Ada Louise Huxtable – Úttörő az építészeti kritikában

Ő volt az első, teljes állású építészeti kritikus amerikai lapnál, nem is akárhol. A The New York Times hasábjain oszthatta meg véleményét és tudását, ami Pulitzer-díjat is ért 1970-ben. Ada Louise Huxtable, az építészeti újságírás dámája ma 10 éve távozott közülünk. Munkásságát érdemes áttekinteni, mert – bár az Egyesült Államokban volt aktív – bizonyos írásai relevánsak lehetnek hazai aktualitásokat is tekintve.

Ada Louis Landman 1921-ben született és az Upper West Side-on nőtt fel egy középosztálybeli zsidó családban. Egyetemre is New York-ban járt, egészen pontosan a CUNY Hunter College művészeti kurzusait hallgatta. Az 1940-es években aztán a Bloomingdale’s alkalmazottja volt pár évig, ahol Eero Saarinen és Charles Eames által tervezett kollekciók eladásával is foglalkozott. A lánc egyik formatervezőjével, Garth Huxtable-vel is itt került közeli kapcsolatba, akinek nevét házasságuk után fel is vette.

Tanulmányait végül a New York-i Egyetem Képzőművészeti Intézetében folytatta, ahol művészeti és építészettörténeti kurzusokat vett fel igen széles skálán, mondhatni az útkeresés időszaka volt ez. Végül azonban diplomáját nem adhatta le, a II. világháború utáni olasz építészet modernizmusával foglalkozó diplomatervezetét ugyanis visszautasították. Nem kellett félteni, 1946-ban ugyanis már a MoMa építészeti és design szekcióján volt segédkurátor Philip C. Johnson vezetősége alatt. Az 1947 őszén megrendezett Mies van der Rohe-retrospektív kiállítás (1947. szeptember 16. – 1948. január 25.) megszervezésén is munkálkodott többek között.

1950-ben Fulbright-ösztöndíjjal folytathatta a háború utáni olasz építészetről megkezdett kutatásait, majd 1958-ban Guggenheim-ösztöndíjjal merülhetett bele immáron Amerika építészetének – különösen az épületszerkezetek – történetébe. Két évvel később jelent meg első könyve Pier Luigi Nervi munkásságáról (Pier Luigi Nervi,G.Braziller, 1960.), ezt követően pedig egy New York modern építészetéről szóló útikönyv megírására kérték fel (Four Walking Tours of Modern Architecture in New York City, MoMa & MASNYC, 1961.).

Nagyobb volumenű írásai mellett azonban egy cikk is végképp feltette őt a "térképre", amely a The New York Times egyik oldalán jelent meg 1960. január 24-én. Ez a publikáció New York azon épületéről szólt, amely máig az egyik "legutáltabb" toronyház, bár éppenséggel brandjét és hírnevét is ez adja. A bérlők igényeinek nagyon is eleget tervő felhőkarcoló, a Pan Am Building (ma MetLife Building) az Emery Roth & Sons tervei szerint épült, de a munkában részt vett maga Walter Gropius is. A modern építészet óriása ellenére Huxtable nem félt leírni nagyon szikár véleményét, miszerint a torony minőségi építészetet képviselő munka helyett inkább egy haszonelvű "szörnyeteg". Ez még a fejlesztő oldaláról érthető lenne, de a városvezetőket végképp nem érti miként engedélyezhettek ekkora beépítést, amely az ikonikus Grand Central Terminal-t is végképp elnyomja. Arról nem is beszélve, hogy több 10.000 ember forgalmával terhelték meg a negyed környezetét. 

Huxtable hangja az újságokban kiforrottabbá vált a minőségi modern építészet irányába, de műemlékvédelmi vonalon is elindult. Ahogy a Pan Am Building méretét is nehezményezte a történeti terminálhoz viszonyítva, úgy hívta fel a figyelmet arra is, hogy a régi architektúrák tiszteletben tartása helyett brutális irodafolyosók születnek gomba módra, amelyek nem tükrözik a jelen kor építészeti minőségét – sokkal többet jelent az értékesíthető négyzetméter és az olcsóság a megtervezéskor. És ha már műemlékvédelem: Huxtable aktív hangadója volt a Penn Station (1963) lebontása elleni mozgalomnak is Philip Johnson vagy Douglas Haskell mellett. (És amúgy Jackie Kennedy mellett is, akinek végül a Grand Central megmentésében lett fontos szerepe ezek után.)

A Classic New York: Georgian Gentility to Greek Elegance (Anchor Doubleday,1964) című könyve már konkrétan New York történeti építészetével foglalkozott, de a műemlékvédelem lovának másik oldalára sem esett át, és a későbbiekben hangsúlyos téma volt nála az építészeti szemfényvesztés (pl.:The Unreal America:Architecture and Illusion, 1997), a profitorientált múltba révedés és a tény, hogy bár az épületek külsején megjelentek a közönség által visszakívánt díszek, a homlokzat mögött nincs jelen a megidézett kor logikája, szerkezeti minősége. 

Valójában ezen későbbi kulcstematikája a posztmodern kritikája volt, valamint a történelemhamisítás felé utaló tendencia bírálata: kiemelte azt az általa érzékelt jelenséget, hogy az amerikaiak az egyszerűbb, olcsóbb, könnyebben hozzáférhető másolatot részesítik előnyben a valódi és "eredeti" építészeti értékekkel szemben. 

Inkább Rafael Moneo, Alvaro Siza, vagy Tadao Ando építészetét méltatta ezzel a jelenséggel szemben. 1970-ben Pulitzer-díjat kapott kiemelkedő kritikai munkásságáért, két év múlva a The New York Times beválasztotta a szerkesztőbizottságába is. 1981-ben MacArthur-ösztöndíjat kapott, ami lehetővé tette számára, hogy kilépjen a napilapok határidőkhöz kötött, nyomással teli mindennapjaiból és általa választott témákkal foglalkozhasson kedve szerint.

Ahogy teltek az évek, energiája és a jelen korra való fiatalos reflexiója nem szűnt meg: a New York-i Közkönyvtár finanszírozta kutatásait, amely a számítógépes tervezés lehetőségeivel, jellemzőivel és jövőjével foglalkozott. A kutatás egyik hozadéka volt Frank Lloyd Wright-ról szóló könyve is (Frank Lloyd Wright: A Life, Penguin Book, 2008.), amiben rámutatott a számítógépes tervezés forradalma és Wright újszerűségének práhuzamaira.

Jelen írás persze a teljesség igénye nélkül született, nem fedi le Huxtable elképesztően sokrétű munkásságát, akinek hagyatékát több száz megjelent és kéziratnak maradt írással a The Getty Research Institute karolt fel. Legyen szó akár az urbanisztika, a műemlékvédelem, a modern építészettörténet vagy a várospolitika kutatójáról – hagyatéka, hangja és bátorsága szakemberek ezreinek jelent ma is fontos támaszt.

Pleskovics Viola

Felhasznált források:

¹ Orzóy Ágnes fordítása, Megjelent: Művalóság Amerikában, Műemlékvédelem, 1995/4.sz., 206.
Pioneering Women of Amerikcan Architecture
The New York Times
The Architectural Review
Rethinking The Future

A cikk létrejöttét a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.