A szent és a profán, harmóniában - Piarista Központ, Budapest

Épületbejáráson voltunk, a teljes átadás és birtokbevétel előtt álló Piarista Központban Golda János (M-Teampannon Kft.) vezető tervezővel. Különleges hely, ház és múlt, nem mindennapi fejlesztő és érzékenyen reagáló, példaértékű kortárs építészet. Mizsei Anett jegyzetei.

Római helyőrség, középkori sikátor, különálló egységekből építkező barokk szerzetesi „campus", reprezentatív századfordulós piarista székhely és annak 21. századi újraértelmezése: megannyi állomás, egymásra rakódó réteg a Március 15. tér és környéke történetében. 2011-ben nyugvópontra került a Piarista Központ sorsa.

A ma itt álló épület viharos körülmények közt született. Bár az új székházra vonatkozó igény már az 1880-as évek közepén megfogalmazódott a rendben, építését csak 1914-ben kezdték meg, nagyszabású városrendezési koncepció keretében. A háború késleltette az átadást, amire így a kitűzött 1915-ös év helyett csak 1917-ben kerülhetett sor. Hültl Dezső tervei alapján korához képest meglehetősen modern szerkezetekkel, acélgerendás vasbeton födémekkel épült, a háborús költségvetés miatt kő helyett műkő burkolati részletekkel. Megépülése léptékváltást jelentett a megelőzően itt álló barokk-klasszicista beépítéshez képest: a szándék egy historizáló, nagyigényű, erőt sugárzó, reprezentatív, de egyben funkcionális központ létrehozása volt.

Az 1950-ben lezajló államosítás után 1992-ig az ELTE működött benne. Ekkor visszakapta a piarista rend, ám anyagi források híján jó ideig nem történt érdemi előrelépés az épület korszerűsítése ügyében. Golda János koncepciója hozott új lendületet a tervezésbe: az egész alsó szint felszabadult az oktatási funkció alól, helyette kulturális és kereskedelmi zóna alakulhatott ki. Ez egyébként összhangban áll az első, századfordulós állapottal, és egyben biztosítja a beruházás megtérülését, amelynek így elhárultak anyagi akadályai. A pinceszintre gépkocsitároló került, míg a földszinten a belső udvar beépítésével – Golda János reményei szerint az Egyetemi színpad hagyományait továbbvivő - színházterem létesül. A földszint utcára és térre nyíló üzlethelyiségeit részben vendéglátóhelyek bérlik, de több helyiséget is a Csók István Galéria foglal majd el az átadás után. A tetőtér beépítésével további bérbe adható  és üzletileg hasznosítható potenciál keletkezett: felső kategóriájú irodateret alakítottak ki, külön bejárattal és lifttel, az épület többi részétől teljesen független működést lehetővé téve. A Pesti Barnabás utca felől tágas bicikliparkoló nyílik, a kerékpáros diákok dolgát könnyítve.

Az épület legfontosabb eleme a két kisebb udvaron átvezető átjáró – a Piarista köz maga. Kapu ez, ami a Duna-partot köti össze a belváros legfontosabb sétálóutcájával, olyan városi léptékű motívum, ami csak most kezd újra élni. Átsétálva rajta a szintén teljesen megújult Március 15. térre jutunk. (Vezető tervezője Koszorú Lajos, Város-Teampannon Kft.). Példaértékű fejlesztésként értékelhetjük ezt is: nem kíván versenyezni a Piarista Központ erőteljes, ragyogóan fehér tömbjével, sem a Belvárosi templom kő támpilléreivel, mégis igen összetett. Aki egyszer ott járt, biztosan visszatér. Bizonyíték erre, hogy a hűvös áprilisi délutánon is sétáló, pihenő, játszó emberek töltik meg élettel a meglehetősen nagy területet. A déli oldalon lesüllyesztve egyfajta oldalkertet képez a Belvárosi templomnak: egy újraértelmezett kolostorkert, alacsony cserjékkel és gyógynövényekkel beültetve. Lépcsővel csatlakozik a Piarista közből kivezető sétányhoz, két oldalt Szent Hedvig és Szent Kinga kortárs, időtlen szépségű kőszobrával. A két alkotás Tóth Dávid munkája. Szent Kinga IV. Béla lánya, Szent Hedvig pedig I. Nagy Lajos lánya volt, utóbb lengyel királynő. A szobrok elhelyezése a lengyel-magyar barátság szimbólumaként történt.

A templom előtt induló stilizált, burkolatba vésett, kanyargós vonal vezet végig a régió római kori emlékein. Kalandozás közben megpihenhetünk a modern forgószékeken, finoman emelkedő falakkal körülölelt padokon, majd eljutunk az egykori római erőd falához, amit a burkolatba süllyesztett üvegbetéteken át csodálhatunk meg. Ezek egyben ennek a színes, szőnyegszerűen feszülő térnek látványos mintáját adják. Ugyancsak üvegfalú kiemelés jelöli az egykori bástya helyét. S ha innen felpillantunk, a legszebb, legimpozánsabb arcát mutatja felénk a Piarista gimnázium.

Utóbbi homlokzatát az utolsó részletig nagy gonddal újították fel, amihez illeszkedve ugyancsak a legmagasabb minőségben készült el a belső terek rehabilitációja. Az előcsarnok régi fényében ragyog, két oldalt megújult a lépcsőház. Továbbhaladva az egykori belső udvar helyén a régi épülettől független szerkezettel épült vasbeton pillérvázas dobozhoz érkezünk, ami a színháztermet rejti. Az anyagában színezett, mezőkre osztott, nyílások nélküli betonfelület (Ivánka Beton Design) és a régi épület klasszikus belső udvari homlokzata közt feszülő ellentét tagadhatatlan. Előbbit az építész mintegy másfél méterre eltávolította a meglévő falaktól. Alakja masztabát idéz, itt egyszerre érhető tetten a kortárs művészet és az archaikus áhítat. A forma szigorúságát egyetlen finom törésvonal oldja, ami a régi és új fal közti eltérés által akaratlanul is egy finoman kanyarodó, szűkülő-táguló középkori utcát idéz fel. A doboz színes tömbje egyértelműen uralja a közös terekből nyíló látványt. A nyílászárók nélkül hagyott egykori ablakokon keresztül újabb és újabb képkivágások jelennek meg, míg végül az lesz a benyomásunk, hogy valamilyen absztrakt festészeti galériában sétálunk.

Az alsó szintről vasbeton pengefalak közé ékelődő keskeny lépcső vezet a színháztér fölötti torna- és rendezvényterem szintjére, egy kisebb aulába. A vasbeton gerendarács felülvilágítóin beáradó finom súrlófényben ragyog a régi falak durva szemcsés vakolata, és már-már bársonyosnak tűnik a zárt betontömb. Átláthatóság és zártság van jelen egyszerre, aminek hatását a tiszta üveg mellvédek még jobban felerősítik. Az utcafrontra, és részben a Dunára néző osztálytermek és előadók barátságos, világos terei félkészen vagy épp berendezve már a diákokra várnak: május közepén veszik majd birtokba a gyerekek és tanítóik. A belső udvar felé a közösségi terek és néhány labornak vagy számítógépes stúdiószobának használható kisebb csoportszoba néz.

Mindenképp meg kell említenünk a kápolna felújítását. A tervező a meglévő eredeti díszek és elemek tiszteletben tartásával bár, de újragondolta ezt a teret is. Az értékes műmárvány falburkolat árnyalatához hasonló színezést kap a mennyezet és annak stukkódíszei is, ezzel visszafogottabbá, a funkciójához illően meghittebbé válik  az összhatás. Bútorozása is igazodik majd az igényekhez: beépített, egy osztály befogadására alkalmas padozat, új oltár és a tér hátsó felében rendezhető padsorok várják misére a diákokat.

A szinteken felfelé haladva újabb mélységek és magasságok tárulnak fel, míg végül a tetőteraszra érkezünk. Itt már valóban másik, a világ fölötti világ kezdődik: a legfölső szinten ugyanis maguk a szerzetesek élnek majd, csaknem olyan elzártan, akár egy középkori kolostorban. 

Mizsei Anett