1956. évi októberi szabadságharc

Kiss Tibor építész feljegyzései I. (részletek egy készülő könyvből, mely a jövő évre tervezett Kiss Tibor kiállítás alkalmából jelenik majd meg a HAP Galéria gondozásában)

(részletek egy készülő könyvből, mely a jövő évre tervezett Kiss Tibor kiállítás alkalmából jelenik majd meg a HAP Galéria gondozásában)

 

 

 

 

október 22. hétfő
Reggel az orvosi rendelőben Bardon dékánhelyettes arról beszél: a tanszékemre érve értesítést kapok telefonon, hogy a diákság délután 3-kor ülést tart követelései megtárgyalására. Erről már szombaton tudtam, hiszen Meisels tanársegédem mutatott egy röpcédulát, mely 15 pontban foglalta össze a követeléseket. Csodálkoztam, hogyan jutottak stencilgéphez, hiszen azokat oly gondosan nyilvántartották és elzárták, írógépeinket pedig már hosszú ideje minden ünnepnapon el kellett zárni, nehogy munkaidőn kívül avatatlan személy hozzájusson.
Felértem a tanszékre, de nem a várt értesítést kaptam, hanem egy másikat, amely a rektorhoz hív fél 1-re. Megint hoztak egy stencilezett röpcédulát, melyen már 25 pont volt, egyrészt politikai, másrészt anyagi, harmadrészt kulturális követelések. Politikai: egyenrangú szovjet-magyar barátság, jöjjön Nagy Imre, mi van az urániumérccel, mi Bíró Ferenc (Rákosi öccse) felelőssége; anyagi: emeljék a diáksegélyeket, félárú vasúti igazolványban részesüljenek, jobb menzakoszt legyen; kulturális: fakultatív nyelvoktatás, honvédségi tárgyú vizsgák beszámítása a szaktárgyaktól függetlenül, s főleg a nyugati-keleti utazások szabadsága.
A rektori tanácsülés – melyen mi, építészek többen, de nem teljes számban voltunk jelen – ismertette a leendő ülést, és igyekezett egységes álláspontot kialakítani. Nehezen ment, hiszen – mint rendesen – nem arról beszéltünk, amire gondoltunk. No, de azután a rutin segített! Hiszen annyi értekezletet kellett már a kátyúból kihúzni! Rektorunk, Cholnoky végigolvasta a pontokat, s minddel egyetértett, amennyiben úgy gondolják, ahogyan ő. Komikus – ma különösen, ugyanis pénteken foglalom össze a történteket –, hogy a legtöbb aggály azért merült fel, hogy amennyiben nem azonnal fogadják el a feltételeket, úgy a diákság ígérete szerint tüntetni fog. „Bízni kell jóságos vezetőinkben, nem szabad őket megsérteni." Feltűnő volt, hogy a párttagok és a legnépszerűtlenebbek voltak a legigényesebbek: Simon párttitkár, Mózes marxista lektor, Kardos Andor szakszervezeti elnök, tanár és épületszervező. Részletesen és jóízűen vitáztunk azon, hogy vajon az idegen nyelvekre – az oroszon kívül –miként lehet átállani. 2-re ennek vége is lett, hazaszaladtunk ebédelni, és 3 előtt 5 perccel már ismét visszamentem a zsúfolásig megtelt aulába, ahol az opálosan füstös levegőben már nagy izgalom honolt. Nem is tudtam a csarnokba bejutni, oly szoros volt a gyülekezet. A rektort beemelték, mi kinn maradtunk: Perényi, Rados Kornél, Rados Jenő, Proszt(?) János, Reischl, Vásárhelyi dékán, Németh professzor voltak mostohán kiszorult társaim. Az ülés megkezdődött, rossz mikrofon mellett, izgatott, de meghatóan komoly hangulatban. Felmentem a tanszékre, felkészültem késő esti előadásomra, és vártam. Mormogás és hangkitörések zavarták meg a szoba csendjét. 7 óra 20-kor órára mentem, olyan volt a levegő az aulából érkező lépcső közelében, mint egy gőzfürdőben, lentről félelmetes pára szállt és harsogó beszéd hallatszott, szinte izzott a levegő.
Órám végén – szokatlan módon – megtapsoltak, ez is az izgalom jele volt. Mindenki a még most is feszült figyelemmel zajló ülésre rohant, mindez ¼10-kor történt. Lementem a Gellért térre, autóbusszal E. S.-ékhoz mentünk kacsás vacsorára. Ott valaki jelezte, hogy az orvosegyetemen is üléseznek holnap. Nyilván a DISZ (a kormány és párt diákegyesülete) és a METHESZ (a szegediek által alapított új diákegyesület) között dúl a harc. Nem bíznak a DISZ-ben, ezért volt hát a tanácsülésen a nagy izgalom.

október 23. kedd
Hajnali felkelés után 6-kor találkoztunk többekkel az autóbusz pályaudvaron, kiderül, hogy fél 1-ig tartott az ülés. A robbanásig feszült légkörben lehurrogták Gábor dékánt – „Vegye ki a zsebéből a kezét! Ki maga?" –, Orbánnét, a párt agitpropját – „Ronda, hazug disznó!" stb. –, s a rektorral is igen szigorúak voltak, amikor a villámokat taktikával le akarta vezetni. H. fel is akart hívni, hogy ne maradjunk-e itthon, oly súlyosnak látja a helyzetet és oly lelkes.
Elutaztunk mégis a girbe-gurba Nógrádba. Ragyogó őszi napsütés, aranytól lángoló lombok, és egy pusztuló, szétlopott, parvenü hivalkodással felöltöztetett, dzsentri kastély. Senki sem dolgozik, mindenki lóg, termelés nincs. Pusztul az ország. Egész nap dolgoztunk, délután egy sörre vendégül láttam a fiúkat. Ekkor jön egy motoros, aki elárulja, hogy a kastély már más célra van rendelve, hiába dolgoztunk. Fáradtan érkeztünk vissza Pestre, az Élmunkás térre. Ha már itt vagyunk, betérünk a Lehel téri templomba, Möller Zsámbék-utánzatát megnézni. A Nyugati pályaudvarnál nagy tömeg hömpölygött az utcán, a körúton teherautók nemzeti zászlókkal, szinte úsztak a tömegben. Jelszavak ritmusos éneklése, zűrzavar: nagy totálképek, és egészen jelentéktelen premier-plánok. A tömeg és az egyén: előbbi mint egy állati szörny, kiismerhetetlen és félelmetes, utóbbi átlátszó, beteg állatka a maga bajával. Romantikus utcai figurák, genre alanyok. Elszorult a szívem, felvillantak bennem az 1918-1919-es emlékek. Halálosan ugyanazok! Röviden búcsúztam, felpréseltem magam a 49-es villamosra és hazadöcögtem. A kocsiban sok szóbeszéd, kedélyes hangulat, szinte családias elégedettség. A hídon: kukucs! „Megvan még a veres csillag a Parlamenten? Nincs meg, eloltották!" Mint a pajkos gyerekek.
Itthon Korompay Gyurka és neje vár, kik azon töprengéssel kerestek fel, menjenek-e tanárnak Cottbusba vagy maradjanak? Tanácsért jöttek. Közlöm velük, hogy szeretném rehabilitációját kezdeményezni. Ez nem zavarja nagy tervüket. Megjön S. kigyúlva, eltelve a márciusi ifjak forró lángjától. Kinn volt a Bem szobornál és a Parlamentnél. Eloltották a csillagot és a világítást, fáklyákat rögtönözve világítottak, mint szentjánosbogarak. A honvédek együtt tüntettek velük.
Lefekvés előtt a sötét éjben gépfegyvertüzeket, fegyverropogást hallottunk. Nehéz éjszaka borult ránk, mert a ping-pong kopogás – mint ’45-ben – egész éjjel hallható volt. Isten őrizze lelkeinket!

október 24. szerda
Kibontakozott a háború, összes ismert rémségével. A rádió idétlen zavarral, akadozva adott, folyton frivol zenét és össze nem függő híreket sugárzott, bagatellizálta a helyzetet, zendülő ellenforradalmi bandákról beszélt. Közölte – s ez mint bomba csapott le –, hogy Nagy Imre miniszterelnök a Varsói Szerződés értelmében behívta a szovjet csapatokat, s utána, hogy a párt javaslatot tesz Nagy Imre miniszterelnökké való kinevezésére. Első hírek halottakról, sebesültekről, tüzekről.
Egész nap itthon, legfeljebb H.-nál és O.-nál. Borzalmas szorongás. Ivánkáék az egész családdal nálunk. Mit kell tenni? Igyekszem nyugtatni a kedélyeket, ami bizony nem könnyű. Ideértem kis Jutkát is, aki feszülten figyel mindent, de nem beszél semmiről, vagy majmolva ismétli az együgyű magyarázatokat. A telefon akadozik, az üzletek zárva, az emberek pletykáznak. Az utcák elnéptelenednek itt, de állítólag tele vannak lenn. Rádöbbenünk, hogy kevés az ennivalónk, gyenge a víz- és gázszolgáltatás. Csupa ismert rém. Oly nyomasztó az utána következő nap, hogy most, 48 órával később sem emlékszem a részletekre. Ez a nap a bénultság és zavar napja volt. A diáktüntetésből országos jelentőségű demonstráció, verekedés helyett harc és idegen hatalom elleni háború lett. Mindez hagymázos rémképekkel és mikroszkopikus villanásokkal megőrjítve, egy ismert szörnyűség drámai sebességgel összetákolva, nagy emberi érzések és ösztönös, állati reakciók vegyesen. Statárium, amelyet azok, akik meghirdettek, nem alkalmazzák. Hazugságok, amelyek a szemünkbe nevetnek. A rádió rossz csepűrágóként bohóckodik, és az adás közben puskalövéseket is közvetít, elhalkul, megerősödik, és folyton zúgja az alpári kuplékat. Megtudjuk, hogy a rádiót majdnem elfoglalták, mire az ávó észhez kapott és az oroszok megerősítették. A gyerekek ténferegnek, kérdeznek a szemeikkel, nem értenek semmit.

október 25. csütörtök
Lementem a szomszédos kisboltba, kenyeret hoztam. Este 15 kiló mindenfélét egy másik üzletből. Láttam az utcát, félelmetes volt: egy élő szervezet agóniában. Nincs villamos, nincs rendőr, őrült autók robognak. Jön egy orosz tank: vállas törzstiszt merev arccal néz ki a parancsnoki toronyból, hosszú sorok az üzletek előtt. Ténfergő alkalmi mozihősök az úttesten. Vízsugárral védekező néma kaszárnya. Gyülekező felvonulók. Rádió az ablakban: harsogja a hacacárét, az emberek egymásnak kiabálják, hogy hullamező az Országház tér. Ágyú és puskalövés még a ’45-ös időkből ismert mordulása. Kilyukasztott közepű nemzetiszínű zászlók. Ezer és ezer szegény magyar ember, gyerek, nő. Itt tudom meg, hogy Gerő lemondott a titkárságról, leégett a Rákóczi út és Múzeum körút sarkán néhány ház, lángokban áll a Nemzeti Múzeum, kiégett a Bristol. A Parlament előtt ismét hulladomb. Jönnek az ENSZ csapatok, a győri páncélos hadosztály útban van Pestre. Fraternizálnak az oroszok: tankon nemzetiszínű zászló és játszadozó gyerekek. Ugyanakkor hírek arról, hogy ilyen barátkozás után néha lőnek! Svájci luxusautó angol hölgyutasa vigasztalja a tömeget, tolmács útján, az egész világ részvétével – még a kínaiakéval is. Motorkerékpár hatalmas trikolórral robog. Vöröskeresztes autó orrunk előtt viszi el a péktől a kenyeret, a kórháznak. Asszonyok, férfiak, lázadozó gyerekek, izzadtságos közelben, hülye hosszú rabszolgasorban. Ígérnek új kormányt, de még mindig a párt szárnyai alatt. Senki nem hisz, és harcol tovább. Semmi elégedetlenség, inkább megadás. A nyugati rádiók hűségesen és pontosan informálva vannak mindenről, az egész világ részvéte felénk fordul, de az ENSZ bizony nem jön.

október 26. péntek
Megint baljós éjszaka, sok lövöldözéssel és hülye, méltatlan rádió-szolgáltatással. Látszik, hogy az egész ország háborúba keveredett. A szovjetek a nyakunkon. Munkások harcolnak a katonákkal. Olyan professzionista és férfias a harc, hogy azt hiszem, a diákok vagy meghaltak, vagy otthon vannak már. Az idő nagyon ködösre és hidegebbre fordul, mintha megdermedne a látottaktól, és félve a jövőtől ő is összehúzódna.
Estére fokozódott az ágyútűz. Néha már ércesen csattog a torkolati tűz hangja, és közel kopog a gépfegyver. A Citadellán bizottság-félét láttam délelőtt, kerekfejű emberek voltak, magas vállal.
Csodálkozom, miért kezdtem írni, és nem fényképezek. Elkoptunk: sok egy életben ennyi háború és létkérdés. Háromnegyed 10 van, a rádió ponyvaregény-rendezéssel számolja a perceket, és rimánkodik: „Tegyétek le a fegyvert! Minden másképpen lesz!". Mindezidáig azonban egy konkrétumot nem mondott, bevallja, hogy 11 évig hazudtak, rosszul csinálták, gazemberek voltak, mégis biankó-váltót követel azoktól, akik ilyen borzalmas áldozatot hoztak, ilyen szörnyű nagy fába vágták a fejszéjüket. Nagy tragédia a cél előtt elbukni! Pedig nyilván közelednek a célhoz, ha ennyire rimánkodnak, mosakodnak. Ráadásul mi, akik itthon ülünk, egy szót sem szólhatunk, mert nem tettük le a garast. Egy kötelességünk lesz: minden erőnkkel azon fáradni, hogy a kiszolgáltatottság idején ne feledkezzünk meg a mai ígéretekről, és azok betartását mindenen keresztülerőszakoljuk azok helyett, akik meghaltak, akik kifáradtak. Ha ezt sem tudjuk – ahogyan harcolni sem tudtunk – igazán nem szabad semmit sem követelnünk, legfeljebb a sült galambot várhatjuk. 10 óra, az ágyúk lőni kezdenek. Isten irgalmazzon nekünk!

október 27. szombat
Éjjel nagy, éles bombázás hallatszott. Reggel a bécsi rádió nagy részvét mellett bemondta, hogy az ukrán hadsereg a budapesti szovjet csapatok védelmére megindult a határon át. A világ általános, nagy részvéttel van irántunk, de csak olyan kifejezésekig jutnak, hogy „Megkezdték a helyzet vizsgálatát, Mérlegelni kezdik, történt-e jogtalanság" stb.
H.-éknál dús ezüsttel, színes terítővel felszolgált reggelit találtam, és dezolált embereket. Könnyed társalgás és szörnyű begyulladás. E. lakását feltörtük, ha szükséges, legyen óvóhelyünk. O. mint szomszéd igen pártolja: ne legyen egyedül, s ne őt piszkítsuk be a Krisztusi szeretet következményeképpen. Kné, a házmester hisztizett a kapunyitással és lakás-felnyitással kapcsolatban. A lélekharc még nem indult meg, és az lesz a nehezebb.
Egy repülő röpcédulákat dobált, nem olvastuk. A rádió szerint tisztogatás folyik, csak reggel 10-ig lehet kimenni az utcára. Ágyuk dörögnek, géppuskák csörögnek.
Délután sokat töprengtünk, menjünk - ne menjünk. Úgy döntöttünk, hogy befűtök, s majd meglátjuk. Miután nem voltam teljesen meggyőződve, hogy kell-e költöznünk, bizony késő lett, besötétedett és a kályha füstölt. Jelenleg lenn hideg és büdös, fenn meleg és jó levegőjű kényelem. Mégis lemegyünk, mert 7-kor rengeteg szovjet gépkocsi vonult a Kelenhegyi úton felfelé, vagyis hatalmas műteremablakunk előtt, így hát célszerű menni a büdösbe. Béla úgy értesült, hogy a sziklában honvédek vannak, s azok ellen mennek az éjjel. Úgy szólnak a hírek, hogy vidéken a honvédek tartják az erőt, míg a városban a szovjet csapatok. Főleg osztrák autósok a tanúk, kik látták Győr és Komárom között a helyzetet, s mindenütt nemzeti karszalagos katonaságot láttak. A bécsiek sok élelmiszert és gyógyszert gyűjtenek számunkra. Megint csak hangsúlyozzák, hogy a világ részvéte velünk. A végtelen hosszú, állandó kuplézás most már inkább komolyzenébe fordul, úgy látszik, észbe kaptak a stúdióban. Kedves, hogy a közismert gyászindulókat is gyakran játsszák.

október 28. vasárnap
Csendes éjszaka után – a nyugati rádiók emlékeztetésére írom: Krisztus Király napján – csendre ébredtünk. Cigarettáért menve helikoptert láttam a Citadellára szállni. Itt-ott koppanó lövések.
4-5000 halott, töméntelen sebesült, egész Európa, sőt a világ értünk aggódik. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa – horribile dictu! – ma délután (vasárnap!) rendkívüli ülésre ül össze francia, angol és amerikai kezdeményezésre, hogy megvizsgálja a szovjet beavatkozást Magyarország ügyeibe. Ausztria, az óvatos, rendkívüli műsort sugároz. Jön a nemzetközi Vöröskereszt, megnyitották a határt, Ausztria mindent – még benzint is – ad segítségünkre. Most kezd igazán lázasan izgalmas lenni a helyzet, mert a kormány mindent ígér, csak hogy mentse magát. Nem hinni, nem beugrani, nem megelégedni semmivel! Délután fél 6-kor már mindent beígér Nagy Imre: nemzeti címert, új biztonsági szerveket – nem Ávót –, magas béreket, az összes szovjet azonnali kivonulását, ördögre-pokolra esküszik, hogy nincs felelősségre vonás.
Ausztria érintkezésbe lép a szovjettel, hogy álljon le. Adj, Uram, hideg főt a vezetőknek!!
Az esti hírek már 10-50.000 halottról beszélnek. Miskolc és Pest között nagy szovjet erő, Miskolc és a Dunántúl szabadságharcosok kezén. Este hallom Ankarát is – minden rádió Magyarországról beszél. Világszenzáció lettünk.
Megelevenedik a fába szorult toportyánféreg meséje!
A bökkenő csupán annyi, hogy amikor örülni szeretnénk a távollévő világgal és messze lévő szabad testvéreinkkel, a tankok tömege itt áll körülöttünk, bennünk. Végig az Alkotás utcán, a Citadellában, a Budai Duna-parton, Budaörsön, Újpesten. Telis-tele az utca az őszi szemerkélő esőben, ködben a szörnyű árnyakkal. Aludj, édes, ha tudsz! Mily szerencse: szeptember 23-án, vasárnap Helában, a Balti tengeren, 30-án, vasárnap Brünnben, a kiállításon, 7-én Jutkával a Szabadság-hegyen, 14-én itthon a Gellértben ebéden együtt a családdal (Wien helyett), 23-án Nézsán, és aznap estétől majd egy hete szabadságharcban lapuló polgár. Anyósom egy hete itthon a kórházból. Mily szerencsés szövevénye a dátumoknak, hogy a nagy időkben itthon vagyok. Nagypapa ma mesélte, hogy ablakaik betörve, egyik lakója fül nélkül: elvitte a szobában egy repeszdarab.

(folytatjuk) 

---

 

Kiss Tibor
(Bp., 1899. jún. 21. - Bp., 1972. dec. 15.): építész, egyetemi tanár. 1923-ban végezte tanulmányait a bp.-i műegyetemen, 1929-ben avatták műszaki doktorrá. Állami ösztöndíjjal többhónapos tanulmányutat tett 1934-ben Hollandiában, Belgiumban, Franciao.-ban. 1935-ben a bp.-i Cukor u.-ba tervezett bérházat, majd 1940-ben pályanyertes terve alapján Hidasi Lajossal megbízást kapott a pannonhalmi bencés gimn. épületének megépítésére. 1947-57-ben tanszékvezető egy.-i tanár a műszaki egy. középülettervezési tanszéken. 1949-ben a Magasépítési Tudományos Egyesület alelnöke lett. 1951-ben a Vígszínház újjáépítési munkálatait vezette (Károlyi Antallal). Nevéhez fűződik a Bp. I. Attila út 18-22 sz. OTP lakóház (1962), a Vágóhíd utcai tornacsarnok, valamint a bp.-i Kertészeti Kutatóintézet épülete. Megvalósult tervei mellett számos tervpályázaton vett részt és nyert díjat (Vigadó tervpályázat, III. díj, Szabó Árpáddal). Szakírói munkássága is jelentős. Szakcikkei a Technika, a Tér és Forma, az Alkotás hasábjain jelentek meg. - F. m. Kertépítészet (Bp., 1935); Szigetvidék és Ormánság építészete (Bp., 1938); Falusi lakóépületek (Bp., 1947). - Irod. Pogány Frigyes: K. T. (Magy. Építőművészet, 1973. 2. sz.). 
forrás: Életrajzi lexikon