A döntés szabadsága – Interjú Alexander Hagner építésszel

Öcsi Gabriella Alexander Hagnerrel beszélgetett, a gaupenraub+/- bécsi építésziroda egyik társalapítójával. Az irodát 1999-ben alapították Ulrike Schartnerrel közösen. Munkáik számottevő részét szociális projektek teszik ki, amelyekkel a leszakadó társadalmi rétegek számára teremtenek lakhatási lehetőségeket. A munkák során sosem ad hoc jellegű, hanem hosszútávú megoldásokban gondolkoznak, amelyekkel minél inkluzívabb, befogadóbb környezetet teremthetnek az emberek számára.  Működésükkel szorosan összekapcsolódik a fenntartható szemlélet, amit jól tükröz az iroda mottója is: "form follows resource", vagyis azzal kell építkezni, ami van – legyen az egy meglévő épület, vagy akár megmaradt építőanyag.

Öcsi Gabriella: Az nem is lehet kérdés, hogy manapság minden országot érint a lakhatás problémája. Kérdés, hogy építészként hogyan és mikor csatlakozhatunk be résztvevőként a megoldásba. Mi volt az első kapcsolódási pontja a szociális építészettel? Mi volt egyáltalán a motiváló erő, hogy részt vegyen ilyen célú projektekben?

Alexander Hagner: Ma éjjel (az interjú 2025.02.20-án készült) -5 fok lesz kint. Én haza tudok menni a lakásomba, ahol meleg van, viszont sok embernek nincs ilyen lehetősége, nekik az utcán kell átvészelni a hideget. Ez számomra nehezen elviselhető tény. Vidéken nőttem fel, később, miután Bécsbe költöztem, egyetemistaként találkoztam először személyesen a szituációval. Szomorúvá tett, hogy a közvetlen környezetemben is vannak emberek, akiknek nincs otthona – akkor úgy gondoltam, hogy én most tanulom, hogy kell "otthont" tervezni, így evidens, hogy valamit tennem kell majd ezügyben. Sosem volt kérdés számomra, hogy kell-e építész egy ilyen feladathoz. A tanulmányaim végeztével aztán ezt el is felejtettem egy kis időre…amíg nem jött egy lehetőség.

Egy katolikus pap (Wolfgang Pucher) egy kis falut alapított Stájerországban hajléktalan emberek számára. Bécsben is akart egy hasonlót, amiről én az újságban olvastam, úgyhogy felvettem vele a kapcsolatot és kis építészirodaként felajánlottuk a segítségünket. A válasz az volt, hogy mindenkire szükség van. Nos, ettől kezdve egyre jobban és jobban bevonódtunk.

Victor Papanek fogalmaz úgy a könyvében (Design for the real world), hogy minden designer-nek, tervezőnek, építésznek a feladata lenne a saját munkája 10%-át annak szentelni, amivel a körülötte élőket, a közösséget segítheti, építheti. Nekem tetszik ez az ötlet. A mi irodánk 23 évvel ezelőtt önkéntes munkával kezdte. Azt a döntést hoztuk, hogy nem indulunk tervpályázatokon, így azt az időt, amit azzal a munkával töltenénk, inkább arra fordítjuk, akinek a legnagyobb szüksége van rá. Így minden esetben van értelme a munkánknak, nem a kukában/fiókban landol a terv. Ez számunkra magától értetődő volt, és egy kicsit naivan optimista. Így megy ez már több, mint 25 éve – működünk, jól érezzük magunkat, szeretjük, amit csinálunk.

ÖG: A Kanadai Építészeti Központ (Canadian Centre for Architecture) által készített 2019-es "What it takes to make a home" című dokumentumfilmben Michael Maltzan Los Angeles-i építésszel beszélgetett a témáról. Engem nagyon megfogott a gondolat, hogy nem szereti, ha a szociális építészetet speciális építészetnek tekintjük a társadalom speciális részei számára. Kicsit kifejtené, hogy pontosan mit ért ez alatt?

AH: A legnagyobb probléma mindig a projekt kezdete. Lehet szó akármilyen marginalizált csoportról, a stigmákat, az előítéletet nem lehet elkerülni; a szomszédok – mondjuk úgy – általában nem örülnek. Ha egy projekt túl különleges, nagyon más, mint az épületek többsége, és az emberek is nagyon mások, mint a környező lakók többsége, akkor az problémás lesz. Minél különbözőbb, annál nehezebb elfogadni, elfogadtatni.

Ennek ellenére természetesen szükség van építészetileg speciális megoldásokra. Ha olyan embereknek akarunk támogató közeget létrehozni, akiknek nehéz életük volt, mentális problémákkal, esetleg addikcióval küzdenek, akkor természetesen térileg is reagálni kell ezekre a szituációkra. De ha a végeredmény merőben különböző, főleg megjelenésében, felmerül a kérdés, hogy mitől marad inkluzív az épület. Mindig szem előtt kell tartanunk építészként, hogy a tervezéssel a kezünkben van a lehetőség a marginalizált személy beilleszkedésének elősegítésére.

ÖG: Mit gondol, van hatása az esztétikának a szociális építészetben? Mondhatjuk, hogy támogatja a beilleszkedést, vagy pont hogy visszaveti azt? Lehet az esztétikának szerepe a környezettel való kapcsolat megteremtésében, illetve a stigmák felülírásában?

AH: Amikor a lelkész felkért arra, hogy segítsünk a "falu" megtervezésében, én magam is kutatásba fogtam. Megnéztem azokat a helyeket Bécsben, amik akkoriban léteztek. A Mariahilfer Straße a város egyik leghosszabb és legismertebb business- és bevásárlóútja. Ott egy templom alatt működött egy éjjeli menedék, amit meg akartam nézni. Az utcától néhány lépcsőfokkal lejjebb volt ez a hely, az ajtó, amin nem bírtam belépni. Nem akartam. Minden erőmet összeszedtem végül, és beléptem – meleg, párás, büdös volt a hely, borzasztó volt. Abban a pillanatban elhatároztam, ha nem is teljesen tudatosan, hogy ha valaha hátrányos helyzetben lévő emberek számára lesz lehetőségem tervezni, ott nem jelenhet meg ilyen küszöb. Nem építészetileg – bár úgy sem – de ami az emberek fejében van. A legnagyobb küszöb a stigmatizálás és előítélet.

20 évre, sőt 120 évre tervezel, aztán betonba öntik. El kell gondolkozni azon, hogyan csináljunk olyan építészetet, amely valamilyen módon összekapcsolja az embereket, az épületen kívül levőket a bentlakókkal. Hogyan lehet legalább néhány pillanatra összekötni őket? Azt hiszem, nem csak nekik tervezünk ilyenkor, hanem saját magunknak is, vagyis mindenkinek, a társadalom számára.

ÖG: Ennek kapcsán eszembe jut a filmből az a jelenet, amikor Michael Maltzan meséli, hogy a számára leggyakrabban feltett kérdés az, hogy miért kell ilyen jót építeni a hajléktalan embereknek…

AH: Nem lehet a kevesebbre törekedni. Pont ellenkezőleg, többre van szükség – persze nem csak esztétikailag -, és akkor a projektnek lesz lehetősége önállóan működni, legalább részben saját lábra állni. Ha van egy rendezvényterem, van egy étterem, vannak műhelyek, amiket lehet használni, az rengeteg különböző embert vonz be, így lehetőséget teremt a kapcsolatok kialakulására. Nem csak szálláshelyről kell gondolkozni, hanem minél több funkciót adni az épületnek, és rögtön beindul az integráció. A hely identitást kap, lesz valamiféle arca a környezet felé. Nem sok olyan projektet ismertem ezelőtt, amire a szomszédok büszkék voltak. De ha most megkérdeznénk a VinziRast Mittendrin környékén élőket, azt válaszolnák, hogy büszkék erre az intézményre, pedig korábban hajléktalan helyzetben élő emberek most a szomszédjaik. Ezen a hozzáálláson kell leginkább változtatni.

ÖG: Visszatérve egy kicsit általánosabban, mik a legfontosabb építészeti eszközök, amikkel támogató közeget teremthetünk? A különböző léptékekre gondolok, a privát és publikus terek arányára, a transzparenciára épületen kívül és belül egyaránt.

AH: Természetesen ez a lokációtól is függ. Mittendrin egy igazi, tökéletes belvárosi szituáció. Szuburbánus környezetben másképp kell reagálni. Nagyon fontos, hogy többnyire traumatizált, pszichés nehézségekkel küzdő emberekről van szó, így fokozott óvatossággal kell a tereket alakítani. Ne legyen túl szűk, túl sötét, túl világos… ne érezze magát senki kényszerűen, ne legyen nyomasztó. Arra vonatkozó stratégiát kell kialakítani, hogyan biztosíthatunk a terekkel minél több szabadságot úgy, hogy a nyomás/nyomasztó hatás könnyedén eltűnjön.

Gyakorlati példa lehet erre a közlekedő rendszer. A VinziRast Mittendrin esetén ez kültéri, gangos elrendezést jelent, a lift is kívül van. Nem mindegy, hogy kint, vagy bent futsz össze valakivel, akivel esetleg problémád van. Az összes közösségi konyhán három ajtó van. Konfliktushelyzetben nem kell feltétlenül a másik emberen keresztül eljutni az ajtóig, van másik. Ez felszabadító, hogy csak megfordulhatsz és távozhatsz. Nagyon kis dolgok is sokat számíthatnak. Ezek a projektek mindig közösségi projektek, így vagy úgy, össze kell csiszolódni a többi emberrel. De kell, hogy legyen egy kicsi saját hely, ahova vissza lehet vonulni. Nem a szoba mérete a fontos, hanem hogy egyedül lehessen ott az ember. Ha nincs erre lehetőség, saját magába zárkózik el, és úgy lehetetlen a közösséghez kapcsolódni, vagy a közösségnek kapcsolódni hozzá.

Szerintem figyelni kell a projektben részt vevő emberek létszámára is. Mindannyian már kiskortól kezdve azt tanuljuk, hogyan kell 20-30 fős csoportokban létezni. A közösségben való eligazodási képességünk is erre a létszámra optimalizált. Ha 150-200 embert akarnak egy projektben összefogni, azt a létszámot tovább kell osztani kisebb részekre. A mi tapasztalatunk szerint 50 fő nem fog tudni egy közösségként működni.

Szóval építészként ezekben a kérdésekben igenis nagy felelősségünk van. Vannak eszközeink arra, hogyan alkossunk jobb tereket, és azt is tudjuk, hogy mi az, ami nem működik.

ÖG: És a környezettel való kapcsolatteremtés? VinziRast Mittendrinnek van egy étterme, ahol egyrészt a lakók is dolgozhatnak, másrészt van lehetőség a külsősökkel való találkozásra.

AH: Nagyon jól működő dolognak gondolom az ilyen hibrid megoldásokat. De nem csak funkcionális értelemben, hanem úgy is, hogy kik laknak együtt. Itt korábbi hajléktalan embereken kívül egyetemi hallgatók laknak. És annyira jól működik, hogy számomra innentől minden sima kollégium egy kihagyott lehetőség… mixelni kellene. A fiatalok kíváncsiak és sokkal nyitottabbak, ez a nyitottság nagyon nagy érték.

A hibrid konstrukció minden irányból jó, segíti az integrációt, segíti az egyént, a környezetet, egy új szociális háló kialakulását. Az emberek sokfélék. Az volt az egyik tézismondatunk, amikor belevágtunk ebbe, hogy nem azért van sok ember az utcán Bécsben, mert kevés a hely – hanem mert a rendelkezésre álló helyek nem mindenki számára megfelelőek. Ha engem tényleg érdekel, hogy minél több embert érjünk el, akkor többféle lehetőséget kell felajánlanom. Különböző szintű privát zóna, különböző találkozási lehetőség, vagy épp elzárkózási lehetőség a többi embertől. Ezek nem bonyolult dolgok, mégis nagy különbséget jelentenek azok számára, akik kemény dolgokon mentek keresztül életük során. Nem lehet mindenkit ugyanazzal a képletszerű megoldással elintézni. Érdekes példa a "housing first" típusú megoldás – ez biztosan rengeteg ember számára maga az álom, és szuper, hogy van ilyen lehetőségük is. De nem mindenkinek jó.

A hajléktalan létnek is számos variánsa van. A legjobb, amit tehetünk, hogy minél többféle lehetőséget kínálunk építészetileg.

ÖG: Kik voltak a kulcsszereplői, kitalálói a bécsi projektnek? Hogy nézett ki az együttműködés folyamata, milyen volt a csapatmunka?

AH: Az ötlet maga a hallgatóktól származik, ők végig részt vettek a projektben. A Vinzi projektek egy egyesülethez tartoznak, így onnan sok különböző ember részt vett a folyamatban, köztük sok olyan, akiknek már több mint tízéves tapasztalatuk volt az éjjeli menedékhelyek miatt. Rengeteg beszélgetéssel indult az előkészítés. A hajléktalan embereket azonban tudatosan nem vontuk be a tervezéskor. A mi álláspontunk szerint fontos, hogy "azonos szemmagasságból" tekintsünk a problémára, amihez az kell, hogy minden résztvevő komfortos legyen abban, amit csinál. Innen jött az az ötlet, hogy aki erre nyitott és kíváncsi közülük, az az építés folyamatába be tudott csatlakozni. Nagyon praktikus volt, hogy egy meglévő épület átalakításával foglalkoztunk, így azonnal voltak megoldandó feladatok. És mindeközben megismerheted az ő felfogásukat, szempontjaikat, ha figyelsz és nyitott vagy. Nem úgy megy, mint egy sima megrendelővel, akivel leültök, és megbeszélitek, hogy milyen színű falat, milyen csaptelepet szeretne. Sokszor nem is nagyon lehet a jövőről beszélgetni, mert az ő szemükben minden elkövetkező nap nehezebb, mint az előző.

Nagyon fontos megemlíteni a majdan ott dolgozókat, akik vezetik majd a projektet, működtetik az épületet. Nagyon nehéz munka az övék, és nagyon fontos, hogy komfortosan érezzék magukat ott, szeressenek ott dolgozni, és biztonságban érezzék magukat ők is.

ÖG: Kicsit beszéljünk az újrahasznosításról és az anyagokról. A fenntartható szemlélet szintén kapcsolható a projekthez, ez mennyire volt tudatos? Egy meglévő épület újrahasznosítása tudja befolyásolni az emberek motivációját a visszailleszkedésre? Van ennek valami plusz pozitív jelentéstartalma azon kívül, hogy ökologikusan tudatos?

AH: Természetesen, ahogy az előbb is említettem, egy meglévő épületbe már rögtön tudsz hívni segítséget akár egy éjjeli menedékről is. Beszéltünk az elején a környezet általi befogadásról, elfogadásról is. Ez nagyon fontos aspektus. Idegen emberek egy idegen, új épületben – minden idegen a környezet számára. De ha az épület már ott áll 30 éve, akkor legalább az épülettől nem tartanak a szomszédok – ez egyszerűbb útnak tűnik.

Nyilván gazdasági szempontból is ésszerűbb a meglévőt használni. A VinziRast Mittendrin esetén is ez volt a döntő érv. Akkor még nem volt ennyire népszerű a fenntarthatóságról, a körforgásos építészetről, az újrahasznosításról beszélni. Egyszerűen ez állt rendelkezésre. Ez teremt egyfajta dinamikát a tervezésben. A célunk adott, és az van hozzá, ami van. Plusz a kreativitásunk, amivel alakítani tudjuk a rendelkezésünkre álló alapanyagokat. Ez nagyon érdekes és élvezetes folyamat, tele meglepetéssel, amibe másokat is be lehet vonni. Így már az elején elindul a közösség formálása.

ÖG: Számomra az is egy szép párhuzam, ahogy az épület új funkciót és rendeltetést kap, úgy a leendő lakók is egy újabb lehetőséget kapnak.

AH: Így van. Láthatjuk, milyen rossz tapasztalataik vannak, mennyit bántották őket. Kívül és belül is sérültek az életük során.

ÖG: A VinziRast Mittendrin 2013 óta működik. Most is minden az eredeti elképzelés szerint üzemel? Elégedettek az ott lakók?

AH: Igen. Több mint 11 éve működik, és én ennek nagyon örülök. Még mindig sokan érdeklődnek külföldről is a projekt iránt, szoktam csoportokat körbevezetni. Gyakran kérdezik, hogy ennyi év elteltével mit csinálnék másképp. Mindig azt kell, hogy mondjam, hogy semmit sem változtatnék, sajnálom, de minden jó így. Nagy szerencsénk volt mindenben. Persze itt hozzá kell tennem, hogy az egész projekt nem jöhetett volna létre Dr. Hans Peter Haselsteiner nélkül, aki az egyesület tagja, és aki a meglévő Biedermeier épületet adományozója volt.

Korábban nem létezett ilyen típusú épület, ahol hallgatók és hajléktalan emberek laktak és dolgoztak együtt. Nem voltak példáink, amikből tanulhattunk volna erről. Nem lehetett másként, mint sok empátiával és az addigi más, egyéb tapasztalatokból építkezve megpróbálni. Állandó töprengésre ad okot, hogy miért nem épül azóta több VinziRast Európa-szerte, hiszen akik ott laknak, szeretik és elégedettek, akik látogatóba érkeznek, azoknak is tetszik. Egyszóval kívülről és belülről is sikeres a projekt.

ÖG: Remélem a jövőben lesz még erre precedens. Végezetül, van olyan inspiráló projekt a világon, amire követendő példaként tekint?

AH: Michael (Maltzan) munkáját kedvelem, bár Los Angeles, főleg a belvárosi rész, egy nagyon kemény hely. Nem lehet összehasonlítani Ausztriával, vagy Németországgal, vagy akár Budapesttel. Teljesen más lépték.

Emellett a Vinzenzgemeinschaftok (Páli Szent Vince Közösségek – sokrétű humanitárius tevékenységet végző katolikus közösségek) munkáját, bár nem építészeti értelemben, de nagyon inspirálónak gondolom. Új utakat keresnek és járnak, próbálják a szabályokat is ennek megfelelően módosítani, vagy új szabályokat alkotni. Például amikor elkezdtük a munkát velük, még nem voltak kutyás, vagy páros szállások Bécsben – ők csinálták az elsőt. Ma már sok olyan projektjük van, ami végre kilép a megszokott keretek közül, és nem fél adott esetben a szabályokat sem felrúgni. Azt tartom fontosnak, hogy merjünk másképpen gondolkozni!

ÖG: Köszönöm szépen a tartalmas beszélgetést! Mindig örömteli egy ilyen példamutató építészeti látásmóddal és praxissal megismerkedni.

Öcsi Gabriella DLA
Lakóépülettervezési Tanszék, Építészmérnöki Kar, Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem

Az írás a BME Építészmérnöki Kar, Lakóépülettervezési Tanszék Szociális Lakhatás Műhelyében végzett egyéves kutatás részét képezi.
Az Egyetemi Kutatói Ösztöndíj Program (EKÖP) által támogatott projekt a Kulturális és Innovációs Minisztérium Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Alapból nyújtott, valamint a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem közös támogatásával, a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatallal kötött támogatási szerződés alapján valósult meg.  

Szerk.: Hulesch Máté