A nők helye // Tematikus hét indul nőnap alkalmából

Március 8-án ünnepeljük a nemzetközi nőnapot, melynek alkalmából az Építészfórum idén egy tematikus héttel készül. Hétfőtől nyolc napon keresztül a nők kerülnek fókuszba, mint alkotók és mint térhasználók egyaránt. Mindezzel célunk, hogy rávilágítsunk: itt az ideje szélesebb szakmai körben is napirendre tűzni a nők kérdését, méltányosabb munkafeltételeket teremteni, megismerni a női használói közönség szokásait és igényeit, megszüntetni a nők hiányából fakadó hézagokat a magyar építészettörténeti kánonban.

Elefánt a nappali közepén

Habár évtizedek óta kiegyensúlyozott a nemek aránya a magyar építészképző helyeken – sőt, a szakma a feminizálódás jeleit mutatja –, ahogy a minél magasabb presztízsű pozíciók felé fordítjuk tekintetünket, annál kevesebb nőt látunk. A társadalomtudományok által szivárgó vezetékként leírt jelenség nem az építészet sajátja, megfigyelhető minden műszaki területen. Mi lehet ennek az oka? Miért van, hogy a jól fizető, megbecsült beosztásokban, tervpályázati zsűrikben, kamarai elnökségekben, szakmai szervezetek élén, habilitált egyetemi tanárok között olyan kevés, vagy szinte egyetlen nőt sem látunk? 

A jelenség gyökereit elsősorban nem a napjainkban kell keresni. A műszaki karok kapui korlátozások nélkül csak a II. világháború után nyíltak meg a nők előtt – elmondható, hogy az 1946-os feloldásáig érvényben lévő korlátozás hosszú ideig mesterségesen lenyomta a női hallgatók létszámát az építészet területén. A 20. század első felében Európa többi országában is hasonló, inklúziót segítő folyamatok játszódtak le, melynek eredményeképp egyre több női mérnök került ki az egyetemekről. Mindennek ellenére, az építészképzés nőtlen éveinek lenyomata beleivódott az építészről eltárolt képünkbe is. Mivel az élettereinket alkotó épületeket is – akár csakis statisztikailag vizsgálva – nagy eséllyel szinte kizárólag férfiak jegyzik, elsőre nehézkes lehet ezeket a berögződéseket felülvizsgálni. A társadalmi folyamatok lassú végbemenetelének (és a változáshoz vezető úton tapasztalt, gyakran társadalompolitikai szembeszélnek) eredménye, hogy a mai napig, ha építészre gondolunk, elsősorban egy konkrét férfi tervező, vagy úgy általában egy férfi alak fog megjelenni előttünk. Pedig a változás a küszöbön van, a BME Építészmérnöki Karán évek óta a diplomázott hallgatók stabil 60-65 százalékát nők teszik ki [1]. 

Kinek a felelőssége?

Az egyéni döntések és a társadalom befolyásának kapcsolata egy olyan filozófiai és világnézeti kérdés, melyet hosszú-hosszú cikkeken, sőt, köteteken keresztül lehetne boncolni. A tematikus héten pontosan ezért nem is célunk ütköztetni ezeknek a különféle cselekvéseknek elméleteit, azonban fontos rámutatnunk: akár az egyén felelősségében hiszünk, akár a minket körülvevő társadalom szabályozó erejében, be kell látnunk, mindenki az adott korban és kultúrában érvényes keretrendszereken belül működik. Döntéseinkre többek között kihat a neveltetésünk, a választott közösségeink normái, a különféle csoportok identitásai, melyekhez tartozónak valljuk magunkat, de még a minket egyre inkább ostromló reklámok és a hétvégén megnézett filmek üzenete is. Mindezek közül a következő hét során a szakmai közeg hatására és szocializáló szerepére szeretnénk rámutatni. 

Jelenleg az építészet terén a férfiaknak lejt a pálya. Nem szabad azonban, hogy beleesünk abba a hibába, hogy a nőket falhoz állítva, “bezzeg neki sikerült" vagy “én is megszenvedtem azért, hogy ide jussak" narratívákba bocsátkozzunk, és számon kérjük, hogy miért nem lépnek már fel határozottan. A kialakult helyzet oldása a teljes építészközösség együttes feladata, melyhez szolidaritásra van szükség. A méltányos szakmagyakorlás feltételeinek megteremtése a szakma közös felelőssége, nem elég, ha a egy-egy személy az egyén szintjén cselekszik. Olyan miliőre van szükség, ami leszámol a műszaki területeket övező és foglalkoztatásbeli nemi sztereotípiákkal, ezzel utat engedve a nőknek. Az élhető, bérekről transzparensen kommunikáló és munkaidő tekintetében méltányos szakmagyakorlásból mindenki profitál: nemcsak a nők, de ugyanúgy a férfiak is.

A nők helye – az építészetben

A következő héten portrékon, interjúkon, elméleti írásokon, terv-, könyv- és projektbemutatókon keresztül különböző érák, szakterületek és perspektívák kölcsönhatásában vizsgáljuk a nők és tervezett világ helyzetét:

• A MÉM MDK Magyar Építész Nők kutatási projektje elhozta Wolf Johanna, az első magyar építésznők egyikének életrajzát, 
• és bemutatja Csomay Zsófia eddig nem publikált templomterveit. 
• Az olvasók megismerhetik a Kisgyermekes Építész Műhely tevékenységét; 
• Kimmer Diána, a BKK ügyfélélmény- és elemzési menedzsere pedig interjúnkban összefoglalja, mi a különbség a férfiak és nők budapesti közlekedési szokásai között, 
• és a hét második felében az is kiderül, hogyan változtak a 20. századi lakótelepek a női életmódok tükrében.
• Elméleti írásokon keresztül tovább boncolgatjuk az egyenlőtlenségek hátterét,
• valamint kitérünk arra, hogyan látja a szakma elnőisedésének folyamatát a Budapesti Építész Kamara alelnökeként Herczeg László, 
• egy másik interjúban Beleznay Éva reflektál arra, milyen volt nőként főépítészi pozíciót betölteni.

Építészfórum

Grafika: Duzsik Dorottya

Lábjegyzet:
[1]  Az említett arány egy folyamatban lévő, BME Építészmérnöki Karától igényelt adatokra támaszkodó ÚNKP kutatás részeredménye; ez valamelyest eltér oktatói becslésektől, melyek 70% felé tippelik a nők arányát. A hét további részében több helyen az utóbbi, 70%-ot is meghaladó arány jelenik meg, melyet szemrevételezéssel állapítottak meg a karon oktató építészek.