A szociális építészet jelentősége és helyzete - beszélgetés Kisbán Máriával

1993-94 körül kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy hogyan lehetne az építészeten keresztül közvetlen segítséget nyújtani az embereknek.

ÉF: Hogyan kezdtél szociális építészettel foglalkozni?

KM:1993-94 körül kezdett foglalkoztatni az a gondolat, hogy hogyan lehetne az építészeten keresztül közvetlen segítséget nyújtani az embereknek. Meglehetősen idegen volt tőlem a szakmámban ekkortájt egyre inkább eluralkodó üzleti szemlélet: színvonal alatti építészek marakodása a megbízásokért, korrupció, vacak házak, pénz, versengés. Úgy éreztem, megoldást jelentene, ha társadalom peremére szorult emberek számára terveznék: szegényeknek vagy sérülteknek.

Megkerestem a Marcibányi téri kerekesszékes intézet igazgatóját, és elmondtam, hogy vállalnám mozgáskorlátozottak számára épülő házak tervezését, mert fontosnak érzem, hogy velük is gondosan foglakozzanak, hogy odafigyeljenek életükre. Így anélkül, hogy szakmát kellett volna váltanom, tevékenységemmel általános érvényű társadalmi érték megteremtéséhez járulhatok hozzá. Ekkor kaptam első szociális jellegű megbízásomat, önálló irodát alapítottam, és eldöntöttem, hogy szociális építészettel fogok foglalkozni. Ez persze nem azt jelenti, hogy csak ezen a területen vannak munkáim, de mindenképpen szeretem erre helyezni a hangsúlyt.

ÉF: Ismersz másokat, akik ugyanerre a területre specializálódtak?

KM: Olyat nem, aki kimondottan erre szakosodott volna, ez nem egy hálás terület. Szerencsére ennek ellenére is születnek példaértékű munkák a témában: például egy építészkollégám Pécsett vak gyerekek számára tervezett egy épületet.

ÉF: Biztosítja ez a szakterület egy iroda megélhetését?

KM: Hosszú távon igen. Hiszen ha valaki eldöntötte, hogy ezt a működési területet választja, akkor elsősorban ilyen munkákra fogják felkérni. A tervezési díjszabás hivatalosan ugyanolyan, mint más feladatoknál, de valójában én kevesebbért dolgozom.

ÉF: Mik voltak a jelentősebb munkáid?

KM: Az első nagyobb megbízásommal, egy piliscsabai kerekesszékes otthonház tervezésével 2000-ben nemzetközi építészeti díjat nyertem. A pályázat kiírói a közép-európai országok egyik fontos problémájára keresték a választ: hogy hogyan tartható fenn az építészeti hagyomány folytonossága, hogyan teremthető összhang a kortárs építészet és a hagyományos vidéki vagy kisvárosi környezet között. Mivel építészeti hitvallásom másik alapelve, hogy házaim mindkét követelményrendszernek megfeleljenek, nagyon érdekes volt számomra ez a felhívás. Az pedig külön örömöt jelentett, hogy a benevezett épületek közül, a társadalmi szempontból is fontos pályamű lett győztes. Ebben a lakóépület-együttesben most tizenhat értelmileg ép, de fizikailag sérült fiatal él.

A tervezés mellett szakértőként is dolgoztam például a Kézenfogva Alapítvány számára, amely Göncz Árpádné irányításával működött: mentálisan sérült gyermekek vagy fiatal felnőttek részére építettünk vagy újítottunk fel épületeket országszerte.

A Máltai Szeretetszolgálatnál is szakértői, tanácsadói feladatokat látok el: az árvíz sújtotta megyékben cigány családok házainak felújítását ellenőrzöm.

Részt vettem a Wesley János Lelkészképző Főiskola épületének rekonstrukciós munkálataiban: terveztem például egy jelenleg ökumenikus kápolnaként működő "cigánykápolnát". A főiskola, amely lelkészek és szociális munkások képzésére alakult, egy ipari jellegű épületben - valaha húsfüstölőként működött - kapott otthont. Az épületrendszert nagyszabású átalakítás tette alkalmassá arra, hogy felsőfokú intézményként legyen használható.

A belsőépítészeti feladatok közül az egyik legérdekesebb az volt, hogy a valamikori húsfüstölő helyiségből kialakítsuk az egyetemi aulát: gyönyörű arányaival olyan, mint egy ipari templom.

Szerencsésnek mondhatom magam, mert remekül együtt tudtunk működni az enyémhez hasonló szemlélettel rendelkező Iványi Gábor, igazgatóval az átalakítás lebonyolításában.

Terveztem még a hatodik kerületben tüdőszűrő és -gondozó létesítmény számára épületbővítést is, korábban a kerületben egyáltalán nem volt olyan rendelőintézet, amely kerekesszékesek ernyőképszűrését vállalni tudta volna. Egyébként minden épületemnél biztosítom, hogy kerekesszékes használatra alkalmas legyen, ott is, ahol ez nem kifejezett kérés. Csak az a szomorú, hogy a létesítmény még nem kezdte meg működését, üresen áll.

ÉF: Kik, milyen szervezetek kérnek fel ezekre a munkákra?

KM: Többnyire alapítványok, civil szerveződések.

ÉF: Min dolgozol most?

KM: Két szociális építészeti munka is realizálódni fog a közeljövőben. Az egyik egy bántalmazott anyák befogadására alkalmas menedékház, a másik pedig egy nagy alapterületű, vidéki idősotthon épületének tervezése, amely a szociális építészet egy még nem említett alkalmazási területe, és ahol szintén sok feladat vár még megoldásra. Szeretném a jövőben tevékenységem kiterjeszteni szociális bérlakások építésére hajléktalanok vagy olyan rászoruló fiatalok számára, akik nem engedhetik meg maguknak a szabad piaci forgalomban megjelenő lakások vásárlását.

ÉF: Miben különbözik a szociális szempontokra koncentráló tervezés az átlagostól?

KM: Egyszerű eszközökkel alkotom meg a lakók kényelmét tökéletesen kiszolgáló tereket, a tervezés szellemi innovációja teremti meg épületeim értékét, nem pedig a beépített anyagok ára. Bár felszíni kezeléssel tetszetősebb, könnyebben eladható házak születnek, de én elsősorban a térképzésre és a bentlakók igényeinek minőségi kiszolgálására igyekszem figyelni.

ÉF: Épületeid puritánabbak, mint az megszokott?

KM: Igen, anyagkezelésben elég puritán és hagyományos gondolkozású vagyok, amely jelentős költségcsökkentő erővel bír, mert a legújabb technológiai megoldások bizony sok esetben drágák.
Költségmegtakarítást érhetünk el azzal is, ha az építkezésnél bontott anyagokat alkalmazunk, mint ahogy azt a Wesley János Főiskola kápolnájánál is tettük, így ez a recycled építészetre is jó példa lehet. Igyekszem viszont a tervezés során minden felmerülő funkcionális szempontot végiggondolni, így amikor a tulajdonosok birtokba veszik az épületet, nem értik, hogy miért érzik olyan kényelmesen magukat, azt hiszik, hogy mindez csak véletlen. Szerintem a funkció, a tér- és formaképzés, a fényviszonyok, az átgondolt közlekedési szempontok és az alapvető esztétikai kategóriák együttes alkalmazása jóformán kimeríti a jó minőségű épület fogalmát.

ÉF: Mit értesz hagyományos alatt?

KM: Anyaghasználatot és építési módot. Néhány évvel ezelőtt Portugáliában nagyon megragadott Alvaro Siza szociális épületegyüttese, amely kiváló bizonyíték arra, hogy a hagyományos technológia, az egyszerűségre való törekvés és az építészetileg megkérdőjelezhetetlen minőség nem zárják ki egymást. Ez a ház amellett, hogy pompásan kiszolgálja a lakóit, formailag, esztétikailag nagyon magas színvonalú, és mindezt a leghagyományosabb tömegalakítással: zárt és nyitott felületek alkalmazásával, egyszerű építőanyagokkal és felületkezeléssel érte el alkotója. Munkám során én is hasonló optimális megoldások megtalálására törekszem.

ÉF: Ez nem jelenti azt, hogy a házak gyatrább minőségi kivitelben készülnek el, és hamarabb mennek tönkre?

KM: Egyáltalán nem: az egyszerű nem egyenlő a rosszal, és szerencsére a tervezéssel eltöltött évek alatt, sok jó minőségű munkát végző kivitelező társaságot ismertem meg. Egyébként a drágább anyagok sokszor nem feltétlenül tartósabbak, mint a hasonló funkciójú olcsóbb termékek.

ÉF: Sok szociális típusú megbízást kapsz?

KM: Ez nehéz kérdés. Mivel a szociális ellátás, így az építés is kormányzati feladat, csak költségvetési finanszírozásban tudna megvalósulni. A magánberuházásoknak olyan profit igényük van, amit ez a terület egyszerűen nem tud biztosítani. Így nagy ritkán valamilyen civil összefogás vagy alapítványi finanszírozás keretében kerül sor egy-egy fejlesztésre. Nemcsak Magyarországon, de a világ gazdagabb országaiban sem könnyű az igények kielégítése. Jó lenne, ha egy ország megítélésében az is szempont lenne, hogy a szociális építészet területén felmerült problémákat hogyan oldja meg. Így az EU csatlakozás feltételeként előny lehetne e területen való jártasság, a már megépült épületek és működő épületek kapcsán elsajátított tapasztalat.

ÉF: Milyen visszajelzéseket kapsz tevékenységedről akár szélesebb társadalmi vagy csak szűkebb szakmai körökből?

KM: Jóformán semmilyet, pedig nagyon jó lenne, ha lenne visszhangja például szakkritika formájában.

ÉF: Hogy tudod megosztani tapasztalataidat másokkal?

KM: Egyelőre nincs lehetőség tapasztalatcserére. Ha valamelyest javult a helyzet, az annak köszönhető, hogy az építési szabályozó rendszer néhány pontja kötelezővé teszi, hogy a kerekesszékesek igényeit középületek tervezésénél figyelembe vegyék. Kevés területen kapják meg a társadalom gondoskodó figyelmét a fizikai sérültek: igényeikhez alkalmazkodó közlekedési feltételek kialakítása a városban, lakhatási lehetőségeik bővítése, kultúrához való hozzáférésük biztosítása - hogy csak néhány sürgető problémát említsünk - még csak mozaikszerűen, bizonyos elszigetelt területeken tekinthető megoldottnak. A második kerületben például le tudnak gördülni a járdákról, de a metróba nem tudnak lemenni, a Bem moziban meg tudnak nézni egy filmet, de a Zeneakadémián nincs olyan hely, ahova egy kerekesszékes be tudna állni. Egy mostanában épült harmadik kerületi baptista templomban már megoldották a problémát. Magyarországon a társadalom nagy része a különbözőséget még nem tekinti természetesnek. Pedig meggyőződésem, hogy azzal, ha biztosítjuk az élhető élet feltételeit társadalmunk szegény rétegei számára is, ha a rászorulók problémamentesen és jobb életminőségben tudnak élni, áttételesen gazdasági értéket teremtünk: így a szociális problémák megoldása nemcsak humanista, de gazdasági kérdés is.ÉF:Köszönöm a beszélgetést.

Kurucz Zsuzsanna