizálódásuk legalább oly mértékben függött a társadalmi adottságoktól és a későbbi politikai körülményektől, mint az épületek milyenségétől. Ettől függetlenül nem véletlen, hogy a ’60-as évekre a vezető építészeti körökben is egyértelművé vált, hogy a korábbi elképzelések a tömeges, olcsó, előregyártott lakásépítésről zsákutcába futottak.

A kor fiatal, ambiciózus építészeit az foglalkoztatta, hogy milyen módon lehet összeegyeztetni a modernista építészet formai vívmányait Nagy-Britannia szociokulturális adottságaival és a városszövet meglévő struktúrájával. A korbüziánus modernizmus tabula rasa szemléletét elvetve megkísérelték az utca reintegrációját a modernista építészetbe.

Mindez azonban nem jelentett valamifajta múltba révedő nosztalgiát. A korszak újító szellemiségű tervezői ki nem állhatták az angol kasztrendszert: megvetették a magasban rejtőző, basáskodó hatalom, és a kizsákmányolt, aluliskolázott nép kettősségére épülő elitista ideológiát. Egy igazságos, egalitárius társadalomban hittek, amelynek elérése érdekében elengedhetetlennek tartották a kontinuitás és a kapcsolódás fogalmait.

Ezen kísérletek legfontosabb műhelye London Camden kerületében volt. Az 1963-ban, három városrész összevonásával létrejött Camden az ország egyik leggazdagabb önkormányzataként működhetett, ahol Sydney Cook főépítész vigyázó szemei alatt az egyetemekről frissen kikerült, legragyogóbb tehetségek dolgozhattak.[3] A főépítész a politikusokkal és a várostervezőkkel is hajlandó volt heves vitákba keveredni azért, hogy osztályán a lehető legjobb, leginkább előremutató tervek születhessenek meg. A sorozatgyártást és a fentről indítványozott típusterveket kategorikusan elvetette: „Akkor fogok típustervet használni, ha mutatnak nekem egy típustelket."[4] Cook hivatali ideje alatt a kerület több mint 40 szociális lakhatási projektet indított, amelyek közül egyik sem volt egyszerű, tömb-, sáv- és pontházas beépítés.[5]

A camdeni kísérlet legmeghatározóbb építésze Neave Brown volt, akinek a nevéhez kötődik minden bizonnyal a világ első, szigorúan véve alacsony, sűrű – azaz maximum 4 szint magas és minimum 350 fő/hektáros lakósűrűségű – beépítése, a Fleet Road lakótelep. A 71 lakást számláló telep a feje tetejére állítja a modernista lakásépítésre jellemző figura-háttér kapcsolatot, ahol a háttérből (differenciálatlan nyílt tér) autonóm jelként emelkednek ki a toronyházak sziluettjei. Brownnál az épület szétterül és kitölti a telket, azaz a külső terek a terv immanens részét képezik.

Ebből adódóan ezen terek gondos tervezése kitüntetett fontosságú feladattá vált. Brown – Christopher Alexander és Serge Chermayeff Community and Privacy: Toward a New Architecture of Humanism c. könyvének gondolataira alapozva – a közös használatú terek komplex struktúráját építette fel, amelyben a város publikus tere, illetve a lakások privát tere közé egyértelműen definiált, de az átjárást is biztosító félpublikus és félprivát terek kerültek. Így lehetséges, hogy a Fleet Road lakótelep nagyvonalú, fényes, kétszintes lakásaihoz nemcsak privát teraszok és erkélyek, hanem nagyméretű, a földszinten lévő parkolók tetején kialakított közösségi kertek is tartoznak.

Brown 2018-ban, halála előtt mindössze pár hónappal elnyerte a brit építész szakma legrangosabb elismerését, a RIBA Arany Medálját. A díjra a Fleet Road-nál kikísérletezett tervezési elveket sokkal nagyobb léptékben megvalósító Alexandra Road lakótelep lakóközössége terjesztette fel.

Tábori Péter élete és építészete

Brown mellett más fiatal tehetségek is érkeztek Camdenbe. Közéjük tartozott a magyarországi születésű Tábori Péter is, aki Cook hívására és Brown hatására döntött úgy, hogy feladja presztízses állását és az önkormányzat építészeti osztályán folytatja. Pedig Tábori karrierje nem is állhatott volna stabilabb lábakon.

Tábori Péter 1940-ben, Stroh Péter néven született Budapesten. Mivel édesapja és nevelőapja is a rendszer ellenségének számított, az ’56-os forradalmat követően az egész családot, így a mindössze 16 éves Pétert is börtönbe zárták. 6 hónappal később végül szabadon engedték őket, ekkor emigráltak Nagy-Britanniába. A fiatal fiú itt vette fel nevelőapja vezetéknevét (Tábori), tanult meg angolul, majd jelentkezett sikeresen London egyik vezető építészkarára, a Regent Street Polytechnicre. A szakma nagyjai hamar felfigyeltek tehetségére. A későbbi Pritzker-díjas James Stirling ajánlására tervezési gyakorlatát Goldfinger Ernőnél végezte, majd későbbi konzulense, Richard Rogers fiatalkori irodájában dolgozott rajzolóként. Később Rogers és Renzo Piano, a Pompidou központ tervpályázatára beadott tervének rajzolásában is részt vett. Az egyetem után a kor egyik vezető építésze, Denys Lasdun irodájába szegődött. Lasdun diplomamunkáját látva hívta el magához a fiatal Táborit, aki a University of East Anglia teraszos elrendezésű épületén dolgozhatott. Tábori tehát egy stabil, előkelő állást hagyott hátra a camdeni önkormányzatért. Bár minden bizonnyal részben ez vezetett ahhoz, hogy neve a szakma szűk körein kívül feledésbe merült, áldozata korántsem volt hiábavaló.[6]

Első projektje, amelynek vezetését mindössze 28 évesen vette át, hihetetlenül összetett feladat volt. A megbízás a kerület egyik jómódú környékébe ékelődő, viktoriánus sorházakból álló, szlömösödött zárvány teljeskörű újjáépítésére szólt. Bár a döntéshozók eleinte a terület szanálása és újjáépítése mellett kardoskodtak, Tábori hatására a több mint 6 hektáros térség egy részét bontás helyett rehabilitálták volna. Ez a fajta, a meglévő közösség érdekeit szem előtt tartó, humánus szemlélet igencsak ritka volt még ekkoriban. A kiterjedt beavatkozás eredetileg nemcsak lakófunkciókat, hanem különböző közösségi szolgáltatásokat (pl.: könyvtár, idősotthon, nappali foglalkoztató, fogyatékkal élők otthona stb.) is magába foglalt, azonban a politikai hátszél megváltozása miatt végül csak a legelső, északi ütem lakóházai épültek meg.

A Highgate New Town – mai nevén Whittington lakótelep – kéthektáros területe 275 lakást számlál, ami 529 fő/hektáros bruttó lakósűrűséget jelent. A fotókat látva ez szinte elképzelhetetlennek tűnik, azonban igaz. Tábori Péternek egy alacsony, 4 szint fölé nem emelkedő beépítéssel a városi térségekkel vagy épp a sokemeletes lakóparkokkal vetekedő sűrűséget sikerült elérnie. Hogyan lehetséges, hogy a Highgate New Town ennek ellenére kifejezetten szellősnek, zöldnek, családiasnak érződik?

Egyrészt a beépítés – Brown munkáinak újításait átemelve – szervezése gyalogos- és utca központú.  A lakótelep helyszínrajzán egyértelműen kirajzolódik a telep „fürtös" struktúrája: egy „fürt" három épületsávból és a közöttük elhelyezkedő két sáv földszinti garázsból áll. Az épületek a telek enyhe déli irányú lejtését kihasználva lépcsőznek fel, a sávok között a parkolók tetején kialakított gyalogos utcák futnak. A két „fürtöt" egy nagyobb közpark választja el egymástól.

Tábori terve alapvetően 3 elméleti elgondolásra épít. Egyfelől mindenképp szerette volna elkerülni, hogy a megépült lakótelep a városi szövetbe ékelődő, elzárt enklávéként, „gated community"-ként jelenjen meg. Ennek érdekében a telek minden irányban átjárható, valamennyi utcája csatlakozik a városhoz és a telephez tartozó park sincs elkerítve. Másrészt fontos volt számára, hogy a privát és publikus terek egyértelmű, kettős struktúrája érvényesüljön (ebben szembement Brown elképzeléseivel). Harmadrészt kitüntetett figyelmet szentelt a lakások szuverenitásának: minden lakás saját bejárati ajtóval és házszámmal rendelkezik, tehát közvetlen kapcsolatban áll az utcával. Ez az elrendezés a tradicionális viktoriánus és György-kori brit sorházak térszervezését öltözteti modernista köntösbe.

Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy minden lakáshoz jelentős méretű erkély(ek) tartoznak, amelyek mind déli irányba néznek. Tábori előremutató gondolkodását jól szemlélteti, hogy eredetileg nyitható-zárható télikertekként képzelte el a teraszokat – így kiaknázva a passzív hőnyereséget –, ez azonban a költségcsökkentések okán meghiúsult. Az egész évben nyitott teraszok ugyanakkor lehetőséget adnak arra, hogy a privát külterek és az utca publikus tere között közvetlenebb kapcsolat szövődjön.

Bár a végleges tervek 1970-ben készültek el, a telep átadása a kivitelezést végző cég hibájából csak 1979-ben történt meg. Tábori még két másik, szintén figyelemre méltó, de talán kevésbé jelentős lakóberuházást tervezett a camdeni önkormányzat számára (Oakshott Court, Mill Lane-Solent Road), majd később a kerület vasútvonalai fölé építkező, ambiciózus városfejlesztési projekt tervein dolgozott, amely utóbbi azonban már sohasem látott napvilágot.

Hátralévő életéről viszonylag kevés információ áll rendelkezésre. Egyes források szerint többekkel közösen magánpraxist alapított, és főként külföldi, németországi megbízásokon dolgozott. Életének ezen szakaszát egy súlyos autóbaleset és betegségek is nehezítették. Akik ismerték, kimagaslóan intelligens, és elkötelezett emberként emlékeznek rá. Élete utolsó éveit a Berthold Lubetkin által tervezett Highpoint I egyik földszinti lakásában töltötte. Tábori Péter 2023. február 29-én hunyt el, 83 évesen.

Camden öröksége

Neave Brown pár évvel ezelőtti elismerése óta a Camdeni szociális lakásépítés eredményei ismét az építészeti érdeklődés középpontjába kerültek. Bár a ’80-as évek neoliberális fordulata, amely egyben az önkormányzati lakásrendszer szinte teljes leépítésével járt, sok tekintetben megtépázta a jóléti állam utolsó évtizedének utópikus beruházásait, a camdeni telepek szinte kivétel nélkül mind a mai napig sikeresek. A Highgate New Town esetében mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy a lakóközösség, több szakemberrel közösen, felterjesztette a lakótelepet a műemléki védettségre.

A camdeni beruházások a szigetországban kiépült jóléti állam utolsó évtizedének nagyszabású mementói, amelyek átadása azonban már egy új korszak hajnalához kötődik. A Margaret Thatcher nevével fémjelzett, az állam szociális ellátórendszerét drasztikus mértékben leépítő politika sok alapvető közszolgáltatás magánosítása mellett a lakhatással kapcsolatos feladatok teljesítését is a szabadpiac szereplőire bízta. Állami támogatások híján az önkormányzatok a korábbi évtizedekben épült lakótelepeket sok esetben képtelenek voltak megfelelően karbantartani, így azok gyorsan amortizálódtak. A politika előszeretettel aknázta ki ezt a helyzetet az előző rendszer kudarcának illusztrálására.

Mindez a mai napig mélyülő lakhatási válság kialakulásához vezetett, aminek a szabadpiaci mechanizmusoktól várt megoldása soha nem érkezett el. Ennek köszönhetően az elmúlt években az államilag támogatott lakásépítés ismét napirendre került. Bármilyen újonnan formálódó lakáspolitikának érdemes múlt példái felé is fordulnia, hiszen a sikertelen és a sikeres projektekből is számos tanulság vonható le. A camdeni önkormányzati lakásépítés eredményei azonban egyértelműen alátámasztják, hogy a célokat nem szem elől tévesztő, felelősségteljes építészeti kísérletezésnek fontos szerepe lehet a lakhatási problémák enyhítésében.

Mark Swenarton, a camdeni lakásépítés aranykorával foglalkozó neves építészettörténész így összegzi kutatásait: „[A Sydney Cook alatt] megépület lakhatási projektek nemcsak az ország utolsó igazán fontos szociális lakótelepei, hanem vitathatatlanul Nagy-Britannia elmúlt 50 évének legkoncentráltabb városi lakhatással kapcsolatos vizsgálatának megtestesítői."[7]

Douglas Murphy, a nagy hatású Last Futures c. kötet szerzője pedig így fogalmaz:

Büszkék lehetünk rá, hogy Tábori Péter személyében egy magyar építésznek is pótolhatatlan szerepe volt mindebben!

Winkler Márk

[1] Boughton, John: Municipal Dreams. The Rise and Fall of Council Housing. London: Verso Books, 2018.
[2] Le Corbusier: Plan Voisin. The Street. http://www.fondationlecorbusier.fr/corbuweb/morpheus.aspx?sysId=13&IrisObjectId=6159&sysLanguage=en-en
[3] Ekkoriban minden brit önkormányzatnak volt saját főépítésze és építészeti osztálya, ahol sok tervező építész is dolgozott.
[4,5] Swenarton Mark: Cook’s Camden. The Making of Modern Housing. London: Lund Humphries, 2017.
[6] A teljes képhez hozzátartozik, és egyben a korszak viszonyainak is szemléletes jellemzője, hogy az önkormányzat ekkoriban versenyképes fizetéseket tudott nyújtani.
[7] Swenarton Mark: Cook’s Camden. The Making of Modern Housing.