Visszatérők: a velencei Campanile újjáépítése

A világ egyik leghíresebb és legszebb várossziluettjének meghatározó eleme a Szent Márk bazilika harangtornya, vagyis a Campanile. Evidenciaként tör az ég felé, mintha már időtlen idők óta ott állna, és ugyanez vonatkozik a jövőbe tekintve is: teljesen természetes, hogy az „idők végezetéig" állni fog. Utóbbit nyilván nem tudhatjuk, viszont kevéssé ismert, hogy a ma álló tornyot 1912-ben avatták fel. Egy elfeledett, magától értetődő rekonstrukció története.

Az építéstől az összedőlésig (912-1902)
A velencei Campanile a világ egyik leghíresebb épülete. Az itáliai hagyományokat követve a Szent Márk-székesegyháznak különálló harangtornyot építettek 912-ben, az alapkőletétel napja is pontosan ismert: április 25-e, Szent Márk ünnepe.

Ez az épület nem csak harangtoronyként, hanem őrhelyként is szolgált, ugyanis a Piazetta helyén, vagyis a Dózse-palota és a mai Libreria marciana közötti területen még csatorna húzódott, amit felügyelni kellett. A tornyot a későbbiekben természetesen többször átépítették, magasították, de a majdnem végleges és ismert formáját csak 1511 és 1514 között nyerte el, Giorgio Spavento tervei szerint. Az építőmester ambíciózus tervet készített, majdnem száz méter (98,6 m) magas tornyot épített a legendásan rossz talajviszonyokkal rendelkező területre.

A torony a tervek szerint felépült, és a gondosan elkészített cölöpözésnek köszönhetően nem járt úgy, mint pisai társa, viszont szinte már az átadás napjától állékonysági gondok jelentkeztek, és folyamatosan javítani kellett. Ennek ellenére igazán szép kort, majdnem négyszáz évet bírt ki a szerkezet, ami nem csak Velence jelképévé, hanem az egész világon ismert épületté vált.

Az építés után pár évvel a teret alapvetően átrendezték és ez érintette a tornyot is. Jacopo Sansovino tervei szerint elkezdték kiépíteni azt az egységes, zárt térfalat, amit ma is ismerhetünk, tervei szerint felépült a Libreria marciana (könyvtár), és a  Procuratie Vecchie (ízes magyar elnevezéssel régi prokurácia, vagyis hivatali épület). A térrendezés során vált a torony szabadon állóvá, addig a könyvtár helyén álló házsor utolsó tűzfalához csatlakozott. Minden bizonnyal ez a változtatás is rontott az állékonyságon, noha az így kialakult látvány jóval előnyösebb. Az átalakítás miatt a toronynak új bejáratot kellett építeni, ekkor tervezte meg Sansovino a csodálatos Loggiettát, vagyis a kis lodzsát, ami nem csak kapuként szolgált, hanem a főhivatalnokok, vagyis a prokurátorok is itt várakoztak, intrikáltak a Dózse palotában tartandó hivatali események előtt. A Loggietta építészeti formanyelve a téren található többi Sansovino épülettel azonos.

A Campanile így a Loggietta 1546-os átadása óta változatlanul állt és mondhatni haladt végzete felé. A viharok, a talaj süllyedése, az Itáliában gyakori földrengések hatásai és nem utolsó sorban a konduló harangok dinamikus terhelése lassacskán tönkretette a szerkezetet. A torony rossz állapota akkor vált nyilvánvalóvá, mikor 1873-ban eltávolították az évek óta a közvetlenül a falak elé állított piaci standokat és láthatóvá vált, hogy a földszinti téglafalazat több helyen megrepedt, töredezett. Kisebb javításokat végeztek, de a nagy felújítás pénz hiányában elmaradt. 1902 nyarán elkezdték a Loggietta tetejének cseréjét. Egy új tetőgerenda behelyezése miatt július 6-án egy 40 cm magas és 30 cm mély gerendafészket véstek a torony falazatába.

Ekkor több kritikus helyre üvegszelencéket helyeztek, hogy megfigyeljék a további mozgásokat. Mikor másnap, 7-én több szelencét eltörve találtak, kiürítették a tornyot és a környéket. Ez előrelátó intézkedésnek bizonyult, ugyanis 14-én reggel az északi oldalon a gerendafészekből kiindulva egy óriási repedés futott fel végig a tornyon, majd az egész szerkezet összeroskadt. A drámai pillanatot a kirendelt fényképészek több nézőpontból is megörökítették.

„Com´era dov´era" – „ahogy volt, ahol volt"
Az összeomlás után magától értetődő volt a torony újjáépítése. Ahogy a városi tanácsban Filippo Grimani polgármester még aznap kijelentette: „Com´era dov´era", vagyis úgy és ott kell építkezni, mintha a katasztrófa meg sem történt volna. Az egyesített Olaszország egyik jelképét, az európai építészet egyik csúcsteljesítményét nyilvánvalóan nem akarta senki veszni hagyni, a rekonstrukció ellen egyszerűen nem volt semmilyen érv. Már a katasztrófa napján elkezdtek érkezni a pénzadományok, hasonlóan a párizsi Notre-Dame esetéhez, itt is sokan úgy érezték, hogy többről van szó, mint egyszerű építési beruházásról. Az olasz királyi család, a városok és tartományok adományai mellett nagyobb pénzösszegek érkeztek külföldről, sőt, Georg Leib, a modern állványozástechnika kifejlesztője, gazdag müncheni cégvezető ingyen vállalta a torony csúszóállványzatának elkészítését (lásd első kép).

A torony összeomlásakor a teret már kiürítették, így sérülés vagy haláleset nem történt (az egyedüli áldozat a harangozó macskája volt), viszont a leomló törmelék magával rántotta a könyvtár sarkát és teljesen maga alá temette a Loggiettát. A tér megnyitása után megkezdték a maradványok eltávolítását olyan módon, hogy szinte minden darabot katalogizáltak és gondosan mérlegelték, hogy beépíthetők-e az új toronyba. Nagy gonddal jártak el a Loggietta darabjainál, a faragványok jelentős részét sikerült kimenteni.1903. április 25-én, Szent Márk napján helyezte el az új torony alapkövét a velencei pátriárka és a király fia, Viktor Emánuel herceg.

A rekonstrukció Luca Beltrami építész vezetésével folyt, aki már a század elején komolyan foglalkozott a torony felmérésével és többször figyelmezettet az összeomlás veszélyére. Az újjáépítés során a lehető legnagyobb mértékben törekedtek az eredeti szerkezet visszaállítására kívül és belül, sőt, a takart helyeken is. Bizonyos szerkezeti változtatásokat azonban eszközöltek, ez egy majdnem száz méter magas épület esetében, különösen ilyen talajviszonyok között elengedhetetlen volt. Eredetileg a torony szinte teljes súlyát a külső falak viselték, viszont most megerősítették a belső magot, amire a lépcsők belső oldala támaszkodott. Tulajdonképpen egy kettős aknát építettek, amit vasbeton gerendákkal fogtak össze, amire az egyes lépcsőkarokat helyezték, és  amelyek szintén vasbetonból készültek. Az új alapozás is rendkívül teherbíró. 3076 db vörösfenyő cölöpöt vertek le 3,8 méter mélyre. Erre nyolc rétegben isztriai kemény mészkő került.

1908-ra készültek el a téglafallal, ezt követte a kőelemek elkészítése és elhelyezése. Itt is sok töredéket sikerült megtalálni és részben visszaépíteni, többek között Iustitia szobrát is, ami az egyik attikába került vissza. Újrakészültek az osztrák uralom idején elszállított oroszlánfaragványok is. A munkákat Gábriel arkangyal szobrának visszahelyezése zárta egy szinte megdöbbentő időpontban: napra pontosan 1000 évvel az első harangtorony alapkőletétele után, 1912. április 25-én. Szent Márk evangélista ünnepén tehát ismét felzúgtak a harangok a toronyban. Az esemény egyszerre volt egyházi és világi, velencei és össznemzeti ünnep, ahogy az a korabeli tudósításokból is jól kitűnik.

Egy magától értetődő rekonstukció
A velencei Campanile a huszadik század első rekonstrukciója. Egy olyan korszakban épült újjá, mikor a historizáló építészet még szinte evidencia volt, a szükséges építőmesteri tudás is rendelkezésre állt, így fel sem merült, hogy nem ott és ugyanúgy épül vissza a torony, ahol és ahogyan állt. Az átadás után két évvel kitört az első világháború, aminek nyugati frontja mentén teljes középkori városok semmisültek meg, rendkívül értékes épületekkel.

A második világháborúban a pusztítás mértéke jóval kiterjedtebb volt, így a rekonstrukció sokszor már a tömeges épületpusztulás miatt sem kerülhetett szóba. Ráadásul ideológiai okok is közrejátszottak, ekkor volt a modernista építészet fénykora, és a vesztes Németország sokszor múltjától is ilyen módon kívánt megszabadulni. Így míg a francia San-Malo vagy Varsó óvárosát rekonstruálták, egy sor német történelmi város, Hannover, Kassel vagy Köln modern elvek szerint épült újjá.

Fontos megemlíteni, hogy a torony óriási hatást gyakorolt a huszadik század első két évtizedének építészetére, valószínűleg az összeomlás és az újjáépítés hírértéke miatt is. Egyértelműen a Campanile inspirálta többek között a következő tornyokat és korai felhőkarcolókat: New York, Metropolitan Life Insurance Company Tower, Kiel, városháza (1907-1911), Stockholm, városháza (1911-1923), Custom House Tower, Boston (1913-1915), Sather-torony Barkeley Egyetem (1914), (North Toronto Station (1916), Barcelona, Torres Venecianes (1927-1929).