SZTORI-ÉPÍTÉSZET...

Adalékok az V. Jeruzsálemi Építészeti Szemináriumhoz.

 

Két nemzetközi jelentőségű kortárs építészeti seregszemle követte egymást június közepén: az V. Jeruzsálemi Építészeti Szeminárium és a VII. Velencei Építészeti Biennale nyitó eseménysorozata.

Az ország összetett történelme - vallási, kulturális és politikai környezete érdekes és elgondolkoztató hátteret adott a június 10 és 14-e között Izraelben megrendezett találkozónak. Sokat ígérő volt a konferencia mottójául választott gondolat is - "Reinventing Space: Beyond the Boundaries of the Twentieth Century" (A tér újrafeltalálása: A huszadik század határain túl).

A jeruzsálemi építészeti szemináriumot 1992-ben rendezték meg először, a Ram Karmi- és Ada Karmi-Melamede tervei szerint épült izraeli Legfelsőbb Bíróság új épületének felavatása után. Ez az épület mintaadó lett az elmúlt évek izraeli építészetében, Ada Karmi-Melamede pedig szerénysége és kiemelkedő alkotásai révén, méltán vált a későbbi szemináriumok meghatározó és kedvelt egyéniségévé. (Ada Karmi-Melamede, aki Louis I. Kahn tanítványaként kezdte pályáját, 1969 óta főként New York-i és tel-avivi irodákban dolgozik, a Columbia Egyetem építész tanára, s mindemellett a tel-avivi modern építészet kiváló ismerője.)

A Legfelsőbb Bíróság épületét a Rothschild család által támogatott Yad Hanadiv Alapítvány építette, amely 1992-vel kezdődően újra indította a kétévenkénti szemináriumok sorozatát. Ez a szervezet az aktív párbeszéd és információcsere támogatására kötelezte el magát a kortárs építészet világában, s elképzelései megvalósításához igazán nagy neveket sikerült megnyernie. A meghívott vendégek között olyan építészek szerepeltek, mint Renzo Piano, Kenneth Frampton, Alvaro Siza, Arata Isozaki és a közelmúltban elhunyt Enric Miralles. Beatrice Rosenberg de Rothschild így fogalmazta meg a konferencia céljait: "a szeminárium értékes lehetőséget nyújt az építészek közösségének az elgondolkodásra, mérlegelésre, új felismerések és elméletek kifejlesztésére. Reméljük, hogy ami itt megszületik, az inspirálni fogja az építészeket arra, hogy meghaladják a múlt konvencióit." Az alapítvány minden dicséretet megérdemel egy ilyen értékes dialógus támogatásáért, különösen egy olyan szakmai közösségben, amelynek ritkán van lehetősége arra, hogy tapasztalatcserére gyűljön össze. Ugyanakkor azonban kérdéses, hogy az ezévi szemináriumnak, amelynek vendéglistáján Daniel Libeskind, Cecil Balmond, Thom Mayne, Enrique Norten, Carme Pinos, Wolf Prix, Robert A.M. Stern, Bernard Tschumi, Ken Yeang és Charles Jenks - a mai építészet kiemelkedő és népszerű "sztárjai" - szerepeltek, sikerült-e keresztülvinnie Beatrice de Rothschild szándékát, hogy az összejövetelt a kívánt szintre emelje.

A konferencia elnöki tisztségét Daniel Libeskind töltötte be. Ő annak a típusú építészetnek az egyik központi alakja, amely az elmélet és a felépített világ között igyekszik hidat verni. Bár megépült terveinek portfoliója viszonylag karcsú, világos, hogy az ő küldetése az, hogy három dimenzióban is megvalósítsa azokat az elméleteket, amelyeket már évtizedek óta érlel. Ennélfogva érthető Libeskind kísérlete a modernizmus kategóriájának újraértelmezésére, hiszen munkája a hagyományostól meglehetősen eltérő célkitűzésekben gyökerezik. Joggal támadva a városképeinket meghatározó semmitmondó és arányosságot nélkülöző építmények könyörtelen terjedését, azzal érvel, hogy a minőségi építészet kulcsa a "humanisztikus és kreatív hagyomány" újraélesztése, amely révén az építészet újra visszanyerhetné fantáziadús teli hangját és jelenlétét. Posztmodern elődeitől eltérően, azonban nem a történelemből merít inspirációt. Az építészetet szinte szobrászati kifejezésmóddá változtatta: látszólag figyelmen kívül hagyja a nehézségi erő és a fizika összes kartéziánus szabályát, épületei saját épületszerkezeti bravúrjaira támaszkodva válnak egyedülálló objektumokká, kiemelkedve adott kontextusukból. Libeskind - mind megépült, mind folyamatban lévő terveket mutatott be - , példaképpen erre az új építészeti irányra. E munkái közül talán a legjelentősebb a nemrég befejezett és megnyílt Zsidó Múzeum Berlinben, valamint a londoni Victoria és Albert Múzeum bővítésére benyújtott tervjavaslata, amely a Spirálépület nevet viseli. Mindkét múzeum rendkívül érzékeny és komplex területet képvisel. A berlini Zsidó Múzeum az elmúlt huszadik század történelmének egyik legkényesebb témáját testesíti meg, míg a V&A, mind építészeti, mind kulturális szempontból a brit hagyományok szimbóluma. Libeskind mindkét esetben a konvencióktól eltérő megoldást választott. A berlini Zsidó Múzeum (amely nyitva van, de még nincs benne "kiállítás"), hét különböző rámpákkal, lépcsőkkel és fasorokkal egymáshoz kapcsolódó épületből és udvarból áll. Ez olyan épület, amely - Libeskind saját szavaival élve - "létrehoz egy történetet". Valóban, az egyik nem derékszögű térből a másikba nyíló homályos látvány, a furcsa cikk-cakkos ablakok különleges tapasztalati élményben kell, hogy részesítsék a látogatót. Ugyanakkor elgondolkodtató, hogy az épület, amelynek ennyire saját, domináns hangja van, mennyire tud hozzájárulni a múzeum elszomorító és komor témájához. Bár Libeskind elsősorban intellektuális kiindulópontot vett fel az önkényes formák és alakok igazolására, úgy tűnik, hogy ezek a kapcsolatok teljesen függetlenek magának a holokausztnak a témájától.

A V&A bővítés - amely sok vitához és párbeszédhez szolgáltatott municípiót a brit sajtóban és bulvárlapokban, amióta Libeskind 1998-ban megnyerte a pályázatot - szintén épített környezetétől elütő alkotás. A V&A a brit tradíciókat, kultúrát, a "felső tízezret" jelképezi. A komor, barátságtalan kőhomlokzat minden értelemben ezt a szerepet erősíti. Az új épületnél Libeskind elhagyta a tradicionális megoldásokat, szoborszerű kompozíciót illesztett a régi épületek közé, belsejében egy spirállal, amelyre felfűzte a használható tereket. Az embert lenyűgözi a - valószínűleg a múzeum legalapvetőbb funkcionális követelményeinek kontójára kibontakozó - térbeli virtuozitás. Libeskind azonban, éleselméjű intellektusával és arrogáns retorikájával igazolja azon meggyőződését, hogy az építészeti kifejezés új nyelve felé vezető utat kövezi ki munkáival.

Az idei szeminárium végül is a Daniel Libeskind és barátai közötti belső dialógussá vált, mivel, egy-két meghívott kivételével, a legtöbb építész hozzá hasonló ideológiát és felfedezési irányt képviselt: nevezetesen a kartéziánus rendtől való elszakadást, illetve egy új, szoborszerű nyelv megteremtésére irányuló próbálkozást az építészetben. Ezen építészek legtöbbje viszonylag kevés megépült munkával rendelkezik, kutatásaik intellektuális és akadémikus berkekben, elszigetelten folynak. "Elit" megbízóik vannak, olyanok, akiket érdekelnek ezek a tervek és akik képesek szponzorálni is ezeket a némiképpen frivol felfedezéseket. A bemutatott épületek közül soknak nem is volt tervezési programja, vagy ha volt is, az teljesen elszakadt az időtől, a költségvetéstől és... a valóságtól. Bár ez a kis és bizonyos értelemben belterjes építész-kör igen szűk perspektívát mutatott be az új trendekből és irányzatokból, néhány előadás mégis igazán inspiráló élményt nyújtott. Cecil Balmond, egy Londonban dolgozó szerkezettervező mérnök betekintést engedett néhány, a legnagyobbak közé tartozó, kortárs építésszel - köztük Daniel Libeskind - folytatott együttműködésbe. Balmond sorra mutatott be olyan terveket, amelyekben kreatív és invenciózus gondolkodása nemcsak "támogatta" az építész elgondolásait, hanem valóban alapvető befolyást gyakorolt az épületek alakjára és formájára. A statikus mérnök hagyományos szerepével szemben - amely szerint annak feladata, hogy biztosítsa azt a "csontvázat", amely az építész vízióját támogatja - Balmond feltaláló, tervező és esztéta egyszemélyben, aki örömét leli abban, hogy formai kérdésekben párbeszédet folytathat az építészekkel. A hagyományokkal szakító formák részleteit példaképpen véve, bonyolult számítógépes modellezőprogramok segítségével szemléltette, hogy a fizika és az épületszerkezetek legtöbb hagyományos modellje másképpen is újragondolható.

A "poszt-kortárs" teoretikusok palettájáról a hagyományokat egyedül képviselő, tudatos lázadójaként meghívott Robert A. M. Stern tartotta az egyik legjobban szerkesztett és legátfogóbb előadást. Robert Stern, olyan építészekkel együtt mint Charles Moore és Robert Venturi, az "amerikai" hagyományokhoz, gyökerekhez való visszatérés egyik legnevesebb propagálója. Jeruzsálem kétezer éves falai alatt egy ilyen kétszáz éves hagyomány talán groteszknek tűnik. A történelmi formák Stern általi tántoríthatatlan alkalmazásának stilisztikai eredményei - sem feltétlenül - rokonszenvesek. Mégis, a Jeruzsálemi Szeminárium összefüggésrendszerében Stern intellektuális kiindulópontja, kollégáinak némileg felszínes ideológiáival összehasonlítva, érdemes a figyelemre. Stern, aki építészeti prakszisában elsősorban nagyvállalati és intézményi megbízóknak dolgozik, a közelmúltban több száz épületet hozott létre egyetemektől kezdve a Disney Corporation-tól kapott számos megbízásig. Miközben érzékelhető a stílusbeli változatosság, állandóan jelen van egy bizonyos "historizáló íz". Egy egész amerikai város megtervezését és annak felépítését célzó projektje egyszerre inspiráló és zavarba ejtő. Ami az amerikai értékek és életmódminták továbbadását illeti, Stern néhány amerikai kortársával együtt (és a Disney Corporation-től kapott támogatás segítségével) egy új, előre megtervezett amerikai város modelljét hozta létre, paradox módon mintegy 50 évvel visszaforgatva az idő kerekét. Celebration -így hívják a várost- az amerikaiság minden jegyével rendelkezik, beleértve az almáspitét is. Nosztalgia és utánzat. Stern szerint a lakók olyan büszkék rá, hogy ott lakhatnak, még tévét sem néznek...

Enrique Norten, egy fiatal mexikói építész szintén frissítő hatású előadást tartott. Bár a Libeskind féle szellemi iskola tanítványa, megőrizte közelebbi kapcsolatát a megépített világ hagyományaival. Norten, saját bevallása szerint, "szeret építeni", és épületei is jobban mutatják az anyagok és a forma iránti szenvedélyét, mint az elméletekkel és szónoklatokkal való manipulációkat. Norten munkája hidat próbál verni az elegáns modern hagyomány és a helyi, mexikói kultúra között. Elődeihez, például Barragan-hoz hasonlóan munkái tiszteletben tartják a helyi anyagok által szabott határokat és korlátokat, miközben magáénak vallja a nemzetközi kifejezésmód összetettségét. Talán Norten foglalja össze a legjobban saját felfedezéseinek eredményét a többi építésszel szemben: "a jó építészethez nincs szükség jó sztorira".

A jeruzsálemi konferenciát a világ bármely pontján megrendezhették volna. Az előadó építész-világhírességek szinte kivétel nélkül "önmagukat adták" - egymással, a hallgatósággal, vagy a találkozót körülvevő várossal való kommunikáció nélkül. Különösen kiábrándító volt az, amikor két nap múlva Velencében szinte ugyanezek a sztárok, ugyanazt a "műsort" adták: ugyanabban az öltönyben, ugyanazokkal a "színjátéki" fordulatokkal - a velencei építészeti kiállítás Massimiliano Fuksas által megfogalmazott hívó szólamára: "Több etikát, kevesebb esztétikát".


Lerner Hall Diákközpont, Columbia Egyetem, New York, Amerika, 1999
Építész: Bernard Tschumi és Gruzend Samton
Fotó: Peter Mauss/ESTO

Érdemes eltöprengeni azon, hogy milyen tanulságot kínál az ötödik Jeruzsálemi Építészeti Szeminárium. A sebesség, az új technológiák és médiumok, a kép- és techno-kommunikáció korában világos, hogy az építészeti szakmát is "megfertőzték" ezek a jelenségek, diagnosztizálhatóak az általuk kiváltott "tünetek". Bernard Tschumi egy teljes előadást áldozott egyetlen, a közelmúltban megvalósult terve bemutatására (a New York-i Columbia Egyetem egyik épületének egy meglehetősen jelentéktelen bővítése), tette pedig ezt egy rap video formájában. Miközben Libeskind azt állítja, hogy a humanisztikus hagyományhoz való visszatérést keresi, munkája egy olyan önmagába szédült és szűklátókörű felfogást tükröz, hogy kétségeink vannak afelől, hogy egyáltalán létrejöhet-e ilyen hagyomány. Valóban, úgy tűnt, hogy az építész szakma két táborra szakadt. Egy olyanra, amelyben az "ötlet" vagy sztori szükségessége fontosabb, mint a funkcionális premisszáé, és egy olyanra, amelyben a gyakorlatias illetve funkcionális célkitűzés megőrzése verseng a formai elképzelésekkel. Valószínűleg sok látogató hagyta el a szemináriumot a szoborszerű formák építészetben való új megjelenése által inspirálva, de mégis azon töprengve, hogyan lehet ezt a nyelvezetet a pragmatikus valósághoz adaptálni Jeruzsálemben, Párizsban vagy Budapesten...

Demeter Nóra, Zoboki Gábor

(Az írás korábban megjelent a Balkon 2000/4. számában)