A korszak relatív szegénysége

Jó egymás mellett látni a háborút követő két évtized holland és magyar építészetének eredményeit. Nem jó, de megnyugtató hallani, hogy ennek a korszaknak a kulturális örökségét nem csak nálunk, de Hollandiában sem könnyű elfogadtatni. Ferkai András megnyitóbeszéde a "Holland és magyar építészet 1940-65"  című kiállításmegnyitón

Ferkai András megnyitóbeszédét Deme Péter olvasta fel a "Csúnya? Mégis érték! Holland és magyar építészet 1940-65"  című kiállításmegnyitón

Nagyon örülök ennek a holland-magyar kiállításnak – több okból is. Az első személyes: jól ismerem és szeretem Hollandiát, számos holland barátom van. Éveken át jártam Rotterdamba, hogy résztvegyek a modern mozgalom műemlékvédelmével foglalkozó nemzetközi szervezet, a Docomomo Regiszter-bizottságának (International Scientific Committee/Registers) ülésein. A szoros kapcsolat sajnos meglazult, de szükség esetén megtaláljuk egymást. Néhány hete kaptam például egy üzenetet holland barátaimtól, melyben arra kértek, hogy segítsünk megvédeni a rotterdami Lijnbaan-t (a háború utáni újjáépítés egyik legkiválóbb városépítészeti együttesét, melynek képe itt a kiállításon is látható) a karakterét veszélyeztető átépítéstől. A kérésnek természetesen szívesen eleget tettem.

Örömöm másik oka szakmai természetű. Jó egymás mellett látni a háborút követő két évtized holland és magyar építészetének eredményeit. Nem jó, de megnyugtató hallani, hogy ennek a korszaknak a kulturális örökségét nem csak nálunk, de Hollandiában sem könnyű elfogadtatni. Végül, örülök, hogy az a Holland Örökségvédelmi Hivatal képviselteti magát nálunk e kiállítással, melynek munkája példaként szolgálhat számunkra a közelmúlt építészeti örökségének feltérképezésében és védelmében.

A holland és magyar anyag párhuzamos bemutatása lehetőséget ad az összehasonlításra. Megpróbáltam elképzelni a kiállítást, és arra a meglepő gondolatra jutottam, hogy kizárólag a magyar anyag válogatásán múlik, hogy a hasonlóságok, vagy a különbségek dominálnak. Persze, tudom, hogy mások a hagyományaink, hogy a hidegháború a vasfüggöny két oldalán különböző társadalmi és gazdasági rendet alakított ki, másfajta ideológia uralkodott, és a hatalmi struktúra nem csak az ideálokra, de a mindennapi életre és az épített környeztre is rányomta bélyegét. Mégis, állítom, hogy a háború utáni helyzet, az újjáépítés feladatai hasonlók voltak, és ugyancsak közös volt a szándék az állampolgárok életkörülményeinek megjavítására, amit közösségi-állami gondoskodással kívántak mindkét országban elérni. Ha tehát ezekre a feladatokra helyezzük a hangsúlyt, akkor magunk is meglepődhetünk azon, hogy mennyire hasonlóak az eredmények. A negyvenes évek végének vidéki magyar magastetős lakóházai, tanyasi iskolái és mezőgazdasági épületei, a silók és magtárak párhuzamba állíthatók a holland vidék átformálására tett kísérletekkel. A sáv- és pontházakból álló lakótelepek megfelelőit nálunk is megtaláljuk a negyvenes évek végén, illetve 1956 után, ahogyan az utrechti és groeningeni függôfolyosós sávházak párhuzamait is a Feneketlen-tónál, az Árpád-híd pesti hídfôjénél, Szegeden vagy Debrecenben. Az amsterdami Slotermeer színes parapetelemekkel díszített házai rokonságban állnak azokkal a budapesti társasházakkal, melyeknek homlokzatát, mellvédjeit színes kerámialapok burkolják. Ugyanígy felelnek egymásnak az irodaházak, a TV-tornyok, az ipari üzemek, kiállítási csarnokok, vagy a közlekedési épületeknél használt hiperbolikus paraboloid lefedések. Ebben a koncepcióban a különbségek valóban csak a holland és a magyar klíma – és itt klímán nem csak az éghajlatot, hanem a pszichikai és kulturális igényeket is értem – különbségeiből adódnak.
Ha azonban történeti korszakokban gondolkodunk, és a stílustörténet szempontjai szerint válogatjuk anyagunkat, akkor a sztálinista mintákat követő Rákosi-korszak építészete zárványként ékelődik az összehasonlításba. Ennek a propaganda-szerepet betöltő archaizálásnak a demokratikus Hollandia építészetében nincs megfelelője. Még akkor sem, ha tudjuk, hogy a templomépítésben bizonyos mértékig továbbéltek a historizáló formák, és egyes középületeknél (városházák, megyeházák, pályaudvarok) érvényesült a monumentalitás és dekorativitás igénye.

A következő kérdés: hogyan viszonyul a nagyközönség és az építész-szakma ehhez az örökséghez. Meglepett, hogy sokan Hollandiában is csúnyának tartják e korszak modern épületeit, együtteseit. Azt gondoltam, hogy a modern mozgalom, mely immár csaknem egy évszázados múlttal rendelkezik Németalföldön, mára általános elfogadottságnak örvend. Talán nem is a modernség az, ami visszatetszést szül, hanem annak a korszaknak a relatív szegénysége. A tablókon is olvashatjuk, hogy az ellenérzéseket inkább az akkori idők szűkös gazdasági körülményeiből adódó takarékos megoldások, a karbantartás hiánya és a szlömösödés okozta társadalmi feszültségek váltják ki. Nálunk elsősorban az  okoz gondot, hogy e korszak lakásai a mai igényekhez viszonyítva kicsik, felszerelésük és műszaki megoldásaik elavultak. Kétségtelen, hogy a hetvenes évek iparosított nagylakótelepeihez képest e negyedek még mindig kellemesebb lakóhelyet jelentenek. A rendszerváltozás után kényszertulajdonossá vált lakók azonban egyre kevésbé képesek házuk karbantartására, a szükséges felújításokat pedig önerőből aligha tudják finanszírozni. Márpedig ezeknek az épületeknek a műszaki megoldásai ritkán felelnek meg a mai szabványoknak, előírásoknak. Az utólagos hőszigetelésre, az ablakok cseréjére megpályázhatnak támogatást, műemléki igényű felújításra azonban nincs pénz. Egyáltalán, az a gondolat, hogy az ötvenes-hatvanas évek tipikus épületei műemlékké váljanak, a legtöbb ember számára nehezen elfogadható. Értetlenül bámulnának ránk, ha ezeknek az alkotásoknak a történeti és művészi értékéről beszélnénk. Ezért olyan fontos az ismeretterjesztés, a szakmai értékrend népszerűsítése minél szélesebb körben, amire ez az úttörő kiállítás is vállalkozik. Magyarországon az említett általános ellenérzéseket  politikai természetű idegenkedés is színezi. Ezek az épületek – bár nem tehetnek róla – egy diktatórikus társadalmi formáció (a pártállam vagy államszocializmus, ahogy nevezni szoktuk) termékei. „Valami szocialista realizmus“ – hallom az egyetemen a rendszerváltozás környékén született diákoktól, függetlenül attól, hogy a koalíciós évek vagy a kádári konszolidáció modern felfogású épületeiről van szó, vagy a Rákosi-korszak historizáló alkotásairól. A  mi feladatunk tehát megmutatni, hogy ennek a két évtizednek a nagyobb részében építészetünk az európai színvonalhoz igazodott, és számos esetben kiváló alkotásokat hozott létre, melyek a modern mozgalmon belül sajátos helyi hangot képviselnek. Zárójelben jegyzem meg: ez a minőség a Rákosi-korszak archaizáló épületei között is megtalálható.

Nem tudom, Hollandiában mi a helyzet, nálunk az építész szakma meglehetősen ambivalens módon viszonyul közelmúltunk emlékeihez. A háború előtti modern sem nyerte el méltó helyét a köztudatban, a háború utáni alkotások megítélésében végképp nincs közmegegyezés. Intő példa az Erzsébet-téri Nemzeti Színház tervpályázata 1997-ből, ahol a hetvenegynéhány pályázó jó része bontásra javasolta a szomszédos buszpályaudvar 1949-es épületét, mely a háború utáni alkotások közül elsőként került a műemlékjegyzékbe. Még tavaly is akadtak olyan tervezők, akik a buszpályaudvar Design Centerré alakításának pályázatán az épület hibáival, gyengeségeivel magyarázták radikális beavatkozásukat. Szomorú, hogy idős építészek aktívan részt vesznek saját ifjúkori munkáik – gyakran főműveik – átépítésében, többnyire elrontásában. Műemlékek esetében is nehéz megőrizni az épületek karakterét, atmoszféráját, védelem nélkül pedig szinte semmi remény erre. Az ötvenes-hatvanas évek épületei – ha fizikai méreteikben esetleg meg is felelnek az új igényeknek – általában szegényesnek, elavultnak tűnnek egy mai befektető vagy használó számára. Az építész tervező pedig alkotni akar, és ritkán tiszteli idősebb kollégája munkáját. Korábban magam is azt vallottam, hogy egy modern épülethez szabadabban hozzá lehet nyúlni, mint egy régihez. Néhány friss példa (az építőmunkások szakszervezeti székházának bérirodaházzá alakítása és a budai Dunapart egyik irodaházának Novotel-szállóvá áttervezése) azonban óvatosabbá tett, s ma azt vallom, hogy lehetőség szerint nem csak a látványt, a karaktert, hanem a régi épület anyagi valóságát és részleteit is meg kell őrizni.  

Végül a műemlékké nyilvánítás kérdéseiről.
Ma már a 30-50 éves türelmi idő sem áll útjában annak, hogy a háborút követő két évtized legjobb épületeit műemléki listára vegyük. Ha nem akarjuk elveszíteni a főműveket, a korra jellemző egyedi alkotásokat, típusépületeket és együtteseket, akkor lépnünk kell. Ezen a téren példát vehetünk a hollandok inventarizációs munkájáról. Többször hivatkoztam már rá, hadd foglaljam össze röviden a lényegét. Az 1850-1940 közötti időszak épített értékeinek felmérését 1987-től hét éven át tizenhat partner-intézménnyel, csaknem száz, különböző szakterületet képviselő munkatárssal végezték el. Ez idő alatt 165 ezer objektum felvételét készítették el központi felügyelettel, előre kidolgozott irányelvek és módszertan alapján. A programot a Kulturális Minisztérium finanszírozta, de felhasználtak különböző foglalkoztatási alapokat is, pályakezdők, munkanélküliek, gyesről visszatért kismamák és polgári szolgálatosok foglalkoztatására. A számítógépre vitt adatbázis és hagyományos felvételi anyag szolgált alapul a műemlékké nyilvánításhoz, melyre egy újabb program keretében az ezredfordulóig került sor. Így az addig 40 ezer tételből álló országos listát mintegy 14 ezer 19-20. századi épülettel és 150 műemléki területtel bővítették. Hasonló szervezettséggel és alapossággal kellene nekünk is felmérnünk értékeinket, és elvégezni a válogatás és műemlékké nyilvánítás munkáját. Ezekkel a gondolatokkal nyitom meg ezt a fontos és szép kiállítást, köszönetet mondva mindazoknak, akik közreműködtek létrehozásában.

Ferkai András
képek: Barka Gábor