Kanáltól a városig*: Charlotte Perriand

Eileen Gray és Lina Bo Bardi után következzen egy újabb példás pályamű az 1900-as évekből. Charlotte Perriand sokszor újító, sokszor pedig csak igen alaposan átgondolt, az emberre szabott terveivel és tárgyaival gazdagította korának épített környezetét és az egyik legnevesebb építésszé vált egy olyan korban, ahol egy kicsit mindenki kivételesnek számított.

Tudunk-e úgy írni/beszélni egy női építészről, hogy az ne vonzza magával a feminizmus vagy gender témát, ne érezzük azt a kis feszültséget, hogy valami más is van az egész mögött, mint egyszerűen egy kiemelkedő teljesítmény? Charlotte Perriand nem volt aktivista, nem azonosította magát a francia feminista mozgalmakkal sem, mégsem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy női mivolta sokszor ütköztette őt akadályokba szakmájában. Ennek ellenére természetesen nem csak erről szólt munkássága és a következőkben nem is ezen lesz elsősorban a hangsúly, még ha időnként a kontextusból fakadóan meg-megemlítendő tényként szerepelni is fog.

A francia építész 1903-ban született, a divat városában, Párizsban, szabó apa és varrónő anya gyermekeként. Marché Saint-Honoré, ahol felnőtt a kiskézművesek és manufaktúrák helye volt, így már egészen kicsi korától testközelből figyelhette az alkalmazott művészet és iparművészet világát. Itt találkozott a mennyiség-minőség és a tömeggyártás kérdéskörével  is, ami számára a művészet antitézise volt.

Perriand szakmai céljának középpontjában a funkcionalista alapokon álló, kifejezetten a modern kor emberére alakított életterek voltak. Mindez nem csak a házat és annak tereit, de a bútorokat, tárgyakat, sőt, időnként a lakástextíliákat is magába foglalta. A tervezésben különösen fontos szerepet játszott az ergonómia és az emberi test, mint ennek mérőeszköze.

Le Corbusier ott sem volt

Charlotte Perriand karrierje nem ment zökkenőmentesen, sokat kellett küzdenie azért, hogy valahol elfogadják őt tervezőként a férfiak által dominált szakmában. Tíz évig dolgozott Le Corbusier stúdiójában, miután az első, előítéletektől nem mentes visszautasítás után [1] Corbusier meggondolta magát és visszahívta őt, látva munkáit egy kiállításon, ahol egy az egyben megépített otthonokat, lakások tereit mutatták be. A közös pályájuk során a projektek nagy részében Perriand a belsőépítészetért felelt, de számos bútor, illetve lámpa terve is készült ekkor.

Charlotte Perriand idővel magáévá tette a Corbusier által felállított nő képet is [2], de ragaszkodva saját önazonosságához, személyes ismertetőjegyévé vált a krómozott réz golyókból álló nyaklánca, egy provokatív szimbólum, amellyel azt hangsúlyozta, hogy neki ugyanannyira helye van ebben a szakmában, mint bármely más férfi társának.

Bár munkáit már kétségkívül elismerte Corbusier, 1937-ben mégis elküldte stúdiójából arra hivatkozva, hogy bomlasztó jelenléte zavaróan hat a munkára. A magyarázat ez volt, de sokkal valószínűbbnek tűnik az ok, hogy szakmai útjuk akkor más irányba fordult, így nehezebben azonosultak egymás elképzeléseivel (és talán egy kis ideológiai/érzelmi hatás is rásegített minderre).

Az évek során nem egyszer történt meg, hogy az emberek egy-egy közösen létrehozott tervet vagy bútort éppenséggel Le Corbusier alkotásának könyveltek el, ami valójában sokkal inkább Perriand keze nyomán született. Az építésznő sokszor fontosabbnak is tartotta magát az alkotást és hogy az a megfelelő módon érhessen célba, mint a teljes igazság kiharcolását saját előrelépése érdekében. Mindenesetre a két mester közös munkájának fontos és máig ható gyümölcsöző eredményei születtek, éppen csak a hozzájuk kötődő történetek főszereplői adnak olykor bizonytalanságra okot.

Fa vagy fém

A bútortervezés fő vonalként kísérte végig Perriand karrierjét, azt azonban elutasította, hogy bútortervezőként legyen elkönyvelve. Az Ecole de l’Union Centrale des Arts Décoratifs bútortervezői kurzusán tanult 5 évig. Olyan bútorokat alkotott, amelyek a saját korában, az 1930-as években szinte nélkülözhetetlen berendezések voltak és amiket több évtizeddel később még ma is gyártanak, mint pl. chaise-longue, grand confort, és fauteuil à dossier basculant székek.

A Wood or Metal című írásában forradalmi jelzővel illeti a fém használatát, bár tudjuk, hogy később ő maga is közelebb kerülve a fához számos bútornál alkalmazza azt. Az anyagokkal való kísérletezésben is elsődleges szempontként tekintett a megfelelő ergonómia kialakítására, nem mellesleg minden tervéhez alapos tanulmányok tartoztak, melyek közös nevezője a modern ember és a modern élete teremtette problémák voltak. Perriand sorra vette az ember életviteléhez fűződő tevékenységeket, melyekhez aztán hozzárendelte a bútorokat és berendezéseket.

Korai ellenérzései a fával kapcsolatban (pl. hogy sokkal érzékenyebb a környezetre hőre, pára, stb.) a későbbiekben persze változott. Ebben az 1929-ben írt szövegében azonban szembeállítva a két anyagot egymással végső következtetésként a fémet erősebb, ellenállóbb, megbízhatóbb és több lehetőséget magába rejtő anyagként határozta meg. “A fém ugyanolyan szerepet játszik a bútoroknál, mint a beton az építészetben." - írja Perriand. És persze más anyagokkal kombinálva, mint bőr, üveg, stb. nagyszerű és határtalan variációk alkothatók.

Kelet

Miután elhagyta Le Corbusier stúdióját Perriand keletre utazott. Japánban töltött ideje alatt megismerkedett a bambusszal, újraalkotta a chaise longue széket is, ami persze valamivel így vaskosabb megjelenést kapott, de könnyebben mozgathatóvá vált. Ez a fajta redukálódási folyamat és anyagváltás lassan betöltötte gondolkodását és idővel az építészeti megnyilvánulásaiban is előtérbe került.

Kísérletezett a japánok által megismert minimális terek kialakításával is, ezek eredménye közt volt a Bivouac and barrel shelters vagy a Refuge Tonneau, ez utóbbi remek példája az anyaggal kapcsolatos szemléletváltásának, a fa és fém együttesének: az építmény fém csőszerkezetből, aluminium panelekből és acél összekötő kábelekből állt össze fényes, minimalista, könnyed, tömeggyártható kapszulává, belső terét pedig a fa megelsége tölti be. Szintén ezekhez a tapasztalataihoz köthetők a Maison de la Tunisie szobái, és a Hotel du duron bútorainak tervei is.

Femme moderne

Charlotte Perriand eleget tett a főcímben felsejlő aforizmának. Egész pályáján átívelő tudatosság figyelhető meg kezdve a nyakláncával, át a fény, a bútorok, a tér megtervezésén, egészen az emberről, majd társadalomról alkotott gondolatokig, ez tükröződik az ezekre adott, sok esetben korát is meghaladó tárgyi/téri válaszain keresztül is.

Karrierjét női mivolta küzdelmessé tette, bár látszólag végül mindig sikerrel vette a helyzet által felállított akadályokat. Ez a szakmai életének néhány mozzanatát bemutató írás csak egy szeletét tárja fel a sokszínű tevékenységének. Ami viszont mindenképpen megjegyzendő, hogy Perriand munkássága kiemelkedő és bizonyos értelemben forradalminak számít, hiszen már az 1928-29-es kiállításai által is sikerült megkérdőjelezni a feltevést, miszerint mind a modernizmus, mind a racionalizmus kizárólagosan a férfiak világa lenne.

Czigány Lilla

* Walter Groupis aforizmája szerint “minden, a kanáltól a városig megtervezhető egy építész által".(Bodies, chairs, necklaces: Charlotte Perriand and Lina Bo Bardi, 2.o.)
[1] Amikor először látogatott Le Corbusier stúdiójába munka reményében, az építész határozottan visszautasította mondván, hogy “itt nem hímzünk párnákat". (Bodies, chairs, necklaces: Charlotte Perriand and Lina Bo Bardi, 6.o.)
[2] "Rövid hajú nő, aki öt perc alatt felöltözik, gyönyörű, elcsábít a kecsességével, bátorságával és találékonyságával, ami a ruhatervezés forradalmához, a modern idők csodájához vezet." (Bodies, chairs, necklaces: Charlotte Perriand and Lina Bo Bardi, 6.o.)

További források:
Reflections of Feminism and Modern Architecture, by Mary McLeod
NEMO meets the masters
Charlotte forever
The Minimum House Designs of Pioneer Modernists Eileen Gray and Charlotte Perriand
Arredo come margine interno
LeCorbusier P.Jeanneret C.Perriand
Charlotte Perriand: The Modern Life

A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.