Úgy maradt… a Plesz Antal fő műveként számontartott Juno Hotel

Az 1974-ben átadott miskolctapolcai Juno a maga idejében modern és a város számára hiánypótló létesítmény volt. Csúcsminőséget képviselő éttermét korábban a lengyel, szovjet és nyugati turisták mellett űrhajósok, motorversenyzők és TV sztárok is látogatták. Bukása azonban sajnálatosan már az átadáskor kódolva volt. Bán Dávid írása.

„Vidéken is lehet világszínvonalon főzni. Ezt bizonyítja Mátyás Rudolf, a miskolci Juno Szálloda konyhafőnöke (…) ugyanis a február elején véget ért 1. Gasztronómiai Világ Kupán az egyéni kiállítók között Mátyás Rudolf győzött, és elnyerte a világkupát. A Világ Kupát Mátyás Rudolf öt hidegtállal nyerte meg: töltött borjúgerincet, malacot, pisztrángot, hátszínt és jércemellet készített." – írja lelkesítően a Magyar Ifjúság (1986. február). A borsodi szálloda főszakácsa a nemzetközi mezőnyben a budapesti Atrium-Hyatt, Gellért és Duna Intercontinental szakácsait is maga mögé utasította a rangos versenyben, ezzel is jól érzékeltetve, hogy az 1980-as években milyen presztízst tudott szerezni a miskolctapolcai szálloda.

A ma magára hagyottan, üresen álló kísértet-torony sorsa sajnálatos módon már annak építésekor megpecsételődött. A miskolci városközponttól nyugatra, a Bükk lábánál, a Hejő patak völgyében húzódó, kellemes atmoszférájú gyógyvizes fürdő- és pihenőközpont, Tapolca az 1930-as évektől került a város birtokába és nyilvánították üdülőhellyé, noha ekkor közigazgatásilag még nem tatozott Miskolchoz. A terület gyors fellendülésnek indult. Panziók, vendéglők épültek, majd 1923-ra a strand és 1938-ra a tavi fürdő is elkészült a hozzá kapcsolódó fürdőházzal. 1950-ben csatolták a borsodi megyeszékhelyhez az üdülőrészt – ami korábban Görömbölyhöz tartozott –, majd épült meg a ma is népszerű attrakciója, az azóta kibővített barlangfürdő.

Az egyre erősödő nehézipari központ, Miskolc az 1960–1970-es években már egyéb területeken is komoly fejlődésnek indult, jelentős változásokon ment keresztül. A következő évtizedben érte el lakosságszámának csúcsát, és vált ezzel az ország második legnagyobb városává. Az 1960-as évek végén már érezhető volt, hogy a szocialista blokkban is felélénkül a turizmus, egyre több csoportos társasutat szerveztek a környező baráti országokba, így a hazai vidéket sem csak a szakszervezeti beutalóval érkező belföldi, hanem lengyel, csehszlovák vagy szovjet utazók kezdték el felfedezni. Miskolc és azon belül Tapolca is népszerűvé vált, azonban hiányoztak a nagyobb kapacitású, megfelelő szálláshelyek. A belvárosi Avas (korábbi Korona) szálló akkor már túl volt fénykorán, a Pannónia szűknek bizonyult, rajtuk kívül pedig jóformán csak a fizető vendégszobák álltak rendelkezésre.

Ugyanakkor már régóta érett egy, a Népkertbe telepítendő modern sportközpont létrehozásának gondolata is. Miskolcon ugyanis szerették volna – ami részben sikerült is – a nemzetközi sportéletet felpezsdíteni nagyobb kupákkal, valamint a tényleg jelentőssé vált salakmotor versenyek befogadásával. Ennek érdekében bízták meg 1961-ben az Északtervet egy új sportcsarnok, valamint a hozzá kapcsolódó szabadtéri sportpályák és jégpálya megtervezésével, amihez egy 250 fős szállodát is elképzeltek. Szintén ugyanebben az időben élte fénykorát a város filmes élete is: a 60-as évektől három évtizeden át a Miskolci Rövidfilm és Televíziós Fesztivál volt Magyarország egyik legjelentősebb filmes eseménye. Az ilyen rangos rendezvényeknek pedig szintén jelentős szállásigénye volt.

Az OTP 1964-ben kérte fel az Északtervet, hogy Miskolctapolcára tervezzen egy 200 ágyas családi üdülőszállót, hasonlót ahhoz, amelyet a Szakszervezetek Országos Tanácsa (SZOT) épített országszerte több helyen. A munkát Plesz Antalra bízták; az – évekkel később – elkészült épületet sokan máig életműve legjelentősebb darabjának tartják. 1969-re a Borsod megyei Állami Építőipari Vállalat zárt profilú acélvázból elkészítette az épület központi tömegét, de ezután a munkálatok leálltak. Az évtized végén ugyanis meglepő módon tulajdonosváltás történt és a ház innentől kezdve a Hungarhotels-szé lett, ezzel pedig az üdülő helyett már szállodafunkciót képzeltek el az épületben.

Itt kezdett kirajzolódni az a két végzetes lépés, ami sajnálatosan már akkor kódolta a Juno későbbi vesztét. Egyrészt az építkezés leállása és a tulajdonosváltás miatt jó két évig félkész állapotban, az időjárás viszontagságainak teljesen kitéve, nyíltan állt az épület szerkezete, amin a völgyben húzódó Tapolcai tó, a hőforrások és a dús növényzet keltette magas páratartalom is tovább rontott. A már meggyengült szerkezetre épült rá a végleges épület, amiről az 1980-as években egyes szakemberek már mint időzített bombáról beszéltek. A másik problémát pedig a menet közben bekövetkezett funkcióváltás okozta. Az eredetileg családi gyógyszálló ugyanis heti turnusváltásokban üzemelt volna, aminek szoba- és kiszolgálásigénye is más, mint egy aktív, kereskedelmi szállodáénak.

A magas épülethez képest meglepően alacsony szobaszám tartozik, ugyanis mind a 108 (a 90 darab két- és 18 darab háromágyas) szobát a délnyugati homlokzatra tájolták, ahonnan kellemes kilátás tárul a völgy, a tó és a fürdő felé. Az emeleti folyosók egyik oldalán helyezkednek csak el szobák, a másikon fényáteresztő üvegfelület és ablaksor, ezzel az északkeleti homlokzat elnagyoltabb, kidolgozatlanabb hatású lett. A szerkezet fesztávolsága azonban nem teszi lehetővé, hogy ezen a szobakiosztáson idővel érdemben változtassanak. A gazdaságos működést szintén megnehezíti az, hogy az említett turnus-rendszerre kialakított üzem miatt az épület szálloda szintjeire nem került teherlift – csak a pinceszintet köti össze a konyhával egy. Így csak két, a maga idejében szintén modern technikát képviselő OTIS automata személyliftet építettek végül be. Ezért szállodaként funkcionálva problémás, hogy a személyzet mind a szennyestextil, mind a takarítószerek szállítására napi szinten igénybe kellett, hogy vegye a két vendéglift egyikét. Egy újabb felvonó utólagos kiépítését csak az épületen kívül lehetett volna megoldani.

A Juno tehát két komoly hendikeppel kezdte meg amúgy sikeres karrierjét 1974-ben, mire végre sikerült átadni a szállodát. A modern, a helyiek szemében teljesen új minőséget képviselő toronyszálló valamelyest ugyan elüt a családi házas üdülőövezettől, de Miskolc egyik büszkesége lett. A meredek lejtőre állított hídszerkezetre kerültek rá a szállodai szintek, alatta négy közösségi szinttel. A pincében szellőzőgépház, felette, az alagsorban raktárak, személyzeti öltözők, szociális helyiségek. A földszinten volt maga a recepció, mellette presszó és közvetlen teraszkapcsolat, az első emeleten étterem, drinkbár, játékterem, úgynevezett matyó terem (amelynek hímzett díszítései még ma is fellelhetők), előttük húzódó terasszal, valamint a kiszolgáló konyhaüzem. A közösségi szinteket belső csigalépcső kötötte össze, a belső terek kialakítását pedig Dufala József végezte, aki e munkájáért megkapta a város építészeti nívó díját. A szállodai emeleteket a közösségi szintektől elválasztandó, úgynevezett csőszint húzódik, ami a gépészeti terek mellett a textiláru raktárt rejtette. A hátsó traktuson spirál formában futott a tűzlépcső. A domborzati viszonyokat kihasználva emeletes parkoló épült, melynek két szintjét íves rámpák kötik össze. Az elszalasztott lehetőségekhez tartozik, ami szintén nagyban nehezíti a mai hasznosítást, hogy nem épült közvetlen átjáró a strandfürdőhöz és nem alakítottak ki semmilyen wellness részleget, pedig mindkettő megoldható lett volna.

A szálloda a megnyitása utáni bő évtizedben élte aranykorát. A már említett szocialista turizmus garantáltan lefoglalt egy nagyobb mennyiségű szobaszámot, ezért az állandóan visszatérő lengyel és szovjet turistacsoportokra mindig lehetett számítani. Emellett nyugat-európai turisták is rendszeresen megfordultak itt, mivel akkoriban a Budapestről szervezett kelet-magyarországi kirándulásokon csak a debreceni Aranybika és a Juno tudta őket színvonalasan kiszolgálni. Mivel végül a belvárosban nem valósult meg a jóformán a rendszerváltásig lebegtetett, a mai Technika és Tudomány Háza helyére tervezett 140-150 szobás háromcsillagos szálloda – pedig volt rá egy jóváhagyott pénzügyi keret –, az Avas szálló állaga egyre jobban elhanyagolódott, majd 1987-ben be is zárt, a Pannónia pedig igen korlátozott vendégkapacitással rendelkezett, ezért a Juno vált a város nagyobb rendezvényeit is kiszolgáló fő szálláshellyé. Itt aludtak és étkeztek a különböző sportbajnokságok, főleg a nemzetközi szinten is magasan jegyzett Miskolci Nagydíj salakmotor verseny résztvevői. A szálloda első évtizedének életét belülről végig kísérő, ezáltal jól ismerő Gáspárfalvi József szerint volt olyan versenyző, aki féltett, méregdrága motorját még szobájába is felvitte. A városban tartott Rövidfilm és Televíziós Fesztivál jóvoltából szintén megfordult itt jó pár ismert televíziós és filmes személyiség is, akiknek a belvárosi vetítési helyszínek mellett ez volt a bázisuk. Kényelmüket a szomszéd telken kialakított hárompályás teniszpálya is szolgálta.

A bevezetőben említett Mátyás Rudolf séfnek hála pedig olyannyira magas színvonalú vendéglátást sikerült itt megvalósítani, hogy – Gáspárfalvi József elmondása szerint – még Kádár János is inkább itt ebédelt, amikor a pártüdülőben próbálta kipihenni fáradalmait. Hatalmas katonai biztonsági felkészülés mellett itt látták vendégül az űrből visszatérő Farkas Bertalant és a szovjet Valerij Kubaszovot országjáró turnéjukon. A Juno a KGST több jelentős gazdasági, politikai és hadügyi találkozójának is helyszínéül szolgált, s ekkor – nagyterem híján – az éttermet ürítették ki a plenáris üléseknek. Utolsó világbajnokságára Diósgyőrben készült fel a magyar fociválogatott 1986-ban, aminek tagjai szintén a Junóban szálltak meg és számukra is Mátyás Rudolf állította össze az étrendet.

A jól pozícionált épület sörözőjének terasza kellemes kilátást nyújtott a fürdőre, de a miskolciak számára azonban leginkább a városban máshol nem fellelhető importtermékeket konvertibilis valutáért árusító Intertourist bolt és a disco – ami nyáron a fenti teraszon, szabadtérben üzemelt – jelentette a Juno fő vonzerejét.

Az épület csillaga, ahogy számos vidéki sorstársa esetében is, a rendszerváltás után kezdett leáldozni. Tulajdonosváltás tulajdonosváltást követett, de az épületbe való további befektetést senki sem vállalta – avagy, ahogy helyi forrásunk jellemezte az elmúlt 30 évet, amit lehetett kivettek belőle, de semmit nem tettek bele. A változó igényeket nem követte az épület: gépészete, számos eredeti funkciója elavult. A fűtését például két kazánból hőlégbefúvással oldották meg, ami, főleg a hatalmas üvegfelületek mellett csak rendkívül gazdaságtalan módon működtethető. A szálloda utoljára 1999-ben fogadott vendégeket, igaz, az előtte levő években is már csak félárbócon üzemelt.

A Juno felett eljárt az idő: zsaluzott betonos, valószínűleg erőteljesen leromlott állagú szerkezetét kétséges, hogy racionális módon és -költségekkel javítani lehetne. Ugyanakkor gazdaságtalan kiosztásán – leginkább a folyosókról csak egy irányba nyíló szobákon és a hiányzó szállítóliften – sem lehet egykönnyen változtatni. Az elmúlt évtizedek elhanyagolása is végzetes, hiszen olyan sokáig maradt magára az épület, hogy most már csak olyan hatalmas áron lehetne életet lehelni bele, amit viszont nem tudna kitermelni.  A szállodát jelenlegi tulajdonosa 780 millió forintért árulja az internetes ingatlanoldalakon „Igazi kuriózum! A híres JUNO hotel eladásra kerül. Nagyon jó befektetési lehetőség, ugyanis Magyarország egyik legnagyobb vízi élményparkja épül hamarosan a JUNO hotel mellett" felkiáltással. Igaz, hirdetése már öt évvel ezelőtt is ugyanebben a formában szerepelt, így a szállodaépület csendesen várja végső elmúlását.

Bán Dávid

Szerk.: Winkler Márk