építészet : környezet : innováció

Tájépítészet, művészet, közösségépítés - Szakács Barnabás laudálása

"Nem tudom, hogy van-e másik tájépítész, illetve építész Magyarországon, aki ilyen pályázati eredményességgel büszkélkedhet, attól tartok, nincs." - a tájépítészt Pásztor Erika Katalina laudálta az Év Tájépítésze gálán.

Szakács Barnabás 2001-ben diplomázott a Corvinus Egyetem tájépítész karán, és még ugyanebben az évben Fekete Orsolyával közösen megvételt nyertek a budapesti Bakáts térre kiírt ötletpályázaton, illetve Dr. Fekete Alberttel közösen alapító tagja lett a Lépték Terv Tájépítész Irodának.

S innen megdöbbentő számok következnek: Szakács Barnabás az elmúlt 13 évben összesen 20 pályázaton vett részt, és a húszból csak két esetben nem ért el valamilyen helyezést. A húszból nyolc pályázata első díjas lett, vagyis tízből négyszer nyert. A bíráló bizottságokat általában pályázatonként 6-8-10 különféle ízlésű, gondolkodású ember alkotja. Ha belegondolunk, akkor tizenhárom év nyolc első díja legalább hatvan (!) - ha nem több - különböző szakember közös véleményét mutatja. Nem tudom, hogy van-e másik tájépítész, illetve építész Magyarországon, aki ilyen pályázati eredményességgel büszkélkedhet, attól tartok, nincs. Szakács Barnabás Eger, Pécs, Balatonboglár, Kaposvár és Budapest különböző helyszíneire tervezett első díjas szabad tereket.

Széll Kálmán téri hangulatkép, fotó: Szakács Barnabás

Barnabás útja a tájépítészethez a művészeteken keresztül vezetett. Marosvásárhelyen járt középiskolába, ahol először zenei, majd képzőművészeti tanulmányokat folytatott. Tavalyelőtt ugyanitt, a gálán, hallhattuk őt zongorázni, de saját bevallása szerint még tábortűz-gitáron és tábortűz-szájharmonikán is játszik. Több évtizedes tapasztalat igazolja, hogy ezekre a speciális hangszerekre nagy szükség van, ha a közösségépítést nem csak a fészbukon és a különféle virtuális hálózatokon gyakorolja az ember.

Tájépítészeti munkái művészeti stúdiumaihoz (is) kötődnek. Aki egy kicsit is gyakorolta, hogy a létező világot kompozícióként, arányként lássa, vagy éppen ritmusként élje meg, az tudja, hogy egy végtelen inspirációs térben létezünk, ahol csak el kell kezdeni játszani valamivel, hagyni elmerülni, egy kicsit telni az időt, hogy előjöjjenek a „dolgok”: színek, vonalak, formák, amelyekből ötletek, gondolatok, majd később tervek születnek. A művészeti stúdium nem más, mint ennek a szabadságnak görcsök és akarások nélküli gyakorlása. Barnabás művészeti gyakorlatait nap mint nap végzi, ezek nála a tervezési munka alapját, a praxis részét képezik.

A budapesti Széll Kálmán téren naponta kétszázezer ember rohan keresztül a legkülönfélébb irányokban átszelve a teret. Bár a szakértők közlekedési csomópontként tekintenek rá, a valóságban egy sajátos élővilág, szubkultúra helye, ahol az idő és a mozgás a fő szervező erő. Az újratervezés során kézenfekvő volt, hogy a térre rá kell rajzolni a lehetséges mozgásirányokat és ebből kiindulva kell ott objektumokat elhelyezni. A mozgásvetületek és a villamos felső vezetékek égre rajzolt vonalhálózata nagyon hasonló képet mutat. Az analógia kézenfekvő és rögtön érthető, ha valaki elénk teszi a képeket, s Barnabás pont ezt tette a Széll Kálmán tér terveiben: ebből született a szintén első díjat nyert és éppen megvalósítás előtt álló, jelentős fővárosi tervezési feladat.

Pécs, Uránváros, forrás: Szakács Barnabás

Barnabás munkáinak van még egy fontos összetevője, amely szorosan összefügg azzal, hogy jól játszik a tábortűz-gitáron. A közösségépítéshez való személyes hozzájárulása megvédi őt attól, hogy hideg-rideg konceptuális tájakat tervezzen városi köztereinkre, hogy a művészeti praxisban valós veszélyként létező elidegenedés, a társadalmi közegtől való távolságtartás hassa át elképzeléseit.

A 21. század szabad tereinek transzformációja az utóbbi évtizedek egyik legjelentősebb építészeti történése, ami visszahat az építészeti gondolkodásra is. A várost és köztereit ma már inkább otthonként lakjuk be, és egyszerre akarjuk élvezni a város által nyújtott biztonságot, kényelmet, illetve szeretnénk közel lenni a természethez: a tiszta levegő, a sok zöld, a minimálisan közlekedésre fecsérelt idő, az aktív részvétel környezetünk alakításában egyre fontosabb életvitelünk szempontjából.

Mindezek a magyarországi politika számára még nem létező szempontok, egyszerűen nem értik, miről beszélünk. Míg a tájépítész és építész szakma néhány képviselője cikkeket ír, protestál, szervez, ügyködik Római-part és Múzeum Liget ügyekben, más részüknek, s egyre többeknek sikerül megértetniük és elfogadtatniuk a városi jól-lét megteremtésének különféle módszereit és építészeti eszközeit.

Szakács Barnabás megvalósult munkáiban el tudta fogadtatni ezeket az eszközöket, ami – lássuk be – elismerésre méltó. Például a pécsi Uránváros parkja mellé telepített pavilon ötlete ilyen volt, amiben helyet kapott egy kávézó, mosdók és tárolók. A pavilont azonnal 10 évre bérbe tudta adni a város, hogy egy kis bevételt termeljen, amit vissza tudnak fordítani a park fenntartására. Ezen felül pedig mindig van élet a parkban, ami ugyanolyan fontos a fenntarthatóság szempontjából, mint egy épület esetében. Ehhez hasonló funkciójú pavilon Barcelonában sok van, Magyarországon meg alig.

Szada, főtér, részlet, forrás: Szakács Barnabás

2003-ban készítettünk interjút Aaron Betsky-vel, aki akkor a rotterdami Holland Építészeti Intézet, a Nai igazgatója volt, és elmesélte, hogy a holland építészetpolitika onnan indult, hogy a nyolcvanas évek közepén a holland építészek összeültek és azt mondták: Hollandia rettenetesen néz ki, tenni kell valamit. 2003-ig már a negyedik építészetpolitikájukat adták ki, mi még egyet sem, pedig Magyarország is rettenetesen néz ki. „[...] a Kárpát-medence kistelepülésein [...]a bódé jellegű árusító pavilonok, a rendezetlen parkolás, a gyalogos és kerékpáros forgalmi igények elhanyagolása, a gondozatlan zöldfelületek, kitaposott közlekedőfelületek, a reklámok elhelyezésének összevisszasága, a töredezett burkolatok stb. lehangoló látványt nyújtanak.” - írja Barnabás doktori kutatásait összegző kéziratában. Kutatási programjában a magyarországi kistelepülések arculatával foglalkozik, és az a célja, hogy közterület-alakítási tervet és arculati kézikönyvet dolgozzon ki, s olyan könyvet adjon a települések vezetőinek, amely segíti őket saját értékeik felismerésében és a jó döntések előkészítésében.

Tájépítészet, művészet, közösségépítés, személyes jelenlét és felelősségvállalás az, ami Szakács Barnabás munkáit jellemzi, s ami sikerének kulcsa. Művészeti praxisban gyökerező látásmódot visz a projektekbe, de csak annyit, amennyit azok elbírnak. Ebből a mértéktartásból eredek rendkívül sikeres pályázatai is.
A művészeti praxis másik ágán ott lóg a tábortűz-gitár, a sztánai farsangi bulik, a közösségfejlesztés, s azon túl az Ignitas Egyesület tehetségeket támogató programja, a falufejlesztés és a kistelepülések jövőjével való értő és beleérző foglalkozás.
A két ágat összeköti és átszövi a mai városi élet, ami azt üzeni, hogy pont valami ilyesmire, ezek kombinációjára van szükség. Az ember által alkotott világban kell egy ág, ami az embert a Teremtőhöz köti, és kell egy ág, ami az embert az emberhez köti. Barnabás munkái, tevékenysége és személye ezt az egyszerű, magától értetődő, és harmonikus egységet közvetíti felénk. Ha az idei díj hozzá kerül, a szakma krémje azt üzeni ezzel, hogy ezt tartja fontosnak, ezt az újra felfedezett, tevékeny egyszerűséget és harmóniát.

Elhangzott az Év Tájépítésze díj 2014 átadó gáláján, 2014. április 24-én, Budapesten

Pásztor Erika Katalina

 

 

vélemény írásához jelentkezzen be »