A tér színei – a Velencei Biennálé kiállítási anyaga a FUGA-ban

A 13. Velencei Építészeti Biennáléról hazatérő kiállítási anyag magyarországi vándorútra indul, melynek első állomása - természetesen a Pécsre való megérkezés után - a FUGA alagsori kisterme. 2013. február 15-én, a Breuer Marcell Doktori Iskola elmúlt 10 évének eredményeit prezentáló könyv bemutatójával egybekötve, a kiállításhoz méltó tiszta és világos gondolatokkal nyílt meg a legjobb hallgatói munkákat felvonultató tárlat.

Most, a nemzetközi szereplés lezártával elmondható: a 13. Velencei Építészeti Biennálé magyar pavilonjában valami nagyon tiszta, nagyon világos és nagyon szokatlan dolog történt. Dr. Bachmann Bálint (Pécsi Tudományegyetem Pollack Mihály Műszaki és Informatikai Kar) és dr. Markó Balázs (Szent István Egyetem, Ybl Miklós Építéstudományi Kar) kurátorok alighogy kezükbe vették a kiállítás ügyét, már át is tették azt a legfiatalabb, most felnövekvő építész-generáció kezébe. Ki kell mondanunk azt is, hogy az ő esetükben ez a tett nem holmi ügyes reklámfogás vagy patetikus lemondás volt, hanem sok évi oktatói, építészeti, emberi hitvallásuk természetes következménye. A párbeszéd, a közös ügy országszerte sok ezer időst és fiatalt, szakmabelit és diákot, sőt gyermeket hozott össze. Itt kell megemlítenem a fiatalok szó szerint vett arcvonalát; Keresnyei Johanna, Stemmer Andrea, Kósa Balázs, László Zsolt, Németh István és Zilahi Péter, a pécsi Breuer Marcell Doktori Iskola hallgatói, akik az elmúlt egy évben minden fiatalos lendületet és lelkesedést beleadva dolgoztak a két kurátor mellett.

A hófehér hallgatói makettekből összeállított kiállítás - alapvetése ellenére - sokszínű, egyszerre szigorú és laza. A nyersbeton pincefalak közt habkönnyű polisztirolgyöngy-talajból nőnek, sarjadnak ki a karcsú makett-fák. Olyanformán érzi magát az ember a térben szinte lebegő tárgyak közt, mint amikor egy szobrász vagy építész műtermébe kukkant be, meglesve a mester vázlatait, mondhatjuk: fizikai térben megvalósuló gondolatait.

Gulyás Gábor, a Velencei Biennálé magyarországi nemzeti biztosa köszöntötte az egybegyűlteket, s ismertette röviden az elmúlt egy év eseményeit. Sáros László kedves, humorral fűszerezett ajánlásában könyv és tudás, ember és iskola viszonyán elmélkedett. A tanulás folyamata, amelynek során ember és könyv eggyé válik, szorosan kapcsolódik az iskolához - ez esetben a pécsi doktori képzéshez. Az olvasó befogadja a tudást, s attól fogva viszi magával, mélyen, belül, még akkor is, ha a könyv, melyből hozzájutott, lángra kap és elhamvad azon a bizonyos 451 Fahrenheit-en. Ugyanakkor a mű meg sem születhetett volna az emberi tudás nélkül, s éppúgy hordozza lapjain azt, akárcsak az ember emlékezetében a tanultakat. Búcsúzóul megfogalmazta: „sok volt a mondandó. Nagyon sok. Amit nagyon nehéz lenne megtanulni. De baj esetén meg kell, hogy azután a magunkkal összenőtt könyvünkkel bolyonghassunk a tűz elől. Mert – hála Istennek, és utána mindenkinek, aki ebben részt vett – ezt a könyvet meg kell tartani, és meg kell tanulni, lévén tanulságos. Egy szép könyvet tartok a kezemben. Forgassák szeretettel!"

Ferencz Marcel a kiadvány nagyszerű, önmagában is üzenet értékű grafikai koncepcióját emelte ki elsőként (tervezők: Szösz Klaudia és Rohoska Csaba). A nyitóoldalon a sokféleségből születik közös akarat, míg ugyanez az ábra a záró grafikán már életfa: egy törzsből szertefutó megannyi ág. Analógiája ez a pécsi építészképzésnek, hiszen az ország minden szögletéből „összefutnak" ott a szálak - vagyis a hallgatók - , hogy az iskolát elvégezve, újabb és újabb ágaivá legyenek az építészet fájának. Ferencz Marcel ajánlója egyszerre volt érzékeny, művészi, lángoló, ugyanakkor elemző és értelmező. Visszafejtette a képzés szerepét Pécs szakrális, világi és egyetemi identitásában. Mi a titok? Először is a sikeres utódnevelés, amelyre Dr. Bachman Zoltán a pécsi Doktori Iskola vezetője, mindenki „Zoli bácsija" az életét tette fel, s amely mára kiváló, fiatal egyetemi docensek képében meghozta gyümölcsét. Fia, Bálint ebben a szellemben nevelkedett - s így lett számára is természetes a generációk közti párbeszéd megbecsülése. Másodszor a szellemi innováció, a Magyarországon egyedülálló ágazatok (energiadesign, nukleáris építészet, hulladék-transzform építészet) kutatása és oktatása. Harmadszor a kommunikáció; párbeszéd oktató és hallgató közt, és párbeszéd a nemzetközi porondon. Negyedszer pedig az a kerekasztal, amely köré a pécsi doktori képzés szerveződik, és amely a könyvben is megjelenő nyitott, őszinte légkör eredménye. Elgondolkodtató zárszava tanmese értékű: „…mára már bebizonyosodott, hogy nem kell riadozni a kihalásától a kétszáz éves honi tölgyeseknek. Az, hogy csak haláluk előtt hoznak először utódló hajtásokat, náluk természetes. De akkor hektáronként akár egymilliót."

Mizsei Anett