Emberek/Interjú
„A közeg nagyon fontos”
2008.10.28. 14:44
Vannak kiemelt közberuházások. Ezek számomra minden esetben az építészet zászlóshajói kellene hogy legyenek. Ez kéne igazán az építészet ünnepe legyen. Egy-egy ilyen feladat során a mai építészgondolkodásnak a legjava kellene hogy a felszínre jöjjön.Beszélgetés Skardelli György építésszel az N&n galériában rendezett kiállítása kapcsán.Kiszely Márta és Vargha Mihály interjúja
Építészfórum: Az N&n galériában november 3-ig nyitva tartó kiállítása kapcsán ültünk le beszélgetni Skardelli Györggyel, a KÖZTI Zrt. stúdióvezető tervezőjével. Akkor talán kezdjük is ezzel, milyen jelentősége van/lehet egy építész pályafutásában az alkotói kiállításoknak?
Skardelli György: Sok kiállításom eddig még nem volt, egy volt az N&n galériában, amikor a téma a Budapest Aréna volt. Ez a mostani egy gyűjteményes kiállítás, áttekintőnek nevezném, ahol ott vannak a megépült házak – nyilván nagyon szűkszavúan tálalva, hiszen mindegyik megjelent már valamilyen fórumon és ott vannak a pályázatok is egy-egy tablón. A pályázatot is a munka szerves részének tartom, mert a Budapest Aréna például nem jöhetett volna létre a hannoveri expo pályázat, meg a Nemzeti Színház pályázat nélkül, egyfajta egyedfejlődés eredményeként. És majdnem mindegy, hogy nem valósult meg. Ki vannak tehát állítva olyan pályázatok is, amiket nagyon szeretek, de végül nem lett belőlük megbízás. Minden egykori és mostani stúdiótagnak fenn van egy tablón, mindjárt a bejáratnál: feketével kiemelve akik most is aktívan tagjai a stúdiónak, akik meg elmentek, azok kicsit elhalványulva. Fontosnak érzem a társak megjelenítését is akik velem tartanak a hétköznapok küzdelmeiben. Én alapvetően nem hiszek a demokratikus tervezési metódusban, abban viszont nagyon, hogy ki kell kérni azoknak a véleményét, akik a közvetlen vagy tágabb környezetemben vannak, s minden jó gondolat egészen biztosan be lesz építve a tervbe, még akkor is, ha nem én találtam ki. A felelős tervezőnek kell átlátnia az egészet, ő a felelős a végeredményért, de a közeg nagyon fontos. Ez egy gyűjteményes kiállítás, ahol láthatók a megvalósult épületek, néhány pályázat mellett olyan épületek is, amelyek most készülnek, építés alatt vannak. Most három dolog is épül: az egyik a Kálvin tér felszíni kialakítása, a másik a Baross téri Galéria irodaház, a harmadik pedig a Knorr-Bremse Kutatási és Fejlesztési Központ egy újabb épülete. A kiállítás címe Leporelló, ennek egy oka van: a szűkszavú tablók a tér tengelyében leporellószerűen vannak belógatva, mindkét oldalon bemutatva valamit.
ÉF: Ha jól értem, akkor az Ön művei által egy közösség is reprezentálódik a kiállításon.
S. Gy.: Bár ezek kivétel nélkül az én műveim, de a stúdió minden tagja részese valamilyen módon a kiállított munkáknak. Mondhatjuk, hogy ez a Skardelli stúdió kiállítása. Az egyébként természetes, hogy minden tervlapon mindenki fel van tüntetve, mert az járja, hogy a háttérben dolgozók is részesüljenek az ünnepből, már ha ezt tekinthetjük ünnepnek, a mi stúdiónk életében mindenképpen az.
ÉF: És mi a kiállítás üzenete? Van valami, amire ki akarta hegyezni?
S. Gy.: Úgy tekintem, hogy ez egy embernek szakmai szempontból a teljesen kendőzetlen megjelenése. Egész egyszerűen arról szól, hogy ahonnan én elindultam, egy adott családi közegből, egy adott iskolai közösségből és egy adott cégi háttér mellett – ami az első és remélem utolsó munkahelyem lesz –, abból ez sikeredett. Egy sok év alatt bejárt utat mutat be, egy nagy múltú, veretes cég nagyon izgalmas, a régi és az új gazdasági működési rendszerben való talpon maradásának egy embernyi, egy stúdiónyi fragmentumát. Nem lesz ez kiírva sehová, de itt egyetlen pontnyi megalkuvás sincs – ami nekem belül jó érzés, a külsősöknek meg csak remélni tudom, hogy átjön a végterméken keresztül.
ÉF: Valóban, a kiállítás egy ünnepi lehetőség és ennek kapcsán gondolom, hogy fontos lenne végigjárni azokat a terepeket, helyszíneket, ahol az építészet ügye manapság Magyarországon nyilvánosságot kap. Mi erről a véleménye? Kiindulhatunk az N&n galériából, hogy az milyen nyilvánosságot ad az építészetnek és az ahhoz kapcsolódó területeknek, de ennél tovább is mehetünk. Mit tart fontosnak, milyen jó példákat látott? Mi lenne az az irány, amerre ma azoknak, akik felelősek és tehetnek az ügyben, lépniük kellene ahhoz, hogy az építészet valóban reprezentálódjék?
S. Gy.: Nagy Bálint galériáját egy magánkezdeményezésből létrejött szakmai fórumnak tekinteném, ahol témától függően sokan megfordulnak, és nemcsak szakmabeliek, miután Bálint a galériáját kinyitotta egy kicsit a kultúra más területei felé is. Ezt nagyon jó dolognak tartom, de ez egy csak pici kis sejt ebben az egészben, amit gyűjtő szóval társadalomnak nevezünk. Azt gondolom, hogy az építészet egy olyan speciális művészet – minden egyéb művészeti ággal szemben –, amelyik természetéből fakadóan közügy. Ha rossz könyvet olvasunk, ha rossz zenét hallgatunk, vagy ha irritál minket egy képzőművészeti alkotás, akkor becsukjuk, kikapcsoljuk, félrerakjuk, nem megyünk oda. Van döntési helyzet. Az épületek esetében nincs meg ez a döntési lehetőségünk. Ezért nagyobb is a felelősség. Ha megépül valami, akkor az nagy valószínűséggel ötven-száz évig ott fog állni, s ötven-száz évre több generáció tagjaira hatással lesz. Ha csúnya, akkor a csúnyaságával, ha szép, akkor a szépségével, ha használható, avval, ha használhatatlan, az által. Az már teljesen mindegy, hogy magánbefektető építteti vagy közakaratból készül. De ne felejtsük el, hogy vannak kiemelt közberuházások. Ezek számomra minden esetben az építészet zászlóshajói kellene hogy legyenek. Ez kéne igazán az építészet ünnepe legyen. Egy-egy ilyen feladat során a mai építészgondolkodásnak a legjava kellene hogy a felszínre jöjjön. Nem fogok példaépületeket említeni, de baj, hogy ezek valójában nem ennek megfelelően vannak kezelve, hogy a nyilvános építészeti tervpályázat össze van keverve a közbeszerzési eljárással, sőt, sokszor az helyettesíti a gondolati versenyt egy teljesen rosszul értelmezett, nem odaillő versennyel, árversennyel felváltva azt. Az építészeti gondolati verseny minden középület esetében alapvető, a megvalósításra vonatkozó közbeszerzési eljárást megelőző esemény kellene hogy legyen. Mostanában sokan hozzáteszik még, hogy „nemzetközi", mert azt gondolják, hogy az eleve garancia a jó minőségre. Nem így van. Ha tiszták a feltételek és mindenki számára egyértelműek, azonosak, akkor halálbiztos vagyok abban, hogy a magyar mezőnyben nagyon sok nívós építészeti gondolat érkezne be magyar szerzőktől, akár fiatalok, akár idősek. Most a mezőnynek az egyik fele nem vehet részt ezeken a megmérettetéseken, mert még túl fiatal, az idősek meg már belefáradtak az ügy számos kudarcába és már nem akarnak belemenni egy újabba. Nem tud létrejönni olyan egészséges versenyhelyzet, vagy csak ritkán, ahol ez a kiválasztódás valóban működne.
ÉF: Hol a hiba? Tudna példát mondani?
S. Gy.: Azt gondoltam, hogy 1989 után a minőségelvű kiválasztódás majd sokkal kézzelfoghatóbbá, természetesebbé válik. Az a legnagyobb bajom, hogy a peremfeltételek nem mindig megfelelőek. Valami mindig becsúszik, valamitől kicsit torzul a helyzet, ami erősen befolyásolja, hogy a lehetőség szerinti legjobb jöjjön ki belőle. Jónéhány jelentős középület így épült meg, de hibás az általánosítás, vannak jó példák is. Itt volt a Budapest szíve pályázat, ahol csak előminősített (vajon miért?) cégek vehettek részt. Hogy én miért nem vettem részt? Mert el voltam foglalva egy munkával a minősítés fázisában, és azt gondoltam, hogy ha a Közti beadja a minősítését, akkor minden rendben van, de nem volt rendben minden, mert hiába adta be a Közti a minősítését, az csupán az azt beadó kollégám számára volt érvényes, nem a cég összes vezető tervezője számára. Az én figyelmetlenségem volt, de lehet, hogy mások is elkövették ezt a hibát, amely szerintem egy feleslegesen beépített adminisztratív szűrőből fakadó hiba volt. Így a Köztiből csak egy valaki tudott elindulni, aki egyébként nagyon szép pályázatot adott be, én azonban lecsúsztam róla, holott egy ilyen kaland az embernek nagyon jót tesz, a mindenki számára nyitott lehetőség pedig magának az ügynek lett volna hasznos.
ÉF: Mi a pályázatok szerepe?
1/3
Skardelli György
Skardelli György
S. Gy.: Egyértelműen az épített környezet színvonalának az emelése, a "legjobb megoldás" nyilvános úton történő megkeresése, egyfajta tervezői kiválasztódás segítése, iskolák, irányzatok létrejöttének támogatása, kapcsolat kiépítés a társadalom és az építészek, építtetők között. Jónéhány munkámat pályázatok útján nyertem el, de eddig egyetlen pályázatot sem bántam meg, még azokat sem, amelyekből végül is semmi sem lett. Nem mondom, voltak pillanatnyi csalódások az életemben, de ezt az ember tudomásul veszi. Amikor például a Nemzeti Színház meghívásos pályázatát készítettem – vállalva a kockázatot – az elvárt helyszín helyett beraktam a Dunára, a tervezésre kijelölt környezet méltó pontjára, mert azt gondoltam, hogy a téma igazán megérdemli ezt a kiemelt kezelést. Az eredményhirdetéskor persze bosszús voltam, de csak azon az egy napon, másnap már nem. Fájt, hogy ennyire nem tudunk kilépni a saját árnyékunkból, bár közben tudtam, hogy halvány esély sincs a kiírás megsértése miatt. Igazán akkor fájt, amikor évekkel később Sevillában megláttam Calatrava mesterséges vízmedencéjében lerakott hasonló épületét. Kisebb volt, meg azért más is, a magjában egy háromdimenziós mozival. Ott álltam és annyira fájt a szívem, hogy gyakorlatilag teljesen hasonló szellemiségű épületet valósíthattunk volna meg évekkel korábban, ráadásul az ország életében meghatározó szerepet játszó Dunában, és a nemzet színházát, Budapest és a kultúra szempontjából mindenképpen egy jelentős jelképként.
ÉF: Visszakanyarodva eredeti témánkhoz: milyen nyilvánossági lehetőségei, fórumai vannak ma az építészeknek, az építészetnek?
S. Gy.: Rendkívül fontosnak tartanék minden stációt nyilvánossá tenni a kiemelt épületek esetében. A rendszeres megjelenés több szempontból is fontos lehet. Az emberek tudnák, hogy mi készül közvetlen és tágabb környezetükben, magukénak érezhetnék ami a városban épül, az építészet a közbeszéd tárgya lehetne, és nem csak akkor, amikor egy késztermék előtt ott állnak elégedetten, vagy elkeseredve, hogy már megint nem figyeltünk eléggé. Több megrendelő igényli és tesz is ezért a nyilvánosságért. Ha igényes épületet terveztet, nem azért teszi, hogy eldugja, számára üzletileg is fontos tényező a nyilvánosság. Akár az első, a tulajdonos számára elkészített vázlattól kezdve érdekes lehet egy épület fejlődése. Az én gyakorlatomban ilyen volt az Aréna és a most készülő Baross tér irodaház is. Nagyon fontosak a nem kifejezetten szakmai fórumok. Ilyenek például a napi vagy heti újságok. Például a Kálvin tér tervezése sok fórumon megjelent, szakmai fórumokon. De az egyik legfontosabb mégis az volt, amikor a Pesti Estben egy oldalon megjelent, mert a Pesti Estet sokan kézbe veszik. Egészen egyszerűen: el kell juttatnunk a készülő terveket az emberekhez, ki kell törni a szakmai elefántcsonttoronyból, hogy akadjon bele az emberek szeme az életüket befolyásoló dolgokba. Abban hiába bízunk, hogy rákattintanak a szakmai oldalakra, megveszik a szakmai újságokat, ez önámítás. Az emberek hétköznapi létének kell szerves része legyen a környezetük alakulása. Ha például Duna-parton készül egy épület, aminek közfunkciója van és közpénzből épül (még ha privát tőke bevonásával akkor is), akkor hogyan lehet az, hogy még szakmai nyilvánosságot sem kapnak a benyújtott pályázatok a döntés meghozatala előtt. Írtam a főpolgármesternek, az akkori kultuszminiszernek, a főépítésznek, mindenkinek, akiről úgy éreztem, hogy beleszólása lehet a dolgok folyásába, de falakba ütköztem. Ez számomra elfogadhatatlan rejtély és egy társadalmi jelentőséggel bíró építészet esetében a nagyközönség számára is az kell legyen.
ÉF: Milyen lenne az ideális nyilvánosság? Ha egy ilyen helyzetet képzelünk el, egy pályázatot négy-öt-tíz pályaművel, makettekkel, hogy képzeli ennek a valódi dialógusát?
S. Gy.: Egész egyszerűen. Ha van egy egyértelmű, határozott elvárás a közösségi épületek tervezésének színvonalát tekintve, ha megvannak Budapestnek a kiszemelt pontjai (ezeket szabályozási tervben rögzíteném, s hellyel-közzel már rögzítve is vannak), ahol – egyébként teljesen mindegy, hogy köz- vagy privát befektetésből – építünk, ezeken a helyeken, ezekben az esetekben kötelező kell legyen a tervpályázat meghirdetése. Ezt szakmai és nem szakmai fórumokon nyilvánossá tenném: például bemondanák a TV híradóban, hogy itt meg itt épül ez meg ez, a tervek kiállítása itt lesz; csinálhatnának egy interjút a felelős várospolitikussal – persze ehhez óhatatlanul is kötődnek már politikai szándékok, amiben egyébként semmi kivetnivalót nem találok. Azt hogy mi épüljön meg, azt nyilvánvalóan csak egy szakmai közeg tudja megítélni. Én a legmagasabb szakmai közegre gondolnék, ami az adott esetben az illetékes tervzsűri. A másik pedig a teljes közösség előtt való bemutató. Nincs olyan sok ilyen beruházásunk, ezeket én igenis bemutatnám a nagyközönség előtt is: hogy legyen fórumuk, hogy legyen véleményük, s azt artikulálják is.
ÉF: Tud ebben a média segíteni? Miben áll a szerepe?
S. Gy.: Hihetetlen sokat tud segíteni. Gyakorlatilag, ami nincs benne a médiában, ami nem jelenik meg a különböző médiumokban, az olyan mintha nem is lenne. Épp azt mondom, hogy a szakmai médiumok mellett minden egyéb információs csatorna is fontos, fontos a fővárosiaknak, de fontos az építészeknek is. Az emberekhez el kell jusson az információ. Ha nem, akkor már csak a kész terméket kapják, örömükre vagy bánatukra. Az, hogy a szakmai fórumokon megjelenjenek a megépült vagy éppen készülő épületek, az nagyon fontos, de valójában csak a szakmának szól.
ÉF: Mik a mai magyar építészet legégetőbb kérdései, amit valóban a nyilvánosság előtt kellene megbeszélni? Ez az egyik, a pályázatok és a nagy közberuházások nyilvánosságának a kérdése, ami kétség kívül növelné az embereknek azt az érzetét, hogy ez az ő városuk és az ő országuk, és ez hosszú távon leírhatatlanul fontos, ezt nem kell külön megmagyarázni, de van-e más?
2/3
Skardelli György
Skardelli György
S. Gy.: Budapestről kicsit összetettebb véleményem van. Budapest helyzetét olyan értelemben áldatlannak tartom, hogy a huszonhárom kerület mellett a huszonnegyedik maga a főváros. Ezt egész egyszerűen nem tud működni – sokan meg fognak haragudni azért, amit erről gondolok, de – másképp nem tudom elképzelni a belső kapcsolatrendszert, csak egyfajta józan hierarchiában. Meg kell nézni, hogy a háború előtt hogy volt. Akkor volt egy központi önkormányzat és az irányította a főváros életét. Csak úgy lehet egy városban létrehozni egy jól működő együttest, ha van egy egészséges kapcsolati rendszer benne. Mert igenis vannak olyan döntések, amik túlmutatnak a kerületi határokon. A kerületek sokszor mesterségesen meghúzott határok mentén csatlakoznak egymáshoz, de közben a fővárosnak szembe kellene néznie irgalmatlan sok problémával, amelyek nem veszik tudomásul ezeket a határokat. Szembe kellene néznie például a közlekedés számos kérdésével: tömegközlekedés, gépjárműközlekedés, parkolás, gyalogos és biciklis közlekedés, és ezeket a kerülethatárokon túlmutató, a teljes városra vonatkozó tervekben kellene lefektetni. Ugyanez vonatkozik a zöld területi stratégiára, összefüggésben a levegőszennyezéssel, a Dunához való viszonyunkra, a magasházakra, a lakótelepekre, a lokális városközpontokra, a régi épülettömbök, a történelmi városszövet kezelésére. A zsidónegyed kérdése reflektorfénybe került, de amit a zsidónegyeddel tesznek, azt megtörténik más kerületekben is, a probléma áthúzódik a kerülethatárokon más városrészekre is. Ezért kellen jövőkép megcélzó alapelveket kidolgozni, várostervező, művészettörténész, gazdasági szakember, szociológus, környezetvédő, várospolitikus és építész bevonásával, amely eredménye egy valóságos, mértékadó budapesti építésügyi szabályzat lenne. Amikor ez megvan és a fő elvek világosak, akkor a megvalósítást odaadnám a kerületeknek, hogy a kerület sajátosságait figyelembe vevő helyi építési törvényekkel tegyék lehetővé az összvárosi elveket betartó építési folyamatot. Ők kössék meg a különböző alkujukat a megrendelőkkel. Természetesen a hierarchia tetején megfogalmazott szabályok szerint, ez alól nem lehetne semmilyen kibúvót találni. Ha egy befektető látja, hogy teljesen tiszták a játékszabályok, és mással is betartatják, akkor ő is e tiszta játékszabályok szerint játszik, a szerint készíti el az üzleti terveit.
ÉF: A várostervezés az, amit a legfontosabb, legégetőbb problémának lát Budapest építészetét illetően?S.GY.: A városról ki kellene alakítanunk egy komplex víziót, és ebben a közlekedéstől kezdve a szociológiai kérdéseken át a zöldterületekig minden benne van. Egy ilyen vízióra mindenképpen szükség van. Teljesen mindegy, hogy egy világkiállításra fűzzük fel vagy egy olimpiára vagy egyszerűen csak a jövőbe látó józan eszünkre. Megfullad a város. A közlekedést említem, mert azt mindenki megérti, megérzi nap mint nap. Azt könnyen kimondhatjuk, hogy ne engedjük be az autókat a belvárosba, de ha nem teremtjük meg a koncentrált parkolás és az ehhez kapcsolódó tömegközlekedés feltételeit, akkor ez csak szlogen marad, a város meg fog halni. Egy komplex városképet kellene kialakítanunk, ami nem olyan egyszerű. Ehhez én meghívnám a már említett szakemberek, szakpolitikusok sorát. Nagyon nagy szükség volna erre a vízióra - ami egyébként hellyel-közzel már megfogalmazódott számos tervben. De a megfogalmazás módja nem eléggé populáris, nem egyértelmű, talán nem közérthető, közvetíthető, behajtható, érvényesíthető. Ha valami le van írva, akár több száz oldalon, mire az ember az elejétől a végégig ér, belefárad, nem látja át. Én ezt úgy tudnám elképzelni, hogy a problémák jól prezentálható térképek formájában öltenének testet a szükséges értelmező szöveges anyaggal, így egész Budapest könnyen áttekinthető lenne mindenki számára. Jó lenne feltámasztani a fővárosi makettet, de készüljenek a fő fejlesztési területekre a kerületekben is makettek, rakjuk bele abba az új épületeket, szembesüljünk a telekről telekre haladó fejlesztés összképre vonatkozó hatásával, a vízió városképi érvényesüléséről. Ne csak önmagában nézzük, hogy egy épület mit tud, hanem hogy a másokkal való viszonya is érdekes, lássuk a városépítési tendenciát ezekben az fejlesztésekben. Próbáljuk ezek alapján koordinálni, kézben tartani a városkarakternek az alakítását.
Nem véletlen egyébként, hogy az egykor abszolút spekulatív szándékkal megépített historikus városszövet mára érték lett. Azért az, mert nagyon nagy felületen egységes városi szövetet hozott létre, minden hibájával együtt. Most lassan tönkremegy az egész, nincs komplexen összerakott elképzelés a hatalmas szövet kezelésére, eladtuk a lakásokat, a házakat, ráterhelve lakóközösségekre, amelyek nem bírják a felújítani azokat, összvárosi szempontból meg nem is tudják kezelni a problémát. A hatás marad meg számukra, nem lehet parkolni, az utcák, járdák tele vannak a parkoló gépkocsikkal és minden esik szét, lassan lakhatatlan városrészek jönnek létre, beindul a szlőmősődés. Ezen is el lehet gondolkodni. Nemcsak építészeti oldala van ezeknek a kérdéseknek, sőt az építészet csak egyfajta oldala mindennek.
Az interjút Kiszely Márta és Vargha Mihály készítette.
16:49
bingo
18:04
"Igazán akkor fájt, amikor évekkel később Sevillában megláttam Calatrava mesterséges vízmedencéjében lerakott hasonló épületét."
08:47
@kissdaniel: ahogy írtam: egy statikus mesterséges vízmedence és egy dinamikusan változó Duna között zongorázható a különbség.
10:45
@bardóczi: Magadra veszed, ami nem inged. Én az idézettel egy másik szereplő sekélyességére igyekeztem felhívni a figyelmet...
13:10
@kissdaniel: kifejtve? Mert szakadjak meg, ha értem.
13:25
@bardóczi: gondolom, hogy az nem sevilla, hanem valencia.
08:52
két dolog nagyon izgat az interjúból:
1. a Nemzeti Színház Dunában való elhelyezése kapcsán. Az okés, hogy földhözragadtak vagyunk, és nem tudunk kilépni az árnyékunkból, de a Duna azért nem egy mesterséges medence. Budapestnél közel 7 méteres a vízszint igazdozása, újabban 10 évente megdönti saját (elvileg 100 éves) mértékadó árvízszintjét bődületes vízhozama és erodációs hajlama van. Minden Dunába pakolt nem lebegő műtárgynak - legyen az rakpart bővítés, vagy nemzeti színház - duzzasztó hatása van. Egy ék alakban a Dunába belógó szilvamagnál abban a hegyesszögű ékben olyan limányok, akkora uszadékfelhalmozódás, olyan feliszapolódás játszódna le néhány év alatt, ami az éket fenntarthatatlan, bűzös mocsárvidékké, egyben mesterséges duzzasztóvá (sarkanytúvá) léptetné elő. Míg mi kiléptünk volnak az árnyékunkból, addig eme adottságok mellett színházi ember, néző adott esetben ki tudott volna lépni színházából?
2. A nyilvánosság. Skardellinek igaza van: a Pesti Estben való megjelenés, a tervpályázati nyilvánosság, a közpénzből épülő épületek tervnyilvánssága nagyon fontos sarokpontok az elefántcsonttoronyból való kilépéshez. Még ez sem adott. Ugyanakkor csak bemutatni az elképzeléseket, még nem párbeszéd, csak egyoldalú kommunikáció. Első lépésnek jó, de még mindig nincs visszacsatolás, és amíg a közösség, akinek elvileg a pénzéből épül az adott ikon, nem látja, hogy véleményével alakíthat a tervezési programon, addig nem is fogja magáénak érezni az építészet ügyét. A Városháza pályázat ez esetben tökéletes állatorvosi ló. Sem az előminősítés, sem a magas részvételi díj, sem a kiírás ellentmondásai nem szolgálják, hogy valódi ötletverseny alakuljon ki, ráadásul a közvélelem szerint a terület beépítése, programja szükségtelen, a köz teret, parkot, a városszövet lazítását stb látna szívesebben a helyén.
10:08
@bardóczi: (i) Sanya, most őszintén... Mikor akar a "nép" nem parkot, hanem házat? Ebből a szempontból a "zöld", meg a "park" éppolyan urbanisztikai demagógia, mint a több pénzt az embereknek fordulata.
(ii) Az építészet - mint általában a kultúra - rétegzett... mindig is az volt, mindig is az lesz, SOHA, de SOHA nem lesz oly mértékben, teljes vertikumában átjárható a "nép" számára, hogy Te, bvagy bárki más elmondhasd: igen eljött a kánaán, most a NÉP akarata döntött. Egyébként pedig dönt a nép akarata, ott van kinn biza a a kertvárosi szuburbiában, az etyeki, törökbálinti, budaörsi-, és keszi kertvárosokban, meg Zuglóban hát mit mondjak: R E T T E N E T E S.
(iii) Nem tudom, hogy "svejcban" hogy csinálják, az egyik korábbi hozzászólásombnan már írtam a burgenlandi példát, de a nép, hogy idézzelek - NE A VÉLEMÉNYÉVEL ALAKÍTSA A VÁROSÁT. A nép ugyanis alakítja a városát, ha valamiért Budapest ma rettenetes az az, ahogy közlekedünk, parkolunk, szemetelünk, gyalogost, bringász gázolunk, egymás arcába nézünk, stb. Ez biza a NÉP.
10:17
@WérGidA: (i) Azért ez nem ennyire egyszerű. Vannak azért esetek, amikor házat akar. Iskolát (ha bezárják), kórházat (ha messze van), sportcsarnokot (ha nincs). Persze általánosságban tekintve aláírom: ez bőven lehet demagógia. De ebben a konkrét esetben (Városháza bővítés) én eddig egyetlen épkézláb indokot, érvet nem tudtam a bővítést szorgalmazók oldaláról felfedezni, ami meggyőzött volna arról: igen ennek van helye és realitása, okoz bármiféle pozitív előrelépést e tér és a belvárosra gyakorolt hatása esetében. Ha valaki tud ilyet, nagyon megköszönném, ha meggyőzne. Mert szükség van a városházának újabb helyiségekre? (Még a mostani irodahelyiségeiben is lóg a vakolat, azt sem tudja karban tartani). Szükség van térfalra (mert azt úgy tanultuk)? Szükség van a belvárosban újabb építészeti szimbólumra? (Nem a külvárosi alközpontnak van inkább?) Szükség van a belvárosban újabb forgalomvonzó irodára? (Mit is mond a Budapest Szíve?) Van ennek bármiféle racionalitása? Nem vitás, hogy a terület igényli a téralakítást. De pontosan elég lenne egy városháza hátsó homlokzat képzés, egy mélygarázs, és egy mostani képviselői parkolóval kibővített városi tér (hogy ne mondjam A VÁROS TERE) e helyszínre. Merthogy nincs a városnak tere, és egy újabb városháza tömbbelsővel nem is nagyon tud lenni. Sokan erre azt mondják: ott az Erzsébet tér. Óriási tévedés. Az a tér a rekreációról, a zöldfelületi arányról, a kamara beszélgetésekről, a laza sörözgetésekről, a kiállításokról szól. A városháza tér, pedig a városi ünnepekről, fesztiválokról, gyülekezési szabadságról, hordószónoklásról, demokráciáról, (nem csak liberális, de konzervatív sátorról, sőt civil sátorról, művészeti közéletről kellene hogy szóljon. Ami új térfalakkal nem működik. És úgy tűnik, hogy e tekintetben a NÉP racionálisabban és takarékosabban látja a tér lehetséges legjobb pozicionálását, mint a város vezetése (akinek fogalma sincs), az építészeti közélet (aki építeni akar), vagy az urbanisztikai szakértők (akik úgy tanulták).És hát itt az irracionalitás maga: "A Podmaniczky Program része a Budapest Szíve program, amely a belső városrészek tehermentesítését, revitalizációját foglalja magába." - vagyon írva veretes betűkkel a főpolgármester honlapján. Ergó, ennek egyik lépéseként, kiemelt alprojektjeként terheljük további beépítéssel a belvárost? Erre mondom, hogy e konkrét esetre "a nép úgyi mindig zöldet akar" egyszerűsítés nem alkalmazható. Én itt érzem a demagógiát, a Budapest Szíve Program és Városháza Bővítés koncepciója között.
(ii) Nincs vita. egyetértünk. De ugyanakkor ott a példa rá (és erre a Mátyás tér kapcsán rácsodálkoztál) ha valóban bevonják, megkérdezik, adnak a NÉP véleményére szakemberek és döntési pozícióban lévők, akkor a NÉP érzékeli határait, és nem száll be formai, izlésbeli vitákba: őt a funkciók működőképessége érdekli. Ad abszurdum, ha ebben születik egyezség, maximálisan indokolt a beépítési szükségszerűség, akkor a nép biza érdeklődéssel figyeli a kialkudott funkció formába öntését, és bár heterogén véleményt fog képviselni a mű szépsége vagy rondasága tekintetében, diszkurzív módon áll hozzá az építészeti alkotáshoz. És éppen eme egymás közötti párbeszéd módosíthatja majdan a "valamiamerika" szuburbiai rettenetét valami vállalhatóbb felé. Ha azonban az építészeti program gyökeréig hibás, akkor a formavitára nincs esély: a hely elcseszése mindent visz és negatív előjellé változtat, legyen az bármilyen gyönyörűségesen kortárs alkotás is. A nép a városban betöltött funkciójának működőképessége alapján mondja rá a verdiktet. Hogy két példával éljek: a sportaréna ufó azért lett veszekedés nélküli, szerethető szimbólum a néplélekben, mert mindenki elhitte, sőt tudta: ha valami ilyen tragikus módon leég, azt pótolni kell, de gyorsan. Ha csak az ufók tudják, akkor azokkal. Meglehet, hogy az ufó egyébként a gipszoroszlános babáskorlátos aranyláncos rettenetet képviselő néprtegeget irritálná, ha csak úgy felépülne, de én egy hang negatív népítéletet nem hallottam az arénáról ez ügyben. Maximum egy dolgot, de ez is funkció: a föld alá utalt buszpályaudvar belső légköre bizony nem egy tüdőszanatórium: a felszállók visszafogott lélegzettel suhannak fel a buszra és hazáig imádkoznak a tüdőtisztítás védőszentjéhez. A Nemzetiről viszont annál több lesújtó véleményt hallottam, és ezeknek csak egy része foglalkozik a színház las vegasi casinót idéző milliőjéről. És parkjáról, teszem hozzá. Azoknak a kétségei is elég hangosak, akik egyszerűen indokolatlan tartották a színház létesítését (a mostaniakat is alig tudják fenntartani, a kőszínházakban alig érhető tetten művészeti érték, nincs kortárs darab csak kalsszikusok feldolgozása, és minden szar "mjúzikelesítése", kinn van a halálfaszán, behallatszik a hév, nem lehet odajutni, Demján-kormány paktum a mi pénzünkön, nemzeti cikkurát, stb.)
(iii) A közterülethasználat, közterületi viselkedéskultúra mélyen összefügg azzal, hogy milyen kommunikációt választunk a"nép" és a "fejlesztő" között. Ha a nép azt érzékeli, hogy a kommunikáció kimerül a tájékoztatásban (vagy még ez sincs meg), akkor tesz az egészre és rombol, miközben önmaga is torzult viselkedésmintákat vesz fel. Úgy viselkedik, mint egy őrült. Tudod olyan ez, mintha azt mondanám neked: "nézd, terveztem neked házat. Ugye jó lesz? Nem? Bocsi, már ássák az alapját. Nem te mondtad, hogy annyira megbízol bennem, hogy még banki felhatalmazást is adsz. Én tájékoztattalak. Most mi nem tetszik? Azért pofozkodni nem kéne." Ha viszont a kommunikáció kétirányú, akkor viszont a nép fiai között kialakulnak a tulajdonosi szemléletek és a személyes kapcsolatok. Az én terem, az én utcám, az én lépcsőházam típusú lokálpatriotizmus, az én gyerekem is lehetne ez a bringás tipusú empátia aki rászól a szabálytalanul közlekedőre, a virágágyásra parkolóra, figyel a gyalogosokra és a bringásokra. Ez is a nép. "Svejcban" például így csinálják.szóval a "közeg nagyon fontos". De ebbe az építészeti közeg is beleértendő. Amiből most kissé hiányzik az empátia, de valahogy túl sok a felsőbbrendűség.
23:20
@bardóczi: Nem lehet megmagyarázni "ész" érvekkel egy lépéssort, ha PARADIGMATIKUS alapokon ellenzed azt. Ha decentraliztáció, alközpontépítés-párti vagy SEMMILYEN érvrendszerrel nem fogsz elfogadni egy a középpont felé mutató lépést. Hadd hozzak egy példát, amit Te vetsz fel. Úgy, ahogy egyet értett a nép a Sportcsarnok leégése után, hogy kell egy aréna, ami egyszerre sporthalle, egyszerre mnetotechnikai eszköz és egyszerre a gulyáskommunizmus sóját jelentő koncerteknek a kollektív memóriában élő térrekonstrukciója, nos ugyanilyen, a pesti urbanisztika kollektív memóriáját képező "hiányt" vagy akciót teljesít meg a KÖZPONT gondolata. Ezért van viszonylagos egyetértés, ahogy látom a szakmán belül, arról, hogy igen, ez kellene.
Szerintem ma már elavult dolog gyűrűs szerkezetű várost építeni, mégis Ljubljanát a tervezőik módszeresen fejezik befelé Max Fabiani gyűrűs szerkezeti terve alapján. Merthogy szerkezeti kérdésként tekintenek arra, hogy az úgy legyen. százhúsz éves paradigma szerint dolgoznak a szlovén kolléágák, Andrej Hrausky nem győzte ezt hangsúlyozni az előadásában. Úgy vélem, hogy a Városháza térnek-, központnak hasonló szerkezeti jelentősége van.
Ami mellé társul még egy szakmai érv - amit elutasítasz, mint érvet, mondván, hogy csak azért, mert így tanultuk?, miközben persze várod az érveket - szóval ott van mögötte ez a térfalképzési ügy, ami azért olyan fonttos az építésztársadalomnak, megjegyzem nem csak a magyarnak, mert Corbusier akkora sikerrel szabadítja fel a várost az utcák és terek zsarnokságától, hogy megszűnik a városi tér. A jelen korunk térfalképzési igénye tehát egy nagyon komoly és komplex válaszreakció a lakótelepek és általában a telepes beépítésekkel létrejövő maradékterek, dross scapes, terrain vegue-ok, nevezd ahogy akarod problémájára. Valóban, ez is "szakmai" szempont.
És van még egy dolog, ez az építészet reprezentációs képessége. Úgy vélem - és a magam részéről ezért támogattam, persze ki vagyok én - messzemenően a kormányzati negyed ideáját, mert igenis szükség van azokra az ikonokra - és itt nem sztárikonokról beszélek - szóval szükség van arra a képre, ami az építészeten keresztül a hatalomról tükröződik. Igenis fontos lenne tudnia a budapestieknek, és per általában a magyaroknak, hogy milyen ikont tart magáról helyesnek a húsz éve megválasztott demokratikus hatalom. Kurva nagy szükség lenne arra, hogy ez a kép a Nemzeti, a Zsarupalota, az Aréna mellett a köz javát szolgáló hatami centrumokon keresztül is kirajzolódjon. [Más kérdés, hogy ezt a gyávaságot úgy a szocik, mint a szadi az infrastruktúrán vezetik le, és az első igazán landmark alkotás a budafoki víztorony után a Megyeri híd. Ha tehát hatalmi reprezentációt feszegetnénk, azt én a modernista küldetéssel épített közművekben látnám.]
Mindezt azért merem leírni, mert hogy, hogy nem, de pont a WTC után elemi erővel lábra kapó felhőkarcolóépítés+a Bilbaó óta virágzó masszív sztárrendszer+Kína benyomulása az építészeti piacra+az eddigi olajpénzek - ezt most érdekesen felülírja a válság - szóval az elmúlt évek olajpénzfeleslege olyan mértékben szexivé tették az építészetet, hogy maga a műfaj lett vonzó. De állatira. És vele együtt vonzó a legfőbb médiuma, a szexi ház is. Ennek eurómilliókban kimutatható hatása van. A posztmodern kiűzte a kéményen a pantokratór építészt, amit a szemünk láttára csempészett vissza a gazdaság, meg a marketing. Hogy mondjam: ma szexi házat építeni, ekörül nyüzsögni, ebben a bizniszben benne lenni, ez hype. Olyannyira az, hogy a HÁZ puszta lehetőségének ténye bizony felülírja úgy a modern, mind a participatív, mind a posztmodern urbanisztikát. Lásd Calatrava malmői tornya.
Ha bárki, TE azt írod, hogy ezzel csak a kabátot varrjuk a gombhoz, akkor igaza van. De azt is látni kell: ezeket a gomnbokat bizony drágább anyagból kezdik csinálni mint a kabátot. Még néhány analógia... forma1... olimpiarendezés... expórendezés... focivb rendezés. Városok versengenek azért, hogy Guggenheimjük legyen... vajon miért? Nem magyarázom a Városháza pályázatot, nem mentem, eddig sem nyilatkoztam róla sem pro sem kontra, pusztán az a véleményem hogy az a gazdasági, marketing, mdivat és média erőtér ami az elmúlt tíz évben az építészet köré szerveződött, bizony rekontextualizálja a városháza pályázatot is.
08:57
@WérGidA: kösz a választ. De nem én vagyok decentralizáció párti (egyedül) és azzal sem tudok mit kezdeni, hogy viszonylagos egyetértés van a szakmán belül, hogy központ kellene. Beleznay Évától, de több más urbanistától is folyamatosan hallom megnyilvánulásaikban, ahogy az alközpontokat, decentralizációt sürgetik. Ugyanakkor a fókusz a központon (Budapest Szíve). Hogy van ez?
Szerintem is elavult dolog a gyűrűs szerkezet. Éppen ezért sürgetek policentrikus várost. Éppen ezért nincs jelentősége a központnak. És egyre kevésbé lesz.
Szerintem Corbu és a kényszeres térfalépítés között van középút.Ez a félelem e kérdésben megalapozatlannak tűnik.
A reprezentációs törekvéseket és az építészet-hatalom viszonyújragombolását értem, az eszközeivel kapcsolatban vannak fenntartásaim. Lehet itt ideológizálni azt, hogy a hatalom ha zölden, felhasználóbarátan, közösségpártian, közszolgálatian épít, akkor már újra is van definiálva a viszony, de ez nem igaz. Nézd meg a helyszíneket. Egyértelműen elárulják, hogy ez maszlag. Amíg a hatalom a CENTRUM-ban épít, tehát fontos neki a hely, addig az üzenet centralista és nem demokratikus. Megjegyzem: a bilbaoi Guggengheim úgy lett szimbólum, hogy a város perifériáján és nem a centrumában épült fel. Azt is érdemes látni, hogy a városok zöme, akik forma1-et, olimpiát, expót, foci vébét, stb akarnak rendezni, azoknak van egy olyan stratégiájuk, hogy egy kifejezetten alulhasznosított, lepukkant, barnamezős területüket akarják fellendíteni e magasztos célok mögött. Azaz mellérendelt központok építésben és eddig meg nem valósított infrastruktúrákban gondolkodnak, és ehhez hívják segítségül az expo-t, vébé-t olimpiát. Azaz arra számítanak, hogy így alacsonyabb költségvetésből (részben a világra kivetett reklám, jegy, közvetítés, turisztika "adókból") ki tudnak hozni egy szükségszerű struktúraváltást. Jó, Peking kivétel, de ott nem a demokratikus elvekről híresek. Könnyű terep - hogy Iványit idézzem: "a tőke mindig is szerette a bolsi diktatúrákat. Ott gyrsan meg lehet egyezni." Gondolom a "szimbólumépítő" építészek körében sincs ez másként. De majd nézd meg Londont, hogyna fog az olimpiához viszonyulni. Ehhez képest mi például hol építünk uszodát egy uszó eb-hez? A központban. Lenyomva a torkán mindenkinek, átgázolva a szabályozókon és levegőnek nézve a várost, stratégiai megfontolások nélkül. Hát itt kezdődnek a problémák.