A Duna "visszakanyargósításáról"

A mellékágak, szigetek rehabilitálásának új koncepciója.

Mivel a Duna "visszakanyargósításának" koncepciójáról - amit egyes sajtójelentések szerint a jelenlegi kormányzat a magyar-szlovák tárgyalásokon vissza kíván vonni - a közvélemény igen keveset tud, érdemes azt átfogóan ismertetni, összehasonlítva azt a világban és Európában zajló ökológiai- folyórendezési irányzatokkal is. Az a kormányzati stratégia, amely csak a vízmegosztásra koncentrál - ökológiai értelemben is - bukásra van ítélve. Értelmetlen tárgyalni az esetleges "többletvízmennyiség"-ről anélkül, hogy meg ne határoznánk a víz felhasználásának pontos ökológiai-műszaki módját. A Szigetköz mellékágainak ökológiai állapotán gyakorlatilag és érdemben még az sem javítana semmit, ha akár a Duna teljes vízmennyiséget visszakapnánk a szlovák féltől, és azt minden beavatkozás nélkül leengednék az Öreg-Dunában.

Vízszintemelés nélkül nincs ökológiai megoldás a Szigetközben. De ahhoz, hogy folyamatos lejtésű vízfelszín legyen, a folyót fenékküszöbökkel kell minél több helyen egy régebbi állapothoz hasonlóbb, kanyargósabb és magasabb fenékszintű mederbe terelni, mivel a mesterségesen kialakított, csaknem egyenes, kimélyült és kikotort főmeder egyenletes feltöltését nem lehet megoldani. Fenékküszöböket javasolt az az EU munkabizottsága is, amelyre szívesen hivatkoznak a "kanyargósítás" ellenzői. A különbség a kettő között annyi, hogy az EU munkabizottsága két fenékküszöb létesítését javasolta, a folyamatosan "kanyargó" vízfelszínhez pedig legalább nyolc szükséges. Ezzel viszont nemcsak a hullámtér felső, hanem a teljes szigetközi szakasza a természetes vízjárás hatása alá kerülhet. Súlyos felelőtlenségnek érezzük tehát egy korszerű és a szlovák fél által már tárgyalási alapnak elfogadott koncepció érdemi szakmai viták nélküli esetleges elvetését alapvetően (újra) politikai alapállások és megalapozatlan, az ökológiára a demagógia felé hajló módon hivatkozó állítások alapján.

Az egyik legelterjedtebb szakmai - és a szakmai körökön kívül is uralkodó - hiedelem az, hogyha már egyszer egy folyót elkezdtek felülről vízlépcsőkkel ellátni, akkor ezt a folyamatot az alsó szakaszokon többé nem lehet leállítani. Ez minden bizonnyal igaz volt a folyószabályozás tudományának és gyakorlatának egy adott fejlődési szintjén, de, ahogy a legtöbb tudományág esetében, ebben az esetben is módosulnak az egykori "igazságok". Kétségtelen tény, hogy a felső vízi erőművek, tározók, vízlépcsők megakadályozzák az alattuk lévő folyószakaszok hordalék- utánpótlását, pontosabban a kavicsutánpótlását. Ezt a hatást még erősítik az egyéb műszaki beavatkozások, például a nagymértékű kotrás és a terelőművek ("sarkantyúk") által felgyorsított vízáramlás. Így létrejön a folyó medrének erőteljes mélyülése. Erre a problémára volt a hagyományos válasz a folyószabályozásban az újabb vízlépcső építése. A gátakkal, "sarkantyúk"-kal "agyonszabályozott" folyószakasz tipikus képét mutatja a Szigetköz melletti fő Duna-ág, azaz az Öreg-Duna. Egy ilyen folyószakasz a tájrendező szemével nézve ma már inkább "ipari műemlék", mintsem a természet része. A legfejlettebb ipari országokban az 1970-es 1980-as évek táján kezdték belátni, hogy a kizárólag árvízvédelmi és hajózási szempontú folyószabályozás további fenntartása és folytatása ésszerűtlen.

A vízépítő-mérnöki tudomány fejlődésének élén járó csoportok - ökológusokkal közösen - ekkor már olyan új folyószabályozási megoldásokat dolgoztak ki, amelyek alkalmasak a társadalmilag hangsúlyossá és elfogadottá vált ökológiai szempontok érvényesítésére is. A korábbi ellenségeskedés helyett hatékony együttműködés alakult ki az ökológiai szempontokat képviselő társadalmi és szakmai csoportok, valamint a vízépítő-mérnöki kultúrát képviselő tervező és hivatali körök között. Az EU jogrendjében az új alapelvek követelmények formájában is megjelentek a vízszabályozási keret-irányelv, a "Water Framework Directive" elfogadásával. Ez kimondja, hogy: "2015-ig biztosítani kell a felszíni vizek és a hozzájuk csatlakozó parti területek jó ökológiai állapotának elérését és ennek megőrzését." A tagállamoknak 2003. december 31-ig kell beépíteni a keretirányelv előírásait jogrendjükbe. Ez követelmény lesz a tagjelölt Magyarország és Szlovákia esetében is. 

Példák a Rajnától Floridáig

Az 1970-es években a Felső-Rajna szakaszra készített integrált Rajna-program már két - egyenrangú - fő célt követett: az árvízi biztonság növelését és az ártéri élőhelyek ökológiai rehabilitációját. A lényeges az, hogy ez a két szempont már a koncepciókészítés fázisában is teljesen egyenlő súllyal bírt. Ezt az egyensúlyt tekinthetjük az új, alternatív folyószabályzás alapvető jellemzőjének, amelyet a tervezés és a kivitelezés minden fázisában érvényesíteni kell.

1961 és 1971 között Florida államban a Kissime River 160 km-es meanderező szakaszát kiegyenesítették, és gyakorlatilag egy 80 km- es csatornává változtatták. A "kiegyenesítési" munkát a helyi vízügy irányította, a fő cél az árvízi biztonság növelése volt. Ezeknek a munkálatoknak az ökológiai hatásai katasztrofálisnak bizonyultak a teljes 3500 km2-es Everglades régióban. 2001-ben a Magyar Tudományos Akadémián a dél-floridai vízgazdálkodási körzet igazgatója előadásában arról beszélt, hogy az utóbbi években a helyi vízügy egyik legfontosabb tevékenysége a folyó visszameandereztetése volt. Ennek az irányzatnak neves európai képviselője Klaus Kern német vízépítő mérnök, aki a hágai Duna-perben a magyar oldal elismert szakértőjeként tevékenykedett. 1994-ben a Duna baden-würtenbergi szakaszán, Blochingennél alkalmazta sikeresen az azóta a nevével fémjelzett "visszakanyargósításos" folyórendezési eljárást. Ennek lényege az, hogy miután légi felvételeken megkeresték az 1870-es években "levágott" és azóta már teljesen feltöltődött egykori Duna- mellékág helyét, azt kiásták és újra élő mellékággá tették. A főágba ezzel egyidejűleg fenékküszöböt építettek, amely megemeli a vízszintet, így a mellékág vízellátottsága kis vízállásoknál is biztosított lesz. Magas vízállásnál, illetve árvizeknél mind a főág, mind a mellékág részt vesz a vízlevezetésben. Így miközben az átlagos vízszint (és talajvízszint) a folyó e szakaszán emelkedett, az árvizek szintjei csökkentek. Ez a megoldás az európai folyórendezés történetében mérföldkőnek számított. Az egyértelműen kedvező ökológiai hatás jeleként a folyót korábban jellemző parti ökoszisztéma újjászületett. Ez elsősorban a korábbi természetes vízjárás (vízdinamika) és talajvízszintek visszaállításának hatására következett be.

A szigetközi mellékágak térségének ökológiája pontosan ilyen hatásokat igényel. A különbség az, hogy itt új meder kialakítása nem szükséges, mivel a meglévő mellékágak erre felhasználhatók. A koncepció ökológiai célrendszere három fő elemet tartalmaz. Az első a folyó és a hatása alatt álló ökoszisztémák (mellékágak, szigetek) rehabilitációjának követelménye. A második olyan műszaki megoldások alkalmazása, amelyek biztosítják az árvízvédelem és hajózás elfogadott követelményeit. A harmadik a természetesnek tekinthető vízállások és vízjárás (vízdinamika) megőrzésének, illetve visszaállításának követelménye. Ez a követelmény eleve kizárja Nagymarosnál vagy annak környezetében duzzasztómű létesítését. A fenti célok mindegyikét kielégítő megoldási módozatok együttesét joggal nevezhetjük "a Duna ökológiai-műszaki folyórendezési koncepciójának".

A alapvető célokat leginkább szolgáló megoldások közül kiemelhető kettő, amely az előnyök és hátrányok legkedvezőbbnek látszó kompromisszumát ígéri. Kern és Zinke a nevükkel jelzett alternatívában a Szigetközben is a Németországban sikeresen alkalmazott "visszakanyargósítási" eljárás alkalmazását javasolták. Ez a megoldás a Szigetköz ökológiailag legértékesebb részének, a hullámtér ágrendszerének teljes értékű ökológiai rehabilitációját szolgálja. Ez azt jelenti, hogy nemcsak az elterelés előtti állapotok visszaállítását érnénk el vele, hanem azt az ökológiai állapotot, ami akkor állt fenn, amikor a főág még szerves kapcsolatban állott a mellékágakkal. (Utoljára az 1950-es években, mert azután a fokozatos vízszintsüllyedés miatt gátakkal el kellett zárni a főmedertől a mellékágakat.) Az Öreg-Duna és a mellékágak vízszintjének kiegyenlítése, az összeköthetőség és ezzel a természetes vízjárás visszaállítása az ágrendszerben csak azon az áron történhet meg, hogy az Öreg-Dunában víz alatti terelőművek (nyolc fenékküszöb) emelnék meg a vízszintet. Más megoldás erre nincs, ahogy ezt az EU 1993-as munkabizottságának ajánlásai is megállapítják. (Ők két fenékküszöb megépítését ajánlották.) E megoldással azonban éppen az értékesebb hullámtérből kerülhetnének ki a ma ott meglévő fenékküszöbök (legalább tíz darab), amelyek most ott a magasan tartott, lépcsőzetes vízszint fennmaradását szolgálják.

A magyar és szlovák zöldek egyetértése

Az ökológiai értékek iránt elkötelezett valamennyi szakembernek, vagy laikusnak fel kellene ismernie, hogy a puszta "gátellenesség" ártalmas és igen "szimplifikáló" álláspont. Különösen akkor, amikor a fenékküszöb elsősorban ökológiai érdekeket szolgál. Azoknak, akik ebben a kérdésben megnyilatkoznak, illene azt is tudniuk, hogy a "kanyargós" változat a Szigetközben a meglévő mellékágak minimális munkát igénylő összekapcsolásával megvalósítható. Soha nem esett szó "merőben új, mesterségesen kiépített" mederről. 2001-ben Pozsonyban a szlovák és magyar zöld pártok szakemberei az EU környezetvédelmi bizottsága alelnökének, Alexander de Roonak az elnöklésével e javaslatot megvitatták, és közösen megvalósítandónak fogadták el. A két ország megegyezése esetén az EU képviselője támogatásra alkalmasnak ítélte a koncepciót. A Szigetköz alkalmas lehet arra, hogy az országok közötti ökológiai rehabilitációs együttműködés példa értékű mintaterülete legyen.

Hajózhatóság "Nagymaros" nélkül

Ma a kishajóforgalom nyugati irányból Bécsnél gyakorlatilag leáll. E megoldás esetén a sport- és kishajóforgalom Budapest és Bécs között is megindulhatna a mellékágak egy részében. Ez jelentős területfejlesztési hatással is járhatna a Szigetközben - sőt a Szlovákiához tartozó Doborgazon, Vajkán és Bodakon is. (Bizonyos feltételekkel a Mosoni-Duna környezetében is.) A nagymarosi duzzasztómű hatása a hajózásra a Szigetköz alatt, Szap és Budapest közt lett volna érezhető. E folyószakaszon a meder mélyülése a gázlók kialakulása korábban indokul szolgált a nagymarosi duzzasztómű felépítéséhez. Ezzel ugyanis a vízszintet 3- 6 méterrel lehetett volna emelni. A hajózás számára elfogadható vízszint azonban más eljárások alkalmazásával is elérhető. Épp a nagymarosi "munkagödör" helyreállítása adott példát arra, hogy a víz szintje alatt, a meder megfelelő kialakításával el lehet érni a hajózás számára mértékadó kisvízszintek süllyedésének megállítását. Sőt, ezzel korlátozott mértékben (30-35 centiméterrel) emelni is lehetett a vízszinteket. E két feltétel (a tartós vízszintsüllyedés megállítása és a vízszintemelés) biztosítása alapvető fontosságú a mellékágak vízellátásában a Nagymaros és a Szigetköz közötti Duna-szakaszon. Enélkül nem érhető el a mellékágak, szigetrendszerek ökológiai rehabilitációja.

A teljes Szigetköz alatti Duna-szakasz mederalakulásának elemzése és prognózisa alapján megállapítható volt, hogy 8-10 "nagymarosi" típusú mederalakítással Komárom és Nagymaros között biztosítani lehet a nemzetközi hajózás számára is elfogadható vízmélységeket. Mégpedig hosszú távon, azaz 50 évre prognosztizáltan is. (Medvénél, Dömösnél egyedi megoldások szükségesek.) A fenti "alternatív" jellegű Duna-szabályozás legfontosabb ökológiai erénye az, hogy úgy teljesíti a hajózási követelményeket, hogy közben a tájat és a parti ökológiai rendszereket háborítatlanul hagyja, sőt utat nyit a mellékágak ökológiai rehabilitációjához is. A koncepcióban meg lehetett határozni a mellékágak távlati betáplálási vízszintjeit, amelyek a részletes ökológiai rehabilitációs tervek kidolgozásának nélkülözhetetlen alapjai. A Szigetköz-Budapest Duna-szakaszon az előzetes koncepció 15 térség sziget-mellékág rendszerét vette leltárba. A koncepció szerint 50 éves távlatban mintegy 18 milliárd forint felhasználásával érhető el a szigeteket és mellékágakat tartalmazó "ökológiai folyosó" teljes rehabilitációja.

Összegezve

A "visszakanyargósításos" megoldás lényege az, hogy az ökológiailag egyértelműen értékesebb ágrendszer jelenlegi "lépcsős" vízszintje helyett a mostani mellékágakban folyamatos esésű, akadályok nélküli vízáramlás valósulna meg. Ezzel a megoldással visszaállítható az ágrendszer biológiai "átjárhatósága" és a természetes vízjárás, időszakos elárasztásokkal és kiszáradásokkal. Az ehhez szükséges kompromisszum az, hogy a vízszint magasan tartására szolgáló fenékküszöböket és ezzel a "lépcsőzetes" vízszintet az ökológiailag értékesebb hullámtéri ágrendszerből az Öreg-Dunába kell áthelyezni . A kidolgozott és a szlovák félnek magyar javaslatként átadott ökológiai-műszaki célrendszer és eszköztár alkalmazásával tehát el lehet érni az összes szigetközi és Duna menti mellékág rehabilitálását és el lehet kerülni a nagymarosi duzzasztómű felépítését. Ezen elképzelések megvalósíthatóságát a szlovák fél 2001-ben elismerte. A "visszakanyargósítás" kipróbálásához is partnernek mutatkoztak. Ennek a tárgyalási pozíciónak a felelőtlen feladása "nemcsak bűn, hanem hiba is" lenne. A koncepció 1998-1999-ben több szakaszban, számos szakértő és cég közreműködésével készült. A munka legtöbb fázisában részt vett a DunaDrop Bt. Droppa György, és a TÉRTERV Kft. Mikolics Sándor vezetésével. Folyórendezési és ökológiai szakértők voltak: Klaus Kern (Németország), Alexander Zinke (a korábbi WWF Duna-rendezési javaslat szerzője), dr. Alexay Zoltán, dr. Kevey Balázs (az MTA Természetvédelmi Bizottsága tagja). Az elvi alapok kidolgozását segítette Vargha János. A munka koordinációját az ÖKOPLAN végezte.
(MTI-SAB-lapszemle, Népszabadság, 2002.07.15.)