A Hidegkúti turistaház nyári konyhájának újratervezése

A MOME 2013-as nyári építőtáborának egy minden szempontból mesebeli helyszínt választottak. A feladat a Mátrában, Mátraházától egyórányi sétára, Gyöngyöspata közigazgatási területén fekvő Hidegkúti turistaház nyári konyhájának újratervezése volt. A kiértékelés után Baki Áron tervét választották ki, az építésről Takács Ákos építész hallgató ír.

A MOME 2012-es évfolyamának építészhallgatói meglehetősen intim viszonyba kerültek a turistakultúrával. Az első év tervezési stúdiumait a természetjárással kapcsolatos építészeti feladatok határozták meg, az első szemeszterben Szanda várához, illetve a környékbeli, felhagyott kőbánya speciális atmoszférájú helyszíneihez kapcsolódóan kellett bivakhelyet tervezni. Az építészet kihívásainak Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron építészek vezetésével nekiveselkedő tizennégy fős csapat számára a viszonylag kis léptékű feladat jó lehetőséget biztosított az épített térrel kapcsolatos minimális, ám éppen ezért esszenciális „felhasználói" igények tanulmányozására, a legalapvetőbb védelmet nyújtó menedék és az azt létrehozó ember kapcsolatának vizsgálatára. A feladat az említett környéken belül szabad kezet adott a hallgatóknak a helyszínek kiválasztásában, és az építészeti program is rugalmas volt, így rendkívül változatos megoldási javaslatok születtek, a konvencionálisabb menedékháztól az erdélyi bivakok acélátiratain keresztül az expresszív, high-tech gesztusig.

A tanszék hagyománya a második szemesztert követő építőtábor, amely során az általában tizennégy fős osztály megépíti a közösség, a tanári kar, illetve a megrendelők által közösen kiválasztott, legalkalmasabb tervet. A rendszer egyetlen többhónapos pedagógiai folyamatként lehetőséget ad az egyéni koncepcióalkotásra, a tervek kidolgozására, majd a kiválasztott terv kiviteli terveinek elkészítésére, illetve az építés alatt az építészeti praxisban elengedhetetlen folyamatos együttműködés gyakorlására. Az egyetemi keretek között, támogatók segítségével megvalósuló projekt feloldja az elméleti tervezés és a kivitelezés közötti éles határt, illetve kollektív referenciaként publikálható és „használható" az aktuális osztály minden tagja számára.

Természetesen megváltoztatja a tervezéshez való szellemi és érzelmi viszonyt a megvalósulás implicit lehetősége. Felületesen nézve a versenyszituáció az apró, és bizonyos szempontból zárt közösségben akár komolyabb konfliktusokhoz is vezethetne. Valójában a személyes ambíciók, és a közösségi érdek közötti finom feszültségek játéka rengeteg elméleti-gyakorlati tanulsággal szolgált, illetve - érzésem szerint - tovább erősítette az egyébként is erős közösséget. Az oktatók és mi is törekedtünk arra, hogy a „kiválasztás" után a terv egyéniből kollektív munkává váljon, és az építkezés megkezdéséig mindenki azonosulhasson az eredménnyel.

Az idei feladat a Mátrában, Mátraházától egyórányi sétára, Gyöngyöspata közigazgatási területén fekvő Hidegkúti turistaház nyári konyhájának újratervezése volt. A helyszínt márciusi villámtúra keretében mérte fel az osztály, az akkor még jeges-havas tájban is megmutatkozott a helyszín különleges atmoszférája. A turistaház épületcsoportja egy hegygerinc alatti, kör alakú, tisztáson helyezkedik el, amelyen egy vadász, illetve turistaút húzódik keresztül. A teret falként körbezáró fák sora, illetve a tisztás peremén azonnal felfutó domboldal különös intimitást és egyfajta védettséget kölcsönöz a helynek. A tervezési feladatot a helyszín adottságai mellett erősen meghatározta a turistaházat üzemeltető, speciális közösség erős „jelenléte", lelkesedésük és kíváncsiságuk.

A természetjárás és közös testedzés mellett (hegymászás, boulding, stb.) a fenntartással kapcsolatos összes faladatot maguk végzik, a kikapcsolódáson túl így a helyért érzett felelősség is erősíti a Hidegkúthoz erősen kötődő csoportos identitásukat, amelynek kialakítása a városi térben nehézkes. Mint azt honlapjukon is leírják, ennek a közösségi létnek és a természettel való intenzív kapcsolatnak a tapasztalatait és élményeit kívánják megosztani az oda látogatókkal, aktívan bevonva őket Hidegkút életébe.

A tisztáson két nagyobb épület, illetve több kisebb kiszolgáló építmény áll elszórtan, lazán az úthoz csatlakozva. Az egyik házban egy osztatlan étkezőhelyiség, illetve a konyha található, míg a másikban több légtérben elhelyezve az emeletes ágyak, illetve a két fürdőszoba. A helyszínen nincs áram, a fűtést, a vízmelegítést fával oldják meg, a vizet pedig mindenhez a tisztás peremén lévő forrásból nyerik. A tisztás központi helyén, az út mellett állt a régi nyári konyha, amelynek bontott faanyagából az elkészült új épületbe egy konyhapult készült. Az idei feladat a korábbi építésekkel összehasonlítva új, másfajta dilemmák elé állított minket. Az elmúlt években az Őrségben épített híd és kilátó, a harangláb és így tovább, mind funkciójukban, mind elhelyezkedésükben egyedülálló, önálló (speciális funkciójukból adódóan egyfajta szimbolikus minőséget könnyebben felvevő) objektumként is tervezhető építmények, melyek érzésem szerint kevésbé kényszerülnek közvetlen párbeszédre tágabb épített környezetükkel. Az étkezőpavilon ezzel szemben a jövőbeni használat intenzitása és sokfélesége miatt, illetve elhelyezkedéséből adódóan is más megközelítést igényel.

A tervezést alapvetően meghatározta két, párhuzamosan érvényesülő motívum; az illeszkedés, illetve az absztrakció igénye. A konyha Hidegkúton a jelenlegi épületcsoport régi-új tagjaként értelmezendő, így nehezen tervezhető a meglévő házak alkotta kontextus figyelembevétele nélkül. Hidegkút fehérre meszelt épületei dísztelenül, sallangmentesen szolgálják a túrázókat, az itteni, eszköztelenségében megkapó építészet könnyen összekapcsolható a kortárs építészet szellemével.

Az ambiciózus építészhallgatókban persze nyilvánvaló a törekvés, hogy kortárs (mű)építészeti szempontból értékelhető építmény szülessen (ezen a ponton eszembe jut, hogy a megrendelők akár egy előre gyártott kerti pavilont is vásárolhattak volna a legközelebbi barkácsáruházban). A májusig fejlesztett tervekről nagyjából megállapítható, hogy a két attitűd, mint szélsőérték között ingadoznak, de szinte egyöntetűen törekszenek valamilyen kapcsolatteremtésre a házakkal, vagy az elbontott fedéssel.(Csak egy olyan, kísérlet-jellegű terv született, amelyben kevésbé fedezhető fel a hely hangulatának, építészeti morfológiájának valamilyen integrálására való törekvés.)

A május közepi vizsgaprezentációk és kiértékelés után Baki Áron terve került kiválasztásra, a június 13-án kezdődő táborig hátralévő időben kisebb csoportokban finomítottuk a részleteket, illetve egy elszánt kontingens egy hétvége alatt, a fenntartók és barátaik segítségével elkészítette az alapozást. A fentiek alapján a választás eredménye nem meglepő. Miközben a végeredményt inspiráló gondolatot egy abszolút a helyhez (pontosabban annak vizuális reprezentációjához) kötődő szubjektív (félre)értelmezés szülte, Áron a nyeregtetős házforma, mint archetípus lehető legteljesebb absztrakciójára törekedett, amely a rajzasztalon és a számítógépes programban támogatásra, a kötelezően előírt faanyagban viszont ellenfélre talált. A fa - mint nem homogén anyag - tulajdonságai szerkezeti és formai kompromisszumokra kényszerítették a konzultációk során kibontakozó koncepciót, amelyek a tervezőben okozott belső konfliktusok ellenére, - véleményem szerint - elősegítik az építmény integrálódását Hidegkútra, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a használat során várható beavatkozásokat is jobban bírja a megvalósult, az eredeti tervhez képest spontánabb konstrukció.

Érdekes – bár az építészet alapelveit tekintve némileg kockázatos megjegyezni – hogy a „nyerő" koncepció kialakítását az a tény tette lehetővé, hogy a munka kezdetekor Áron még nem járt a helyszínen, a tervet tehát nem a közvetlen tapasztalat, hanem az ott készült fotók alapján kialakított mentális kép inspirálta. A terv alapja egy optikai csalódás, az ott készült fotókon bizonyos irányból a főépületek közti két tárolókamra tömege mintha egymásba csúszna. A terv szellemesen használja fel ezt a képzelt összefüggést, az elvárt két funkciót, a nyitott étkezőhelyet, illetve a konyhát két, eltérő méretű, azonos formájú pavilonban helyezi el, amelyek finoman, egy megtört tengely mentén egymásba tolódnak. Az építmények előkezelt, natúr fenyőfából készültek, a szükséges ácsmunkát kézifűrészekkel és vésőkkel a helyszínen saját kezűleg végeztük. A két tér mind a tisztás nyílt, füves része, a tűzrakásra, játékra alkalmas mező, mind pedig az út és az azon túl elhelyezkedő épületek felé nyitott, egyedül konyha végén zárja le egy egyszerű, lécezett fal. Ez egyrészt egyértelműen jelöli a konyhapult helyét, másrészt belülről felidézi a zártság intimitását, a forrás felől érkező számára pedig összefogja, tömeg- és jelszerűvé teszi a szerkezetet. A csomóponti megoldásokra egyaránt jellemző a hagyományos és a kortárs elemek használata, a keretes szerkezet absztrahálja a hagyományosan hierarchikusan felépülő, nyeregtetős házformát. Az absztrakciót erősíti az azonos anyagból készült, egyszerű deszkafedés. A tervezés közben a legmakacsabb problémaként visszatérő kémény, illetve a hozzá kapcsolódó sütő-főzőhelyek egy következő ütemben készülnek el, lezárt végeredményről tehát nem beszélhetünk, a használat során pedig úgyis tovább csiszolódik a mű.

Az új nyári-konyha reményeink szerint, azon túl, hogy egyszerűen jó hely a találkozásra, közös főzésre, étkezésre, kifejezi a hely szellemét is, Hidegkút életének szerves részévé válik, megörökíti a turistaházat gondjaiba vevő csapat lelkesedését, kötődését, és nyitottságát.

Tágabb kontextusba helyezve pedig a projekt releváns kérdéseket vet fel a munkahiánnyal és identitásválsággal küszködő építésszakma, és az új építészgeneráció lehetőségeivel kapcsolatban. Az építész(palánták) kollektívája egy meghatározott, helyhez kötött, de a globális média lehetőségeit kihasználó, nyitott közösséggel az anyagbeszerzésen át a kivitelezésig szorosan együttműködve, viszonylag alacsony forrásigénnyel, kis beavatkozással olyan helyet hozott létre, ami ha egészen kis léptékben is, de szociális folyamatok katalizátora lehet. A már vázolt előnyök mellett szükségesnek érzem, hogy megosszak néhány észrevételt a feladattal kapcsolatban; érdemes lenne végiggondolni, hogy egyfelől: a tábor nem folytatható-e a felsőbb évfolyamokban is, másrészt, (és az első szemponttal összefüggően) hogy a projektek kidolgozásánál nagyobb szerepet kapjon aktuális de lokális társadalmi problémákra való reflektálás. Tisztában vagyok vele, hogy az építészet önmagában nem, vagy csak bizonyos korlátok között alkalmas az ilyen problémák orvoslására, ugyanakkor időszerű lenne olyan apró beavatkozások tervezése és megvalósítása egyetemi keretek között, melyek az eddigieknél sűrűbb társadalmi-térbeli szövetben, összetettebb közösségi kontextusban érvényesülnek.

Takács Ákos

A cikk a Turistamagazin 2013/X számában megjelent tartalom bővített, átdolgozott változata

A nyárikonyhát építették 2013 nyarán a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem
Építészeti Intézetének I. éves hallgatói Kovács Csaba és Vass-Eysen Áron
vezetésével, Baki Áron tervei alapján: Egyed Csongor, Gadolla Máté, Gergely Viktória, Kókai Zsófia, Kőműves Márton, Nagy Viktória, Oszetzky Dorina, Salgó Eszter, Szabó Ákos, Takács Ákos, Toldi Veronika, Vég Zita, Weichinger Sára,

Köszönet a segítségért a turistaház üzemeltetőinek: Bróz Béla, Bognár Enikő, Nyikos András, Szabó Gergő, Szabó László, Vorindán Anna

További köszönet a segítségért: Bányai Csaba, Butora Tamás, Ladocsi András, Zeller Abigél ... és még sokan mások.

Külön köszönet: Környei Balázsnak

Köszönet a támogatóknak: Magyar Természetjáró Szövetség, Nemzeti Kulturális Alap, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem, Egererdő Zrt.