Toronyház-vita: A korszerűség jelképe?

"Észre kellene venni, hogy az építészeti érték, de még az újszerűség sem függvénye a puszta nagyságnak, a kiterjedésnek." Schneller István építész-urbanista, Budapest egykori főépítésze arra hívja fel a figyelmet, hogy arra a kérdésre, lehet-e, érdemes-e Budapesten felhőkarcolót építeni, a választ csak egy nagyon tudatos városfejlesztési koncepció adhatja meg.

A magasházakról, felhőkarcolókról szóló vitában nagyon nehéz új érvet mondani, hiszen a rendszerváltozás óta elmúlt 30 évben, az időnként fellángoló, majd elcsituló vitában szinte minden támogató és ellenző vélemény elhangzott már, nem is egyszer. Jómagam is többször hozzászóltam a vitához, és megbízója, sőt egyik készítője voltam a „Magasépítmények Budapesten" c. azok elhelyezhetőségét és szabályozási javaslatát megfogalmazó, 2002-ben készült átfogó koncepciónak. Az ebben megfogalmazott gondolatok nagyrészét – 20 év után – ma is érvényesnek tartom, s e gondolatok – kisebb módosulásokkal – megjelentek a 2015-ben jóváhagyott településszerkezeti tervben is. Nem csoda ez, hiszen egy város életében a 20-30 esztendő egy emberi élet hozzávetőlegesen 2-3 évének felel meg, tehát meglehetősen rövid idő, ami a lassan alakuló épített környezet világában semmiképpen sem jelenthet elavulást. Mindezt azért kell leszögezni, mert a mostani vitát felélesztő – az átfogó koncepciót erőszakosan felülíró – MOL torony esete újra felveti a kérdést, hogy az esetlegesen épülő toronyházak, felhőkarcolók milyen hatást gyakorolnak a város egészére. Jóllehet, többen is felemeltük a szavunkat az önkényes döntés ellen, a torony épül és precedenst teremthet az őt esetleg követni akarók számára.

Az urbanisztikában és építészetben az elmúlt 100 év alatt megannyi karta született, amelyek bár tartalmaznak születésük óta meghaladott gondolatokat, mégis számos olyan a közösség érdekeit képviselő, a nyers gazdasági, politikai erőfitogtatás elleni elvet tartalmaznak, amelyeket hosszú távon is célszerű lenne betartani. 1999-ben részt vehettem az UIA nemzetközi építész szövetség 20. kongresszusán Pekingben. Ott a számomra legemlékezetesebb előadást Charles Corea világhírű indiai építész – Új-Delhi egyik tervezője – tartotta. Lényegi mondanivalója az alábbiakban foglalható össze: a városok tervezésénél, alakításánál jól tudjuk, hogy mit kellene tennünk, de a valóságban annak éppen ellenkezője történik. Régóta tudjuk, hogy a magasházak helyett nagy sűrűségű de alacsony beépítéseket /high density low rise/ kellene szorgalmaznunk, de épülnek a különböző funkciójú tornyok. Régóta ismert, hogy a kötöttpályás közösségi közlekedés a városok jövője szempontjából kulcsfontosságú, de rendületlenül építjük az autópályákat. Régóta tudjuk, hogy nem monofunkciós elkülönülő városi területeket, hanem vegyes, kevert funkciójú, kis közlekedési igényű városrészeket kellene kialakítani, mégis épülnek egymástól elkülönülő, egy funkciós lakó- munkahelyi- és fogyasztói területek, amelyeket mostanában elegánsan tematikus parkoknak nevezünk. E szavak mostani vitáinkban is figyelemre méltó gondolatokat tartalmaznak.

Globalizált világunkban a nagyság önmagában értéknek számít, és kiemelten a nagy épület, épületegyüttes szinte minden vonatkozásban teret nyer. Nemcsak óriási óceánjárók vonulnak a tengereken, vagy éppen kamionvonatok az autópályákon, de hatalmas tájromboló logisztikai és elosztóközpontoknak nevezett lebutított fém dobozok jelennek meg legszebb tájainkon, s ugyanígy város a városban méretű építmények hagyományosan történeti városainkban is. A nagy méretű építmények között az egyik a magasház vagy felhőkarcoló. Úgy tűnik az emberiség a nagy méretektől, a kiterjedéstől és a sebességtől várja a megváltást.

Persze a nagy méret önmagában is érdekes lehet. Rem Kolhaas korunk egyik sztárépítésze, egyenesen az unalomba fulladó modern építészet egyik lehetséges kiútjának tartja a nagy épületet. És valóban, egy rendkívüli nagy kocka, vagy éppen egy gúla sokkal inkább kivívja figyelmünket, mint hétköznapi másuk. Mindebben rejtetten a monumentalitás iránti igényünk, tiszteletünk jelét is láthatjuk.

Félreértés ne essék, a monumentalitás iránti vágy ősi emberi jelenség, végighúzódik az építészet egész történetén. Az építés-építészet kezdeteinél két elemi igény munkálkodott. Az egyik az emberi hajlék létrehozása, a legegyszerűbb anyaghasználattól, a legkifinomultabb eszközökig. A másik a mindenkori ember számára kiemelkedően fontos hely megjelölése. Ez utóbbi mindenképpen összefüggött a vertikalitással, a felegyenesedő ember számára spirituális jelentéssel is bíró függőleges iránnyal. A magasba törés látszik a szent hegyet formázó sírdombok, a szent fák körzetének kiemelése, a piramis és toronyépítők munkája nyomán. Persze jó emlékeznünk arra, amire Mircea Eliade vallástörténész felhívja a figyelmet, hogy a magasba törő jel nem pusztán geometriai közép megjelölésére szolgál, hanem egyúttal axis mundi, világtengely, amely összeköti az eget a földdel, azaz egy társadalom hitvilágának megjelenítője, sokszoros szimbolikus tartalommal bír, így transzcendens jelentése van, az istenire is mutat.

A mai világ leginkább látható istene, a pénz, a sebesség és a korlátlan növekedés szentháromsága. A Chicagóban és New Yorkban megszületett felhőkarcoló már születése pillanatától ehhez az istenséghez kötődik. Az első felhőkarcolók kimondva-kimondatlanul a business katedrálisai kívántak lenni. Elég csak egy pillantást vetni a Chrysler Buildingre, hogy lássuk az erőfeszítést. Amerikának nem voltak gótikus katedrálisai, ezért az első felhőkarcolók ezért is tudatosan felvállalták a székesegyház tornyához, sőt a bábeli toronyhoz, a lépcsős piramishoz való hasonlóságot. A felhőkarcoló a bábeli torony bibliai mítoszát felvállalva született, még akkor is, ha létrejöttéhez szükségesek voltak technikai vívmányok. Az acélszerkezetű vázas építés, a gyors függőleges közlekedést lehetővé tévő liftek csoportja, s a telefon a megvalósítás segédeszköze volt.

A toronyépület a siker mámorában az amerikai nagyvárosokban megsokszorozódott. Ez vált az Amerika dominálta világban a modern város jelképévé, ezzel járult hozzá Amerika a városfejlődés évezredes drámájához. Megszületett az izgalmas, sőt őrületes New York, amely azután követendő példává vált, a világ többi részében is.

A felhőkarcolók útja Európába nehezebb volt, mint az úgynevezett fejlődő világban. Európa eleinte megpróbálta megtartani a magasba törés eredeti spirituális értelmét. Az első felhőkarcoló tervek keresték a vertikális jel közösségi értelmét. Eleinte a népek palotája, egyetem vagy kulturális központként akarták létrehozni vagy éppen a meglévő városszerkezet kiemelkedő pontjait hangsúlyozni velük. Később a magasházas csoportok esztétikai komponálására törekedett az öreg kontinens. Így jött létre többek között a La Defense Párizs mellett, de a frankfurti magasházas együttes kompozíciós elvei is így születtek.

Az esetlegesen, csoportképzésre alkalmatlan, nem tudatos városfejlesztési koncepciók alapján épített felhőkarcolók bántóan megzavarják a hagyományos európai város képét. Gondoljunk csak a párizsi Montparnasse toronyra, a barcelonai londoni uborka Jean Nouvell-i hasonmására, vagy éppen a Bécs történeti városrészeihez közel épült felhőkarcolókra, de ilyen a mi MOL tornyunk is.  Az ilyen esetlegesen megvalósult felhőkarcolók úgy állnak a kialakult történeti európai városképben, mint tehénen a gatya. Esetleges elhelyezkedésük, magányos alakjuk erőtlen kísérlet arra, hogy az Amerikából elszármazott előd szimbolikus jelentését utánozza. Izzadságszagú erőlködés, hogy jelképet állítson a gazdaság vélt vagy valós erejének.

Városainkban élhető környezeteket, a házak között kialakuló nívós köztereket, s nem pedig „város a városban" jellegű, a tényleges közterületeket elrabló nagy létesítményeket kell kialakítani. Mindez nem jelenti azt, hogy a város látványát, sziluettjét mintegy simára kell borotválni. A magassági változatosság mindig is hozzátartozott a városképhez. A változatos magassági viszonyokat Budapest esetében a domborzati adottságok, a természetközeli elemek városközponthoz való közelsége, a történeti építészet hangsúlyos elemei biztosítják.

A kérdés nem az, hogy Budapestnek szüksége van e felhőkarcolókra, mert erre az egyértelmű válasz, hogy nincs.  A korszerűség jelképe nem a minél magasabb ház. A kérdés az, hogy lehet-e, érdemes-e Budapesten felhőkarcolót építeni, s a választ csak egy nagyon tudatos városfejlesztési koncepció adhatja meg.

Dr. Schneller István, építész-urbanista

Szerk.: Hulesch Máté