A jó, a rossz és a nézhetetlen - három köztéri szobor a XII. kerületben 

Frank György rövid esszéjében három budai szoborról olvashatunk. Kiss Sándor és Vadász György Gábor Áron-emlékművéről, Melocco Miklós, Szénási József és Guth Bence Kós Károly-emlékművéről, valamint Szőke Gábor Miklós Pénzmúzeum (korábban Postapalota) fölé magasodó Csodaszarvasáról. A szerző remek stílusban vezeti végig tekintetünket a három művön, röviden elemezve és egy egyszerű tipológia ("jó-rossz-nézhetetlen") mentén értékelve őket, azért, hogy bölcsen megspórolhassuk azt az időt, amit a nézhetetlen kategória meglátogatására pocsékolnánk.

„A jó, a rossz és a nézhetetlen" egy filmajánló és filmkritikai podcast. A cím szerinti értékelés egyértelmű: vannak jó filmek, ezek kapcsán öröm és élvezet beszélgetni, és vannak rossz filmek, amikről szintén érdemes beszélni. Arról, hogy miért is rosszak, hogyan lehettek volna jó filmek akár. És van a nézhetetlen kategória. Ezekről azért ejt szót a műsor, hogy lebeszélje a hallgatókat a megtekintésükről, megtakarítva így másfél-két órát az életünkből, amit hiábavalóságra fecséreltünk volna. Úgy gondolom, hogy ezt az osztályozást jól alkalmazhatom néhány, a közelmúltban emelt emlékműre is, nem csak a művészeti teljesítményt minősítve így, hanem a kort is, amelyben létrejöttek.

I. A Jó

A Szabadságharc hős tüzértisztjének emlékműve a Szilágyi Erzsébet fasor és a Rózsadombra meredeken felhágó Gábor Áron utca sarkán, a főút és a szervizút közötti füves mezsgyén állíttatott, 1980-ban.

Én azt mondom: Gábor Áron, Te azt mondod, (teli torokból énekeled): „Rézá-gyúja! Hejde felvan virágozva! Indulnak már atű-zérek messzea határba". Ez a korabeli műdal gyermekkoromban - még a kötelező kommunista ünnepségek alatt is - megdobogtatta a szívünket. Valami ősi, eredendő kuruc hősiességet rezdített meg bennünk, magyar fiúgyerekekben: kardunkkal miszlikbe aprítjuk, ágyúinkkal szitává lőjük az hitvány labanczot, aztakutyaúristenit neki!

A szobor alkotója - Kiss Sándor szobrászművész - nem akart kitérni az obligát feladat, a tökéletes közhely elől. „Ha rézágyúja, hát legyen rézágyúja!" mondotta magában a mester – én legalábbis így képzelem – és megformált egy majd’ három méter átmérőjű, felülről roncsolt gömböt. A szétrobbant ágyúgolyó héja kívülről feketített, ámde a roncsolás miatt felfedett belseje arannyal futtatott. Ez az aranyozás állít emléket a vérbefojtott Szabadságharcnak, a felkelés mellett elkötelezett ágyúöntő tüzérségi mérnöknek, és Kossuth Lajos kalapjának, esik eső karimára, mindörökkön örökké, ámen.

A drámaian csonkolt ágyúgolyó andezit kőből épült talapzaton áll. A posztamens nagyobb a szobornál, így a kompozíciónak maga is szerves, téralkotó része. A négyzet alapú, kváderkő falazat a második sor közepén, váratlanul befelé dől, majd a fentebb következő, alacsonyabb sorok hátra sasszéznak, létrehozva egy ősi, megalitikus formát: a csonka gúlát. Mindezt teszi igen finoman, hiszen az alépítmény stílusa a megszelídített, polgári klasszicizmus: a biedermeier. Kiss Sándor a talapzat finom architektúrájával megidézi a reformkor bájos hangulatát, Petőfi Sándor szerelmes verseit és a Pilvax kávéházat, hogy aztán brutálisan szembesítsen bennünket egy fiatal mérnök-tiszt halálával, a Habsburgok és a muszkák ellen vívott, két évig tartó háború bukásával.

A kontextus kedvéért idézzünk fel még két szép emlékművet. Kós Károly sírja a Házsongárdi temetőben: a két falcsonk közötti nyúlánk, dór oszlop-pár, tetejében a profilozott párkányzat, szigorúan megszakítva a szélein. Ezt Aldo Rossi, az olasz racionalizmust újra-felfedező posztmodern sztárépítész se tudta volna jobban!

És megint vissza a Városmajorba: Árkay Aladár Emlékkút. Az öt méter magas haraszti mészkőből épült oszlop egy igazi totem, egy menhir, méltó utódja Európa történelem előtti építészetének.

II. A rossz

Kós Károly emlékműve a Városmajor utcától a parkhoz lefutó lépcső, a Temes utca alján, a róla elnevezett ének-zenei általános iskola tövében áll 2014 óta. Alkotói: Melocco Miklós, Szénási József, Guth Bence és a Reneszánsz Zrt.

Egy hatalmas íróasztal látszik, szigorúan klasszicizáló formálása és méretei végett bátran nevezhetjük „koloniál" stílusúnak. (Ezt a jelzőt egyébként a XVIII. sz.-i afrikai és amerikai gyarmatok stílusára használják a bútor-történetben, és csak a jó ég tudja, miért illették a második háború utáni kelet-európai, kommunista országok párttitkárainak kedvelt sötétbarna bútorait ezen a néven.) A formailag igen összetett alkotás megfejtéséhez ez a bútordarab jelenti a kulcsot. Kós Károly személyiségét jól ismerjük, hiszen a ’70-es években a fiatal építész-hallgatók csapatostul zarándokoltak nyaranta hozzá Kolozsvárra, élményeiket a Bercsényi kollégium kiadványaiban írták meg. Élete végéig egyenes, karakán ember volt, jó humorérzékkel megáldva. Szerintem ő soha nem ült ilyen pöffeszkedő katedránál, annál inkább egy gyalult, kecskelábú fenyőasztalnál. A Mester tehát egy asztal mögött ül, akármilyen legyen is az. Arcát kezére támasztja, gondterheltnek tűnik. És a szobor fölé mered valami hetyke, csúcsos felépítmény, egy kalitka, egy baldachin, egy négy pontból induló, gótizáló tiara, mészkőből kifaragva. Legfelül, a csúcsíves bordák találkozásánál pedig egy fa ácsszerkezetet imitáló, alulfeszített mérmű, vagy mi. Leginkább egy iglu sátor bordázatát idézi, még mielőtt a vászon rája kerülne, de a sátrak tartója manapság karbonszálas műanyagból készül, és saját erőtana végett hajlik meg ívesen, az átmérője pedig csak 10 milliméter. Csakhogy ez itt harminc centis tömör profilozott kőborda, mégis olybá tűnik, mintha saját súlyától görbülne meg.

Aki hallgatott már építészettörténeti előadást, az tudja, hogy boltív nem létezik fal nélkül. A boltozat feladata ugyanis éppen a falazatban keletkező, függőleges erőknek a nyílás mentén való elhárítása oldalvást és lefelé, az alapzatba. Azért, hogy ne dőljön össze a fal, hogyha lyukat vágnak rája. Szentkirályi tanár úr - egyszerre költői és közben a statikát is tanító - megfogalmazása szerint: „A magasan kiemelkedő bazilikális főhajó pilléres árkádsorokon nyugvó oldalfalaira támaszkodó boltvállaknál ható oldalnyomást az oldalhajók fölött szabadon átívelő támívekkel, gyakran egymás fölötti támívpárokkal adták át az oldalhajók határoló falait támasztó és ereszük fölé magasan felnyúló támpilléreknek. Ezeket a támívek felfekvése fölött fiatoronnyal, fiáléval terhelték le."[1]

Fájdalmas a gótika oly nagyon okos, igazi mérnöki szerkesztésének pont a lényeget nem értő használatát látni a városmajori szobornál.

III. És a nézhetetlen

És most nézzük – a nézhetetlent. A Csodaszarvas-szobor a Postapalota mellett, a Krisztina körút kanyarulatában áll, Szőke Gábor Miklós alkotta 2022-ben. Ennek a szobornak a bekerülése is ismert: kétszáz millió forintba került akkor.

Az angolszász társadalomtudományban elfogadott tézis, hogy az újonnan felemelkedő burzsoá családokban a harmadik generáció válik igazán kiművelt, biztos ízlésű, a kultúrában otthonosan mozgó valódi nagypolgárrá. Ez – egy barátom szerint – hazánkban úgy írható le, hogy korunk vállalkozójának bajszáról még csorog a zsír, miközben a pörköltet tunkolja a lábosból, de az unokájának már Canterville XIII. grófja a padtársa az angliai bentlakásos iskolában. De ne futamodjunk meg gyáván – holmi szociológiai okoskodással – feladatunktól, a szobor szemrevételezésétől. Szerintem a művész még életében nem látott szarvast. Ha látott volna, tudhatná, hogy a szarvas háta egyenes vonalú – szemben a lovak ívelt hátával – teste oldalról szögletes, hosszú lábai vékonyak, karcsúak, nyaka inkább egyenes, mintsem hattyú-formán görbült. Homlok-vonala egyenes, a végén, az orrlukaknál karakteres sötét gombban végződik.

Az arany csodaszarvas teste azonban rajzfilmesen gumiszerű: izmos hátsó lábai kedvesen mackósak, a mellsők bízvást tartozhatnának egy muraközi lóhoz, horpasza vizsláéhoz vagy agáréhoz, testét pedig mintha tollak borítanák. A kompozíciót az eltúlzott méretű agancsok zárják felülről. A szobor az ugrás előtti időpillanat kimerevített képe, és ez benne a legriasztóbb: a mozdulat, amelynek végeredménye – minden emberi számítás szerint – csakis egy fatális esés lehet. Semelyik állat nem veti hátra a fejét ugrásra készülvén. Nem az anatómiai pontosságot kérem számon, hanem a mozdulat szarvas-szerűségét. A szarvasság eszenciáját hiányolom.

A szoborról tudható még, hogy 15 tonna, a szarvas egy 6,5 méter szikláról rugaszkodik el, ő maga 4,5 m magas és 7,2 méter hosszú, testét több ezer hajlított bronzlemez fedi, agancsa polírozott bronz öntvény. Hát így jártunk. A stílust nem a művész választja, abba ő beleszületik. Francesco Borromini - a barokk Itália gyermeke – valószínűleg kiváló építőmester lett volna a gótikában is. A barokk stílust a társadalmi változások, a tudományos felfedezések és az uralkodó elit – esetünkben a római pápák, mint mecénások alakították ki. Jelen kis szöveggel az uralkodó elit, a mecenatúra felelősségére szerettem volna rávilágítani.

/Frank György/

[1] Szentkirályi – Détshy: Az építészet rövid története Műszaki Könyvkiadó, 1986