A vásárlás-fogyasztás terei

"A fogyasztás tereinél mindig dilemma: legyen-e látványosság a tér, vagy a háttérben csak hagyjon fogyasztani?" - teszi fel a kérdést Dúll Andrea, aki most a Mammut I, II, a Fény utcai piac és a Lehel csarnok épületén keresztül elemzi Zöldi Annával a vásárlás tereit. 

Bevásárlóközpont: Mammut I, II

"Nem véletlen, hogy elnevezésükre a pláza kifejezés terjedt el. Minden nyelvben vannak pontos, leíró fogalmak, mint amilyen a magyar bevásárlóközpont (az angolban is a shopping mall a hivatalos név, a németben az Einkaufszentrum stb.). De hát az óriáscsarnokokra, a szemkápráztató fogyasztási nagyüzemekre gondolva mégis jobbnak tűnik a pláza, hiszen érezzük, hogy nem elsősorban a bevásárlás itt a lényeg."

Buda Béla: Plázák és ifjúság. Valóság és virtuális világok. In: Pláza Ifjúság, életmód, Demetrovics Zsolt, Paksi Borbála, Dúll Andrea
 

"Az áruházak, a bevásárlóközpontok megjelenésekor a területek csaknem egészét maga a kereskedelem, tehát az üzletek foglalták el. Ma már megjelentek a mozik, a vendéglátóhelyek, sőt a rendezvényeknek otthont adó színpadok is. Gyakran építenek erkélyeket, teraszokat, medencéket, szökőkutakat, sőt tetőkerteket, játszótereket is. A fedett sétányokra padok, szobrok kerülnek, és az egész egyre inkább hasonlít egy (különös) városra, annak hagyományos tereire, utcáira." 

Marton Miklós: A bevásárlóközpontok városiasodása, a városok plázásodása. In: Selye János Egyetem Kutatóintézete: A bevásárlóközpontok jelene és jövője, 2007.
 

"1998 óta van Mammut is a bevásárlóközpontok között. A nagykörút budai végénél, az egyik nagy forgalmú metróállomás és a legforgalmasabb villamosvonal közvetlen közelében érdemes volt építkezni. Erre még inkább ráerősített, hogy az épület mögött a Fény utcai piac is újjáépült. Így aztán nem csoda, hogy idővel bővültek is: a Mammut II. 2001-ben nyílt meg. Annyira jól ment a bolt, hogy a válság kitörése után, 2010-ben álltak neki a Mammut I. 750 millió forintos felújításának: ekkor kerültek bele új liftek, új burkolatok, új mozgólépcsők. Építészetileg talán az egyik leggyengébb, leginkább falanszterszerű a plázáink között, de a vásárlók így is imádják."

Fővárosi blog: Már 20 éve plázázunk

"Alul átjárható belső nagy tér körül sok-sok üzlet nyíljon és információt vagy szórakoztatást is lehessen venni, minél több időt itt töltve. Belül a klíma kellemes és védett legyen, ne kelljen kabát, s az autó is védetten álljon. Ezen elvárások vezetik az ide betérőket… a város a civilizációnak e földrajzi helyén, ahol élünk már régen nem rendelkezik ilyen vonzón megjelenő részekkel. Az emberek tülekedtek a lengyel, majd MDF vagy kínai piacokon, mert megérte. Szívesen utaztak két-három órát Bécsbe, mert olcsóbb volt, most pedig szívesen választják azt, amiről úgy érzik, hogy értük is van."

Mérték Építészeti Stúdió, epiteszforum.hu 
 

"Teljes formai zűrzavar uralkodik: a padló kis és nagykockás, téglalapos. Az üvegkorlátok íveltek, rajtuk hullámzó szalagszerű díszítés, függőleges félkörívek, 3-féle >>tartóoszlop<<, ráadásul mindez megduplázódik a tükörben. A berendezők-tervezők nagyon igyekeztek, még a virágcserepek is >>barlangrajzosak<<, mégis olyan az egész, mintha a formákat, alkotóelemeket véletlenszerűen húzkodták volna ki egy kalapból."

Dúll Andrea, Környezetpszichológiai elemzéshez készült szakértői színtér-leírások, Mamut I, 2003. In: Pláza Ifjúság, életmód, Demetrovics Zsolt, Paksi Borbála, Dúll Andrea

Zöldi Anna: A Mammut Buda belvárosi központjának épült, és bár kétkedve fogadták és sok ellenzője volt, azóta is prosperál. Az épülettel szemben lakom, a környéket 50 éve ismerem. Bár a lehető legritkábban járok ide, ma már nem tudom elképzelni a helyet nélküle. Közelítsük meg onnan, ahonnan viszonylag kevesebben, a Fény utcai piac felől.

Dúll Andrea: A Moszkva tér kapcsán beszéltünk arról, hogy lehet-e sok egy városi tér. Amit itt látunk a Retek utca - Fény utca sarok felől, az tényleg sok. A látvány egyből az arcunkba nyomja mindazt, amit egy pláza tud. A piac visszafogott külseje sem változtat ezen. Lehet, hogy bent más az élmény, de itt kint csak azt látjuk, hogy polcokon állnak az autók a bejárat mellett, mindenütt elkoszolódott hirdetések borítják a falat. Hiába tudjuk, hogy ez a 21. század, mégis sok. A ferde és átlós vonalak vezetik a szemet, és jó, hogy leereszkedik a tekintet a virágárusokra, ez szépen ellensúlyozza az építészeti kavalkádot. Az egész mégis nagyon városi szituáció, ráadásul nem is a városnak az az arca, amiért szeretjük. A fogyasztói oldal jelenik meg, az igazi pláza-arc. Az, hogy a piacon át is be lehet menni, kifejezetten jó: a szerves kapcsolat fokozza a vásárlói környezet élményét. A design más, de a funkció ugyanaz. Ami engem mindig, minden plázában megdöbbent, az az alacsony belmagasság, ami nem feltétlenül lenne feltétele a plázaélménynek.

ZA: Mit értesz plázaélmény alatt?

DA: A pláza külön műfaj, sokat foglalkozunk vele. Pláza, ifjúság, életmód címmel megjelent egy könyvünk, amelyben a vidéki és budapesti plázákat helyszíni bejáráson és háttérkutatáson nyugvó vizsgálat alapján elemezzük, figyeljük a plázajelenség pszichológiai hatásait. Többek között a Mammutok is szerepelnek benne. A pláza hatásának lényege, hogy ha belépsz, ne tudj eligazodni, csak a következő támpontig. Ezt a sajátosságot a Mammut I. is jól hozza. Innen, ahol bejöttünk, el kell mennünk a kanyarig, hogy lássuk, mi van azután. Minden egyes előre haladással feltárul egy másik élmény. Az útvesztő jelleg szándékos, a pláza műfaj lényege, neve is van: kötelező nyolcas. Mindig van valami középen, a lényeg, hogy kerüld meg mindkét oldalról. A látótérben rengeteg elem van, ami miatt nem tudsz rögtön eligazodni.

A hétköznapi ember elveszti a kognitív térstruktúra kialakításának képességét – ez a műfaj sajátossága. Nagyon nehéz mentális térképezni ezeket a helyeket, és ez többszöri vagy hosszabb látogatás során is így marad. Az ingerekre, a vásárlásra figyelünk, és a tér még rá is játszik erre. Sokadjára sem tudjuk, merre induljunk, nem tudjuk fejben összerakni a dolgokat, keresgélni kell – és épp ez a cél. Nehéz műfaj, mert ha túl sok az elbizonytalanító effektus – például tükör – akkor a hatás éppen a fordítottja lesz: kidobja a látogatókat. De ha ez a kóválygásélmény nincs meg, akkor sem jönnek a vásárlók. Biztonságosan kell elveszíteni az embert! A plázának mint köztérnek egyrészt vállaltan biztonságosnak kell lennie, ahogy egy mediterrán köztér, ugyanakkor észlelés szintjén hoznia kell a városi izgalmat. Ez a tér, amiben most vagyunk, mindezt jól tudja.

ZA: Meglepő, hogy itt sokkal nehezebb egymásra figyelni, mint a Széll Kálmán téren. Sűrűbb a zaj, még a felvételen is hallatszik: nehezebb kiszűrni kettőnk beszélgetését az alapzajból...

DA: A pláza fontos alapmechanizmusa, hogy az ingerszintet egy picit emeli. Az idegrendszeri háttéraktivitásról, az arousal fogalmáról már esett szó korábban. Azt takarja, hogy kell bizonyos aktivitási szint, hogy a figyelem működjön, ne aludjon el az ember. A plázakörnyezet az arousalt nagyon sok szinten emeli. Jönnek-mennek az emberek, áramlások vannak, lüktetés, zene szól – ebben az alacsony belmagasságban ez különösen sűrűvé válik. Ezt tovább fokozza, hogy nem tágul ki a tér. 

ZA: A Mammut I. ebből a szempontból különösen kellemetlen, mondhatni pocsék térérzetet kelt...

DA: Maximálisan kihasználja ezt a hatást, de ez a cél. Biztosan van valami a folyosó közepén. Nem lehet mindenhonnan mindent megközelíteni, muszáj kanyarokat tenni. Mindig egy kicsit többet kell menni, hogy lásd és megtaláld, amit keresel. A lépcsők is szándékosan úgy vannak elhelyezve, hogy körbe kelljen menni, ez is a kötelező nyolcas. Ehhez járul a tükröződés, a felületek megkettőződése, megsokszorozódása, ami a használt anyagoknak, burkolatoknak köszönhető. Ez mind – nem tudatosuló módon - bizonytalanná teszi a vásárlót. A téma kutatói közül sokan mondják, hogy ez a bizonytalanság az, ami vásárlásban fog kifutni. Gruen, aki Amerikában a bevásárlóközpontokat kitalálta, teljesen szemérmetlenül consumer trapnek, fogyasztócsapdának nevezte. Ő a pláza működését is kitalálta, kezdve egészen az áruk elhelyezésétől. Alulra kell tenni, ami evidens – a kenyérért ne kelljen körbejárni, mert az idegesítő. De ha zongorát akarsz venni, akkor menj fel a legfelső emeletre, és közben meg fogod venni a fülbevalót – az élményvásárlás Gruen szerint és a hétköznapi tapasztalatok szerint is alapvetően női műfaj.

ZA: Gruen építész volt, érdekes, hogy ezzel is foglalkozott.

DA: Azóta persze sokminden megváltozott, más ez a belvárosi helyzet, mint a klasszikus külvárosi plázáké, amilyen a Pólus. Ott a plázaélmény sokkal intenzívebb, itt a több szintes térélmény sokat finomít. De minden plázának ez az alapelve: tükröződjön, sok inger legyen benne, ne legyen se túl hideg, se túl meleg. Szintén kötelező elem, hogy valahol legyen egy hely, ahol látsz valamit a külvilágból. Érzékelhető legyen a természetes fény, vagy az, hogy sötétedik, még akkor is, ha nem látsz ki. Persze emellett számít a belső világítás is: a kint-bent viszony kicsit eltűnik a plázában – ez is elbizonytalanító dolog. Nem láttam sehol térképet, holott nem egyértelmű, hogy merre mit találunk. Mindenütt falakba ütközik az ember: itt se látunk, ott se látunk. Nem hiszem, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem tud tájékozódni. Keresni kell a tovább vezető utat. Például nyílik előttünk egy folyosó, ami valahová hátra vezet. Ide még be is látunk, mégse megy arra senki. Ha nem látok senkit egy bizonyos irányba menni, én se megyek arra, ez abszolút törvény, és ráadásul önmagát generáló folyamat.

ZA: Építészetileg nem jó ez a tér. Zavaros, ez nyilván összefügg azzal, hogy én húsz év alatt egyszer sem voltam arra, fogalmam sincs, mi van ott, de nem is nagyon érdekel. A kettes Mammut egészen más. Úgy szoktam trükközni, hogy felmegyek a kettes Mammutban lifttel, elintézem a postát, majd átjövök a két épületet összekötő hídon, és itt jövök le a lépcsőn, mert így kevesebbet kell bolyongani.

DA: Fontos, amit mondasz, mert az emberek nem ostobák, kicselezik a tervezői szándékot. Sokszor meglepődik az építész, hogy mennyire másképp használják a teret, mint ahogy ő gondolta. Ez a legnehezebb a tervezésben: kitalálni, hogyan fognak az emberek működni. Nyilván vannak sablonok, de hogy aktuálisan, abban a szocioökonómiai környezetben, abban a városrészben, azzal a forgalommal mi fog történni, az izgalmas.

ZA: Itt hogyan viselkednek az emberek?

DA: Te is látod, hogy teljesen személytelenül. A pláza leginkább a "csellengést" hívja elő, ami azt jelenti, hogy legyél itt sok időt, ne csinálj semmi rosszat, nem is kell, hogy vásárolj, mert egyszer majd úgyis fogsz. Szeress itt lenni, de legalábbis toleráld. Megszokod, és majd ide fogsz bejönni mindenért. Állandó mozgás van, jönnek-mennek az emberek, szépen tartják az irányokat. A pláza is köztér ebből a szempontból, a mozgást, a haladást ki kell szolgálnia. Különbség, hogy itt a vázolt térszervezés miatt akkor is időt kell tölteni, ha nem akarsz. A kellemes időtöltés, és az állandó izgalomban tartás alapvető mechanizmusok egy plázában. 
 

ZA: Egy szinttel feljebb át tudunk menni a Mamut II-be.

DA: Hiába jöttünk fel legfelülre, továbbra sem látni át a teret, nem tágul ki semmilyen irányba. Mindenhol tarkaság, minden sok: színek, fénycsíkok, minden mozog – leszívja az energiát, nagyon fárasztó. A pláza megosztó hely, sokan nem tudják használni, halálosan idegesek tőle, és ezért a felsorolt mechanizmusok a felelősek.

ZA: Én például nagyon gyorsan kimerülök itt, ha tehetem, elkerülöm. De akkor miért jön ide ennyi ember?

DA: A városi embernek a csellengés nem rossz, megszokott számára, hogy holt idők vannak. Másrészt ez egy védett köztér, láthatóan falai vannak, biztonsági őrök őrzik, rendszeresen takarítják – bizonyos értelemben biztonságosabbnak tűnik, mint egy városi köztér. Az esztétikát nagyon idézőjelbe teszem, de ez egy esztétikai minőség. Ugyanakkor tudja azt, amit egy hagyományos városi köztér, például tudjuk egymást nézegetni. Ez a köztér egyik esszenciális funkciója. Azt látjuk, hogy az emberek ülnek, nézelődnek, mobiloznak, pont az csinálják, amit a Széll Kálmán téren, csak itt nem zavarja őket semmilyen időjárási tényező, akármeddig itt lehetnek, és itt is lehet fagyizni. Nagyvárosi tér, ahol egész nap ellehetsz anélkül, hogy bárki megkérdezné, mit csinálsz. Egy fedett köztér akkor is működik, ha építészetileg nem a legjobb.

ZA: A Mammut II-ben sokkal kellemesebb a térélmény.

DA: Ez igaz, de az alapélmény pláza marad. Továbbra is igaz, amit eddig mondtam, de ez a tér valóban tágasabb, átláthatóbb, kevésbé tolakodó – a nagy belmagasság az átriumban sokat dob rajta. Az alacsony belmagasságot a másik épületben fényekkel kellett kompenzálni, ami megint csak plusz ingert adott. Itt van elég tér, nem kellett erőlködni, finomabb a mennyezetvilágítás. Nincs beszorítva a szem, egyszerű a térszerkezet, be lehet látni, lehet tájékozódni. A két pláza jól működik együtt is, nem független a két tér egymástól lélektanilag sem. Az ember önkéntelenül viszonyít: onnan ide átjönni kiszabadulás, innen visszamenni kicsit lehűt, ha nem is nyugszik meg az ember.

ZA: Ha lerajzolnánk ezt a teret, akkor lényegében egy körfolyosóból, és abból lefűződő téröblökből áll. Feltűnő, hogy sokkal többen vannak a folyosón, mint bent.

DA: Ez is azt bizonyítja, hogy a vásárlási funkció sokadlagos: a boltokban nagyon kevesen vannak, az állandó áramlás, a boltokon kívüli térhasználat az, ami erős. Kevés empirikus plázavizsgálat van, de mind azt mutatja, hogy a használók fejében az értékelés során a vásárlás sokadik szempont. Sokkal erősebb a tájékozhatóság, a biztonság, az, hogy a pláza egy találkozó pont. A társas lét funkciója a legerősebb.

ZA: A plázákat épp emiatt sokkal jobban ki lehetne használni kommunikációra – kiállításokra, koncertekre gondolok. De akár választási kampányokra is.

DA: Voltak ilyen kezdeményezések a pláza történetében. A pláza attól izgalmas köztér, hogy nem közterület, magántulajdonban van. Eredetileg az volt a cél, hogy mindent befogadjon, sok amerikai nagy plázában a ravatalozó kivételével mindent lehet csinálni, szívbetegek hajnali hatkor futnak benne. A politikát viszont nagyon hamar kizárták. Látszólag ez egy demokratikus műfaj, de amikor fekete aktivisták bementek és ott kampányoltak, precedenst teremtő per lett belőle, és azóta ilyesmit nem fogad be a pláza. Mivel a terület magántulajdon, nagy kérdés, hogy mit enged a tulajdonos, hisz enélkül is annyira manipulált az egész.

ZA: Épp ezt a manipulatív karakterét lehetne tudatosan pozitív célokra használni.

DA: Nem tudom, hogy plázában mennyire működne ez a műfaj. Hogy a pláza engedi, vagy egyáltalán akarja-e ezt, vagy éppen szétverné a működését, az kérdés. Vannak példák, a Lurdy Ház csinált ilyet. A legtöbb plázához csatlakozik rendezvényterem, szálloda, befogad más funkciókat, de többnyire kiteszi azokat a fogyasztótérből - a fogyasztást azért tartsuk tiszteletben! Provokatív lesz, amit mondok: múzeumi szakembereket is tanítok, és azt szoktam nekik mondani, hogy tanulniuk kellene a plázáktól, ahogy átnyomnak tartalmakat, ahogy engedik a szabadságot.

ZA: Ezért gondolom, hogy jól használható lenne ez a tér kommunikációra. A metró esetében ezt már rég felfedezték és alkalmazzák.

DA: A plázánál talán ellentmondás lenne, de a metró kiválóan alkalmas lenne az ökoszemlélet kommunikálására, sok lehetőség van benne. A tér maga is tudna szemléletet kommunikálni, és a térben további információk is megjelenhetnének. A mi említett kutatásunk is alternatív célt szolgált, ez is volt a program neve: Alternatíva, egy létra volt a jelképe. 2002-ben, amikor végeztük, harminc pláza volt Magyarországon, és mindet bejártuk. Nagyon sok plázában folyt drogkereskedelem, a kutatás alapvetően emiatt készült. A drogprobléma kezelésében van egy olyan nézet, hogy ott kell beavatkozni, ahol az esemény történik. A kutatás arra keresett választ, hol lehetne ehhez jó helyszíneket találni. Néhány plázában, például Szegeden, Debrecenben a tanulmány nyomán nagyon jó közösségi tereket alakítottak ki fiataloknak, bárki bemehetett. Nem azzal kezdték, hogy szokjanak le, lehetett társasjátékozni, megbeszélhették a problémáikat szakemberrel, aki tudott tanácsot adni. Nem a drogtéma volt explicit, a csellengő fiataloknak tervezték ezeket a tereket. Sajnos, mire a fiatalok megszokták, a pláza kivetette magából a műfajt, pedig eldugott helyeken alakították ki a helyiségeket. Úgyhogy nem biztos, hogy befér ide bármilyen alternatív műfaj. Kérdés, hogy csak az anyagiak miatt vagy a szemlélet ilyen. A pláza beengedi ugyan a kulturális funkciót, de fogyasztóivá teszi. Lehetnek képek, fotók kiállítva, de azt utána eladják.

ZA: Amikor a hallgatókkal egy ilyen helyet vizsgáltok, miket figyeltek meg?

DA: Az első a tájékozódás, és az ehhez kapcsolódó érzelmi hatások: hol ütközünk akadályba, hol frusztráló ez és hol ösztönöz irányváltásra. Megnézzük az alapingereltséget: hányféle ingerből szövődik össze a nagyon intenzív ingerfüggöny, amit kapunk. Megfigyeltetem külön a látványokat, a hangokat, a mozgásokat, a vibrálásokat, színeket, mozgásokat. Ha nem nézel konkrétan sehová, feltűnik, hogy rendkívül sok mozgás van. Mozog a lépcső, az emberek, a fények, a monitor. A plázában tilos fényképezni, de fel szoktam velük vetetni snitteket, és gyorsítva meg lassítva nézzük vissza. Layerekre bontjuk az élményt, és ebből kiderül, hogy melyik plázában mi a jellegzetes.

ZA: Itt például micsoda?

DA: Ebben a plázában kevés a kapcsolat a természetességgel. Kevés a növény, most a szökőkút sem működik, egyedül a felülvilágító engedi be a külvilágot. Persze ez egy régi épület, az újabbaknál ez a komponens már hangsúlyosabb, soknak van nagy portálja az utcára, van kilátás.

ZA: Hogyan fordíthatók a megfigyelések gyakorlati eredménnyé?

DA: Először arra tanítom meg a hallgatókat, hogyan tudatosítsák ezeket az élményeket. A környezetélmény alapvetően nem tudatos. Első körben rá kell döbbenniük arra, hogy mennyi minden van körülöttünk, ami nem tudatosul. Néhány térélmény után alakul ki az a szakértői rálátás, amivel azután a környezetpszichológus sok mindent észrevesz. Ezen túl fel lehet tenni konkrét kérdést is: vizsgálhatjuk a vásárlás szempontjait, a biztonságot, a tájékozódást, a városi szituációt. Van kérdőív, amivel egzakt módon tudunk ismerethez jutni. Lehet viselkedéstérképet készíteni: az alaprajzra berajzoljuk, hogy hol mi történik. Többszöri megfigyeléssel kiderül, hogy rendszeres, a felhasználók személyétől független vagy egyedi viselkedésről van szó. Itt most nem látok erre jó példát, mert ez a tér ilyen szempontból elég egyértelmű.

ZA: Nagyon váratlan dolgok nem szoktak itt történni…

DA: A pláza pontosan erről szól. Ha történik valami váratlan, akkor azonnal kivisznek. Egy szabadtéri köztéren ez nem feltétlenül következik be, vagy nem ilyen gyorsan.

ZA: Egy előadásodban azt mondtad, a pláza annyi ingerrel szolgál, mint egy erdő.

DA: Mennyiségileg biztos, de micsoda különbség! Hiába él az ember sokezer éve épített környezetben – még csak nem is a városokra gondolok – még mindig nem szelektálódott ki az a mechanizmus, amitől természeti lények vagyunk. Még mindig működnek a spontán figyelmi mechanizmusok. Az épített környezet későn jelent meg az emberi törzsfejlődésben, és kitermelte a szándékos figyelmet, ami viszont könnyen fárad. A plázában az eligazodáshoz folyton figyelni kell, spontán nem megy a tájékozódás, a kapott ingerek leszívják a szándékos figyelmet. Nagyon sok az inger, nemhiába ültünk le mi is, különben nehéz kettőnk közt csatornát teremteni. A természetben ezzel szemben önkéntelenül is elboldogulunk. Ha nyílást látsz, bemész, ha esik, elbújsz, ha nagy és hosszú fogú jön, akkor el fogsz futni, ha viszont vonzó szexpartner jön szembe, akkor orientálódsz. Önkéntelen figyelemmel működünk, és az épített térben egyetlen növény is elég, hogy ezt előhívja.
Úgy szoktuk fogalmazni, hogy a természet restauratív – gyönyörű kifejezés. Az önkéntelen figyelmen keresztül tölti újra fel a szándékos figyelmi mechanizmusunkat.

ZA: A kortárs építészetben épp az az egyik törekvés, hogy visszatérjünk a természet esetlegességéhez. Feltételezem, hogy a természet azért tudja, amit vázoltál, mert van benne rend, mégsem szabályos. Az építészet viszont a stílustörténeti korszakok során egyre inkább egy szabályok szerint dekódolható rendszert hozott létre. Sokszor az a cél, hogy az épület úgy nézzen ki, mintha mindig is ott lett volna. Részben erkölcsi okból: bűnnek tekintjük az építést, mert beavatkozik a természet munkájába.

DA: Ennyi erővel levegőt se vegyünk, mert széndioxidot fogunk kibocsátani. Nagy kérdés, hogy lehet-e úgy csinálni, mintha nem csináltunk volna semmit. Az ember tudja, hogy mi az, ami csinált, és mi nem. Biológiai tudásunk van róla, hogyan nő egy növény – nem kocka alakúra, mint a fák a Deák téren. Önkéntelenül összemérjük, hogy amit látunk, összefér-e az emberi aktivitással, vagy sem. Finomra tudjuk hangolni, hogy észre vegyük az emberi kéz nyomát. A kocka alakú fa is restaurál persze, ez egy kontinuum az épített környezet és a dzsungel vagy a sivatag között. Az olyan, mint a teljes skálán egy fokkal jobb, mint az épített, de nem tudja kiváltani az érintetlen természetet. A hatása viszont lehet jó. Az emberek szeretnek csinált helyzetben lenni, mert arról is alapos biológiai tudásunk van, hogy az érintetlen természet bizony veszélyes. Az az izgalmas, hogy ebben hol van az optimum. Az építészet szerepe és szépsége éppen az, hogy a csúszkát a skálán jó helyre tegye.

Piac: Lehel tér, (Fény utca)

"Elég csak a Fővám térig elhömpölyögnünk a Kiskörúton, hogy lássuk, nem a 20.-21. század termelte ki a piacokkal, csarnokokkal szemben támasztott igénytöbbletet. Már az 1800-as évek végén épült Nagyvásárcsarnok is egy köztérként funkcionáló épületbe szállásolja el az adás-vételt…"

Urbán banán, hg.hu

"Miközben a bevásárlóközpontok egyre inkább olyanokká válnak, mint a hagyományos városok, eközben a környező városok is hasonlóvá válnak a bevásárlóközpontokhoz. A városok >>plázásodása<< talán a piacokon érezhető a leginkább… Talán a legmeggyőzőbb magyar példa arra, hogy a piacok valóban >>plázásodnak<<, a budapesti Lehel piac épülete, ami már külsejében is sokszínű, mozgalmas, >>plázás<<."

Marton Miklós: A bevásárlóközpontok városiasodása, a városok plázásodása. In: Selye János Egyetem Kutatóintézete: A bevásárlóközpontok jelene és jövője, 2007.

"A rendszerváltás utáni első átfogó piacrekonstrukció az Építész műteremhez, Cságoly Ferenchez és Hőnich Richárd nevéhez kötődik. A Fény utcai piac 1998-ban átadott fedett passzázsos épülete előfutára volt következő évek piac-építési trendjének…a kibővült szolgáltatásoknak otthont adó komplexumok kialakításában rendre feltűnnek a plázákból, bevásárlóközpontokból ismert megoldások. Annak ellenére, hogy a Fény utcai … mintegy a mellette fekvő plázák sajátos >>nyúlványaként<< tűnik fel, mégis sikerült megőriznie a bevett, hagyományos piac képét. Pár évre rá Rajk László Lehel Csarnokával (2002) új formanyelvet hozott be a hazai piac-építészetbe… felvillantotta, hogy a piac építészetileg jóval több, mint … a funkciónak alárendelt felépítmény."

Urbán banán, hg.hu
 

"A Lehel téri piaccsarnok épületének alapstruktúráját leginkább úgy képzelhetjük el, ha képzeletben a Finta-féle Westend bevásárlóközpont klinkertéglás épületének Váci úti tömbjéből, a Nyugati pályaudvar csarnok-szerkezetéből, a Lehel téri terméskő borítású, neoromán templomból, a Ferdinánd hídból és a régi piac egyes elemeiből >>összeszerkesztenénk<< egy újabb épületet."

Martinkó József, Octogon, 2002.
 

"Rajk László Lehel téri épülete, melyet persze mint a vidám középületi barkácsolás remek példáját, talán mégis jobban kedvelünk majd, mint oly sok más, arctalan, high-tech kortársát."

Szentpéteri Márton, Magyar Narancs, 2002.

ZA: Egy sarokra lakom a Fény utcai a piactól, gyerekkorom óta oda járok, illetve korábban az elődjére. Előkelő helyet foglal el a mentális térképemen. Nagy erénynek tartom, hogy az átépítése során sikerült teljes mértékben megőrizni az eredeti közeg hangulatát. Ott következetes döntés eredményeképpen egyáltalán nem tolakszik előtérbe az építészet, az értékelődik fel, ami helyben történik. A Lehel piac tervezője egészen más utat választott.

DA: Fontos tudni az olvasóknak, hogy ez az interjúsorozat kizárólag bejárásokon készült, nem végeztünk szisztematikus megfigyelést, nem kérdeztünk meg embereket, pusztán az első szakértői benyomást rögzítjük. Pszichológiailag – hangsúlyozom, hogy nem esztétikailag mondok véleményt, hisz nem az a szakterületem – a Lehel piac nagyon érdekes épület, jó hatású. Ismerem a tervezés körüli kritikákat, ellenvéleményeket, de idejövet eljátszottam azzal, mintha először látnám az épületet és semmit sem tudnék róla. A fák közül kibukkanó, intenzív színű és formájú részletek láttán az ember önkéntelenül találgatni kezd: mi lehet ez? Mik azok a nagy sárgák? Óriási virágládák? A formák nagyon intenzív élményt generálnak, annak ellenére, hogy a fáktól nem sok látszik belőlük. Kiérve a térre viszont azt tapasztaltam, hogy sokkal jobb idefelé jönni, mint itt lenni. Elképesztően be van szorítva az épület. Harsány, vidám ház egy zűrös, nagy forgalmú, tulajdonképpen koszlott téri helyzetben. Ez nem egy falusi főtér piaccal és templommal, hanem egy nagyvárosi helyzet. A templommal nincs barátságban, háttal állnak egymásnak, két külön sziget, ami persze lehet kérdéses. Ha a piacra figyelsz, nem veszed észre a templomot, a templom viszont teljesen kitakarja a piacot a Váci út felől.

ZA: A piachoz önkéntelenül nagy, szabad térséget asszociálunk még ma is, pedig már fedettek a piacaink. Mennyire jó piactér, ahol most állunk?

DA: Szándékosan nem jöttem be rögtön az épületbe. Míg várakoztam, volt időm megfigyelni, mi történik körülötte. Nem jó felbukkanni a rémes aluljáróból a szűkös, zavaros térre, amit most még a metrópótló buszok is súlyosbítanak; nagyon rossz benyomása van az embernek. Mégis, tíz perc álldogálás után rájöttem, hogy nincs mitől félni. A piac átitatja a teret, idős nénik jönnek-mennek bevásárló talicskával, anyukák gyerekekkel, gyerekek fagyival – feloldódik a szorongató érzés, amit az első káosz, a lepukkant benyomás előidézett. Tudva, hogy ez egy piac, vidám és izgalmas téri helyzetbe kerül az ember. Várakozás közben sok nézni- és felfedeznivalót találhat az épületen, igaz, hogy van körülötte sok zug, beugró, takart helyzet, ahová már nem szívesen menne be. Ez önmagában nem az épület hibája, de ebben a téri kontextusban nem célszerű búvóhelyeket kínálni.

ZA: Belépve azonnal nekimegyünk egy oszlopnak, ami a bejárat tengelyében áll – ez viszont abszolút építészeti hiba.

DA: Nem tudom, szükség van-e erre a sok oszlopra, amik az útvonal középtengelyében állnak, ezt nem tisztem megítélni. De hatásában nagyon kellemetlen, rosszul tagolja, széttöri a teret. Itt belül már kevésbé érzem, hogy valami nagy dolog történik. A beltér a bevezető szakaszon abszolút a plázaélményt idézi. Ha nem lenne itt a kolbászos, nem jutna eszembe, hogy piacon vagyok. Ugyanolyan beláthatatlan a tér, mint egy plázában. Nincsenek szándékos téri furfangok, de az oszlopok kitakarják a látványt. Egy piactól zöldséghegyeket várna az ember. Itt nyomott a belmagasság, különféle kínai boltok zegzugos folyosója fogad. Nincs elég világos, a ventilátoroktól a levegő sem lesz jobb, viszont koszos érzetet keltenek. Amennyire kacérkodott kívülről az épület, belülről egyelőre annyira lehangoló: szűk és nyomott.
Amikor a folyosó után hirtelen feltárul a "hajó" gyomra, már érzékelhető, hogy a tér megdöbbentően nagy. Persze ésszel is tudtuk, hogy az, de ahhoz képest, hogy eddig nem láttunk semmit, végtelen csarnok tárul fel, aminek a lezárása csak felsejlik valahol. Itt most megint azt érzem, hogy érdekessé vált a dolog: piachoz méltóan kaotikus. Az ingerszint továbbra is plázás, kellően harsány.

ZA: A markáns fém tetőszerkezet a régi vásárcsarnokokra utal. Ha nem lenne ilyen hullámos meg színes, akkor is tudná ugyanezt.

DA: A vizuális sokaságnak van hátulütője is: semmi nem rí ki a környezetéből. Ha meg akarom találni a liftet vagy a mozgólépcsőt, akkor nehézségeim támadnak. Belül valóban nagyon sűrű az élmény, és nem csak az emberek miatt. Tele van a tér hidakkal, minden hullámzik. A hajó metafora bent is folytatódik, mintha egy óceánjáró fedélzetén lennénk. Úgy tudom, a népnyelv ezt a piacot kofahajónak nevezi. Némi gúnnyal, de az, hogy van informális neve, jelzi, hogy befogadták, azonosítottak valami lelkületet vele. Az erőteljessége, harsánysága miatt nagyon erős tájékozódási pont lehetne a környéken – nem tudom, hogy így van-e. A beszorítottsága miatt nem vagyok biztos benne. Nem tudom, hogy szép-e, hogy működik, azt látjuk, de a harsánysága valóban jellé teszi. A környezetpszichológiában ezt városi horgonypontnak hívjuk. Hogy mennyire szeretik vagy tartják szépnek, abban már eltérhetnek a vélemények. De nagyon ott van, nem lehet figyelmen kívül hagyni. A fogyasztás tereinél mindig dilemma: legyen-e a tér látványosság  vagy a háttérben csak hagyjon fogyasztani?

ZA: A Fény utca a másik véglet, ahol a tér teljesen visszahúzódik a funkció mögé. Egyszerű, átlátható és ott tényleg csak a zöldségeket veszed észre. Ez a design inkább díszlet. Fent, a tető közelében még színes kis köröcskék is vannak, pedig azt már senki se látja.

DA: A színházi díszlet esetében is mindig kérdés, hogy legyen önálló, egyenrangú az előadással, vagy szolgálja a produkciót? Itt bizonyos pontokon a "díszlet" leuralja az "előadást". Lélektanilag abból a szempontból nem rossz, hogy az idegrendszeri aktivitást növeli, nem lankad el az észlelés, nem alszunk bele. A színek még mindig megdöbbentően élénkek, vélhetően karbantartják, nem tűnnek kopottnak. A vásári hangulatnak nagyon markáns atmoszférája van – ez a galérián, ahol a korlátok, vasszerkezet közelebb van, még erősebb. Itt fent a tér is jobban átlátható, kényelmesen lehet mozogni. Felérkezve kiszabadulásérzése van az embernek. Lehet, hogy ez a kulcs: ahol van tér, ott a sok szín és hullámzás nem zavaró. Az épületben járkálva folyton változik a hatás: hol stimulál, hol megpihen egy kicsit.

ZA: Tőlem ez a vizuális világ idegen, mégsem idegesít annyira, mint a Mammut, ami pedig sokkal inkább semleges.

DA: Hasonlít a szándék, a különbség, hogy itt van tér körülöttünk. Hiába van iszonyú mennyiségű részlet és forma, a struktúra mégiscsak áttört. Szeleteli itt-ott a teret, de az egész mégis átlátható, kinyílik, felfelé mindenképp. Nem érzed úgy, hogy agyon nyomna a hatás. Megfelelő fényviszonyok, áttörtség és perspektíva mellett a sok motívum eloszlik, hálószerűvé válik. Ahogy erről beszélünk, még a piaci hálós szatyor asszociációja is felmerül.

ZA: Az óriási tér elején és végén van csak lépcső.

DA: Ebben is fogyasztási a környezet. Járj körbe, nézz meg mindent. Egy piacon amúgy is ez a rutin, ezt vették át a plázák is. További azonosság, hogy itt is van posta, gyógyszertár és más egyéb szolgáltatás, ez új szerep a piacon. Régen csak áruk voltak. A körbejárási kényszer is megvan, mint a plázák esetében. Folyton kerülgetni kell valamit: térben is, szemmel is. Pedig nem csúcsidőben vagyunk, hanem zárás előtt – mi lehet akkor itt szombat délelőtt? Folyton pozicionálnunk kell magunkat, ami tömött szatyorral, tömegben nem praktikus.

ZA: Ez valószínűleg nem csak kényszer, a piacokon általános kialakítás. Ekkora fesztávú térben nyilván az a legcélszerűbb elrendezés, ha kétoldalt a fal mentén, és köztük egy középső tömbben helyezkednek el a standok. Itt a körbejárás nem pusztán a fogyasztó manipulációját szolgálja.

DA: Nem csak a körbejárásra gondolok. A fő közlekedési útvonal közepén például szabályos időközönként masszív, mozdíthatatlan, kör alakú ülőbútorok állnak, amiket ki kell kerülni. Nem ül rajtuk senki, láthatóan lepakolásra használják őket, arra jó szolgálatot tesznek. Ettől függetlenül nem barátságos darabok, ráadásul leszűkítik a közlekedő útvonalat. Ketten is alig férünk el, ha megálluk, valaki mindig nekünk jön. Pedig az emberek nyilván nem akarnak egymáshoz dörgölődzni. Ha valaki leülne – és nem véletlenül nem ül rajta senki – nemcsak hogy őt kellene kerülgetni, de az ő személyes terébe is folyton bejönne valaki. Hiába nagyon szabad elvben ez a körkörös struktúra, az elhelyezésénél fogva kötötté válik.

ZA: Találunk viszont térképet.

DA: Sajnos elég kicsit, ráadásul még el is kell fordítani fejben, legalább két dimenzióban. Az "Ön itt áll" típusú térképeket az emberek többsége nagyon nehezen használja. Sokkal jobban segít a belátható térstruktúra, a látványok.

ZA: Unalmas, de megint visszatérek a Fény utcához: ott evidens mindez. Mégsem hiszem, hogy a laikus térhasználónak az a piac jobban tetszene. Miért nem tudták, tudják az emberek megszeretni a modernitást? Ezt vizsgálta valaha a környezetpszichológia?

DA: Például a nagyon letisztult funkcionalitása miatt. Az emberek szeretik a díszítést, akárhogy fáj is ez az építészeknek. Ez az épület ezt tudja, kétségkívül csúcsra járatja, sőt kicsit túlzásba is viszi. A letisztult formákat, amik tiszta esztétikát jelenthetnek, az emberek legnagyobb része nem találja szépnek, mert a szépség az átlagemberek számára nem önmagáért való. Számít, hogy tudják-e használni, megértik-e, eszükbe jut-e róla valami. Ha annyira egyszerű valami, hogy nem kell rajta gondolkodni, az nem lesz számukra szép. De az se jó, ha meg kell fejteni mondjuk, hogy merre kell menni, mert az annyira leszívja az energiát, hogy nem tudnak benne gyönyörködni. A dolog nehézsége, hogy nem lehet számszerűsíteni azt, hol van a középérték. Nem mondhatom, hogy ha ez a piac tízes, a Fény utca pedig kettes, akkor a hatos lesz a jó.

ZA: A héten védted meg az MTA doktori értekezésedet. A vitán a bizottság tagjaként Cságoly Ferenc (a Fény utcai piac egyik tervezője) külön kiemelte, hogy mennyire hasznos az építészetoktatásban a környezetpszichológia jelenléte. Még csak néhány éve része a képzésnek, mégis sokan választják akár doktori témául is az építészkaron. Ez azt jelzi, hogy megindult a párbeszéd, de a gyakorlatban, a tervező építészekkel néha nehézkes a kommunikáció. Talán, mert az építészek konkrétumokban gondolkodnak, és a környezetpszichológustól is konkrétumokat várnak arra nézve, hogy az ő építészeti eszközeikkel milyen hatást lehet elérni.

DA: Nem mondok újat azzal, hogy a lélekről nehéz konkrétumokat állítani. Másrészt pszichológiailag rosszat tennénk vele, ha konkrét összefüggéseket próbálnánk erőltetni. Egy alacsony hatéves másképp látja és észleli a teret, mint te vagy én. Igaz, hogy több köztünk a hasonlóság, mint az ötven éves japán férfiak populációjával, mégis mások a preferenciáink. Ahogy az emberek nem egyformák, úgy a terek sem tudnak egyformák lenni, ha emberek használják őket. Jó példa a Bauhaus, ami nem pszichológiai kategóriákban gondolkodott, de egyfajta univerzálisan jót akart megtalálni – és úgy tűnik, az emberek nem kértek belőle.

Én elhiszem, hogy nehéz egy építésznek gondolkodni, ezért is nem kell feltétlenül megtanulni egymás gondolkodását. Sokat kell beszélgetni, szükség van teamekre, ahol az építészen kívül pszichológus, szociológus, antropológus is elmondja a véleményét – akkor az építészet más oldalról is megvilágításba kerül. A dolog éppen arról is szól, hogy nyissuk ki a gondolkodást olyan irányba, hogy megértsük: nincsenek konkrét receptek. De az is igaz, hogy végső soron az építésznek kell a házat megterveznie, ez az ő felelőssége. A Lehel piacról a környezetpszichológus nem mondhatja meg, és nem is mondja meg, hogy mit kellene rajta változtatni. A kérdés először is az, hogy kell-e egyáltalán változtatni – erről az embereket kellene megkérdezni, mert nekik változtatunk. Én legfeljebb érzékelem a pontokat, ahol probléma lehet. Ez egy nagyon sok lépcsős történet, és az emberekkel – vásárlókkal, árusokkal, menedzsmenttel – folytatott interakcióból következik.

Zöldi Anna

 A cikk megjelenését a Nemzeti Kulturális Alap támogatta.