Születés és halál: ravatalozó Tarcalon

Tarcalon, a Tokaji-hegy oldalában egy '60-as évekre jellemző, aszimmetrikus, kettős tömegű ravatalozó állt, amely sem építészeti megjelenésében, sem alaprajzi kialakításban nem teljesítette a használati igényeket. A Salamin Miklós által tervezett ökumenikus temetőkápolna, amely külsején érződik a szakralitás, erre ad megoldást.

Életünknek egyre kevésbé része a születés és a halál. A gyerekszületés már kizárólag kórházban, egy orvosi gépezet részeként történik: időre meghatározott, ütemezett szülésekkel, tervezett császármetszéssel. Függetlenül attól, hogy a gyerek mikor akar megszületni. A születés csodájából nem sok marad, sem a gyereknek, sem a mamának, és nem utolsósorban az édesapának sem. Nem véletlenül egyre több mozgalom indult meg az alternatív szülési módokért, az otthonszülésért, a bababarát szülőszobákért, az apás szülésért, vagy, hogy az édesanya maga mellett tarthassa a gyermekét a kezdetektől.

S bár ezek a törekvések sokszor a hierarchikus orvos szakma ellenállásával találkoznak, mégis azt mutatják, hogy valami nincs teljesen jól. Az anyára mint feladatra, csak mint betegre tekintő személytelen eljárásokat a ma már valóban sokkal magasabb szintű orvosi ellátás csak részben indokolja.

A halál talán még a születésnél is sokkal inkább kikerült a hétköznapi, XX-XXI. századi ember életéből. Egyrészt tudjuk, a haldokló, súlyos beteg ember tökéletes orvosi ellátását csak egy kórházban, hivatásos orvos és egészségügyi személyzet tudja biztosítani. Másrészt az elmúlásra készülő embernek lehet, hogy nem egy még tökéletesebb gyógyszerre, egy újabb kezelésre, hanem egy emberséges búcsúra lenne szüksége – azoktól, akikhez hozzátartozott, és akiktől most elválni készül.

A kórház, a kórházi elfekvő sokszor a hozzátartozók számára is megoldás, egy menekülési út, hogy nem nekik kell ápolni, gondozni, figyelmet, időt áldozni azon hozzátartozójukra, aki már esetleg amúgy sem volt az életük része. Megteszi ezt helyettük valaki más jól-rosszul megfizetve. Régen a haldokló gondozása, ápolása, és utána a ravatalozás, a gyász a család, illetve a szűkebb – tágabb környezet, közösség feladata volt. Manapság ezeket a kényelmetlen feladatokat kiveszik a kezünkből, más végzi el ezt a szolgáltatást, az öregek otthonában, a kórházban és legvégül a temetőben, a ravatalozóban. Nincs már otthoni siratás, a méltóságos halál az elmenőknek és a búcsú lehetősége az itt maradóknak. Pedig a búcsúra, az utolsó időszak személyességére, a gyászra nem csak a haldoklónak van szüksége, hanem a családtagoknak, a túlélőknek is. 

A halál - hacsak nem egy baleset vagy egy gyors lefolyású betegség az oka - általában nem pillanat, hanem egy folyamat, amelynek végén az utolsó pillanat, az elmúlás megkönnyebbülés lehet nem csak a haldoklónak, hanem – ha bevallja magának, ha nem – a hozzátartozónak, a búcsúztatónak is. A siratás, a gyász ezen folyamat folytatása. Az egyház, és az (isten)hit fogódzót ad a gyászolóknak. Az egyházi rituálé, a liturgia segítséget ad a gyászmunkához, amely segít végigélni a búcsút és elengedni az elhunytat. A hit pedig azoknak, akik hisznek valamely felsőbb gondviselő létezésében, reményt ad egy későbbi találkozáshoz.

Temetők

A vidéki temető hagyományosan a templomhoz épült, a temetéshez kapcsolódó szertartás, a ravatalozás, katolikusoknál a gyászmise értelemszerűen a templomban történt, ezért ravatalozó épületre általában nem volt szükség. A temető pedig ezért része volt a településen élők (legalább a templomba rendszeresen járók) életének. Magyarországon (eltekintve a nagyvárosi ökumenikus nagy temetőktől: Debrecen, Fiumei út, Farkasrét, Óbuda stb.) a temetők 1945 után kezdtek el különválni a templomoktól. Ekkortól kezdték építeni az önálló ravatalozóépületeket, amelyek sem alaprajzilag, sem tömegileg nem emlékeztettek a hagyományos liturgikus épületekre.

A '45 utáni korai ravatalozóépítészet igen vegyes képet mutat, kellemes kivételként csak a templomokat (is) tervező építészek ravatalozói említhetőek. A temetők a különválás miatt eltávolodtak a hétköznapi élettől, az ismert, esetleg turisztikailag is fontos temetőktől (pl.Házsongárdi temető) eltekintve a hétköznapi ember – temetésen kívül - nem jár temetőbe. Temetőbe csak azok (általában idősebbek) mennek, akiknek valamely közeli hozzátartozója márt meghalt és ott van eltemetve. A halál kikerült az ember hétköznapjaiból.

Magyarországon a közelmúlt ravatalozó tervezési feladatai általában, kevés kivételtől eltekintve, meglévő ravatalozók átalakításai voltak. Ebből a szempontból ez az épület is ide tartozik, mert bár egy új épület tervezéséről és építésről van szó, de egy meglévő, elbontott épület helyén, egy meglévő temetőben létesült.

Ravatalozó

Tarcal egy, kb. 3000 lakosú Tokaj-hegyaljai település, Tokaj szomszédságában. A temető a falu északkeleti szélén helyezkedik el, az emelkedő Tokaji-hegy oldalában. A tervezett új épület helyén egy több ütemben épült régi ravatalozó állt. Az aszimmetrikus, kettős tömegű, a '60-as évekre jellemző kialakítású lapostetős épületet a '80-as években egy félköríves alaprajzú, tegola fedésű magastetős kültéri résszel bővítették. A meglévő épület sem alaprajzi kialakításában – a beltéri ravatalozónak az alapterülete és a belmagassága sem volt elég, a boncterem pedig szükségtelenné vált - sem építészeti megjelenésében nem teljesítette a használati igényeket.

A kivitelezés során elbontott épület meghatározta az új helyét, és mivel a tervezett ravatalozóépület valamivel nagyobb lett a meglévőnél, a sírok között az igen szűk hely megnehezítette a tervezési munkát. Mivel a reformátusok és a katolikusok közösen használják a temetőt, ezért a tervezési feladat egy ökumenikus temetőkápolna építése volt. A tervezett épület, bár szakrális megjelenésű, határozott, az adott egyházra jellemző elemeket, vallási szimbólumokat (korpusz, kereszt, kehely) nem tartalmaz.
A tervezett új épület a terepadottságokat kihasználva félig a terepszint alá került. A főhomlokzat felől a kültéri ravatalozó, míg mögötte a beltéri található. A kiszolgáló funkciók az épület hátsó homlokzata felől közelíthetőek meg, a kétnemű / akadálymentes mosdó - mivel egész évben a temető mosdójaként is működik - vandál biztos kialakítást kapott. A holtest beszállítása is a hátsó bejárat felől történik.

Az épület oldaltornácán keresztül válik megközelíthetővé a temető északi része. A hegy felőli, földalatti részben a különböző tárolók és a személyzeti mosdó kerültek. A beltéri ravatalozó tömör tölgy bútorai szerencsére jó minőségben készültek el, ezek fontos elemei az épületnek. A koporsó-dobogó és az olvasóállvány mozgatható kialakításúak, ezek a kültéri ravatalozóban is használhatóak. 

A pályázati és az engedélyezési terv még egy jóval bőkezűbb tervezési programmal indult, de a költségkorlátok miatt a tervezett szóró parcella, a felső részhez induló lépcső, az urnafal és a temetőkapu, illetve a kültéri acél-fa ülőpadok elmaradtak. Elmaradt a kivitelezés során a tervezett üveg felülvilágító is, amely bár látványos eleme lett volna az épületnek, a nyári hőterhelés miatt talán nem is baj, hogy nem valósult meg (lásd pl. Török Ferenc balatonfenyvesi templomát, amely nyáron igen-igen felmelegszik). A főhomlokzat két falpillérétől eltekintve a tornácpillérek tervezett kőburkolata is elmaradt, ez sajnos egy jóval nagyobb vesztesége az épületnek. A tervezett harangtorony a tervezés korai szakaszában kikerült a tervezési feladatból, helyette a meglévő fa harangláb kapott elektromos vezérlést, ezzel biztosítva a folytonosságot a régi és az új között.

A tervezés során többször találkoztam olyan véleménnyel, hogy a tervezett épület, a tervek önmagában tetszenek, de a funkció, a ravatalozó ösztönös irtózást vált ki, amellyel még a foglalkozást is jó lenne elkerülni. Mert a halál, ha nem beszélünk róla, nincsen, és nem létezik. Az igen szűk költségvetés ellenére a kivitelező, illetve az asztalos szép munkát végzett, a tervezési és a kivitelezési folyamat során a megrendelő (az önkormányzat) és reméljük a tervező is jól teljesített.

Salamin Miklós
tervező