építészet : környezet : innováció

Z. Halmágyi Judit búcsúzik Virág Csabától

Nekünk fáj a szeretett hiánya. Nekünk, akik itt maradtunk. Nincs idő. Univerzális lelki tér van, mely fizikaivá képezhető le. Z. Halmágyi Judit búcsúzik Virág Csabától. 

Ma már tudom, hogy Csaba életfilozófiája – „a szabadság titka a bátorság” – Periklésztől származik. Ez az idézet volt apósa, Fischer Juszuf dolgozószobájának falán függött. Sajátos nyelvtudásának köszönhetően Csaba érdekes fordításban terjesztette tanítványai között: „a szabadság FOKA a bátorság”. Ez az interpretáció azért csodálatos, mert leírja az Építészet lényegét. (Mindig nagybetűs építészetről beszélt, és nagybetűvel is írta, hiszen a fogalom sokkal több, mint aminek a legtöbben gondolják.) Eszerint nem tervezünk, hanem gondolataink gondos, successif approximatio-val történő, és a megrendelői illetve technológiai lehetőségekkel összhangban kibomló tervfejlesztést hajtunk végre. 

Ennek a megoldási variációi a végtelenhez tartanak. Csak egy adott pillanatban, a most-ban rögzül az alkotás. Az emergens folyamatban az a gyönyörű, hogy mindig benne van egy meglepetés faktor.

A bátorságból származó, sziklaszilárd tartása, mely sokak számára provokálónak tűnhetett, éppen az önmagához való hűséget jelentette. Fiatalabb korában megvetette a középszerűséget, és a kor történelmi kényszere folytán erőltetett egyen-gondolkodás következményének tekintette a középszerű építészet piedesztálra emelését – először csak kinevette, majd később, bölcsebbé válva, szelíd Buddha-mosollyal nyugtázta. Ál-etikai mozgalom révén emiatt sokáig kivetette magából az építész társadalom. Nehéz megküzdeni azzal az egóval, aminek tükröt tartanak.

Reneszánsz lélek volt. Tizenhat évnyi közös munkánk során nagy bölcsen, de tréfálkozva is megállapítottuk, hogy egy kreatív ember vélhetően mindkét agyféltekét egyformán használja, hogy empátiát igénylő szakmagyakorlásunk egyszerre hordozza a nőies és férfias jegyeket. Láthattam, miként szárnyaltatták egymást első feleségével, Pázmándi Margittal – mindketten hordozták a másik nem jegyeit, homo ludensként játszva építészeti vízióikkal és egymással, folyamatos életünneplésben élve. Később közösen megállapítottuk, hogy a lényeg a belső csend, derű, az élet és a minket körülvevő természeti – és általunk épített környezet – alázatos csodálata. Ráció és emóció örök egyesüléséből táplálkozunk, az univerzális erő közvetítői vagyunk. Az igazi titkot megfejteni soha nem lehet, csak törekedni felé, hiszen minden megoldott kérdésre végtelen sok új kérdés nyílik (Einstein). Csaba ezt felismerve jött rá az univerzum lényegére, egy mindenben jelen levő, mindenki által hordozott belső energia, a tökéletesség létezésére, és lett istenhívő.

A bárhol, bármikor fejben való tervezés módszere – amit interjúiban sokszor emlegetett –, a kreatív munka alapfeltétele sokunk kincse lett. Sokadmagammal én is tőle tanultam. Heliocentrikus ego-világképe dacára nagy holdudvara volt, fantasztikus hadserege, tanítványok és követők, akik nélkül semmi sem sikerült volna. Néha harci jelenetek közepette, de az ő megtartó, lelkes, pozitív energiájuknak köszönhetően jöttek létre a nagy művek. Ők is részesei voltak földi munkáinak, megérdemlik a dicséretet.

A tudást, amit tőle kaptam, szinte megvilágosodásként éltem át az egyetem negyedik évében, amikor az Építészettörténeti Tanszéken mesterem lett és Szentkirályi Zoltánnal együtt az építészet lényegét tárták fel előttem: a múltat és a jövőt, az alázattal és korszerű bátorsággal elegyített komplex gondolkodást, a szabad szellemi szárnyalás élményét. Sokan éltük át ezt az euforikus örömöt. Később a vele való közös munkára értékvédelem, tudás, kutatás, analízis, alázat volt jellemző, ugyanakkor progresszió is, a folyamatos egyedi termékfejlesztés és a technológiai innováció támogatásával, a tervezőcsapat közös szellemi fejlődésével. Ebből fakadt az alkotás öröme, amely a kemény, éjszakákon át tartó munka mellett hallatlan erőt és kitartást ad.

Tartjuk az irányt, mutatjuk a fényt, melynek megtalálásában Ő segített. Folyamatos hálával adom tovább ezt a látásmódot tanítványaimnak, és mesélek róla. A tehetséges építészeket, diákokat Csaba mindig támogatta, erősítette, egész szakmai pályájukat nyomon követte, ha kellett, segítette őket. Ő Weichingertől kapta a 6B-s grafitceruza-varázspálca titkát, mellyel mikro- és makroméretű vonalat is lehet húzni, érzelmet, dinamikát, mérnöki, műszaki tartalmat lehet kifejezni – könyökből, mint forgási középpontból, „kisujjon alig támaszkodva” módon, a pauszpapír fölött lebegve adjuk át a víziót, értetjük meg és képezzük le első gondolatainkat, hogy megvalósulhasson a mű.

A mindennapokban is stílusos volt, minden korszakban úriember maradt, tudott élni, hedonisztikusan, de finom eleganciával. A hűvösvölgyi házukban valóságos kultúrszalon, szellemi műhely alakult ki, Fischer József, Breuer Marcel, Jurcsik Károly, Vadász György és más művésztársak, barátaik a családjukkal jártak hozzájuk.

Ez év márciusában nem tudta megtartani akadémiai székfoglalóját, pedig ha valaki, Ő valóban méltó lett volna.

Nincs Halál. Most már odaát van, ott vizionálja az itt-létet, álmodja, hogy jobbá teheti, alakítja, formálja. Nekünk pedig segít, ha gondolunk rá, egy kézmozdulatunkban, egy termékeny gondolatunkban mindig itt marad. Hátunk mögött állva, bólint: igen, ez jó lesz.

ZHJ


Megjelent a Magyar Építőművészet legfrissebb, 2015/5. számában



vélemény írásához jelentkezzen be »