Ádám Jenő Többcélú Intézmény (ÁJTI) – új iskola és zeneiskola

Az építészet fejlődésének, folytonos korszerűségre kárhoztatott változásának tempója ma olyan gyors, hogy felmerül a kérdés, frissnek maradni vajon nem csak az önazonosság feladása árán lehet-e? S ha valaki ragaszkodik az ideáihoz, törvényszerűen korszerűtlenné válik? Masznyik Csaba írása a Winkler Barnabás és csapata által tervezett szigetszentmiklósi intézményegyüttesről.

Önazonosság vagy aktualitás

A közelmúltban járt Budapesten Herman Hertzberger holland építész, Katona Vilmos kalauzolta a városban, s a séta során folytatott beszélgetés kivonata megjelent a Tervlapon. Sok egyéb mellett felmerült az a kérdés is, hogyan irányítja a mester az irodáját, a keze alatt dolgozó fiatalabb építészeket. Winkler Barnabással ugyanerről beszélgettünk, amikor Szigetszentmiklósra autóztunk. Sokféle modell működik itthon és a világban: vannak kifogyhatatlan invencióval alkotó építészek, akik idősebb korukban is uralják a tervezési folyamat egészét az utolsó csomópontig, (ilyen volt Janáky István, Reimholz Péter, ilyen lehet – feltételezem – Peter Zumthor), és vannak munkát ügyesen szerző menedzserek, akik tehetséges fiatalokkal veszik körbe magukat és szerencsés esetben afféle művészeti vezetőként határozzák meg a projektek szellemét. A 83 éves Hertzberger őszintén válaszolt: ma már leginkább sehogyan sem irányít, már csak könyveket ír, bár alkalomadtán szívesen elmondja a véleményét az irodában készülő tervekről. A döntések értelemszerűen azok kezében vannak, akik jogilag is felelősek az adott munkáért. "Ez így tisztességes, így demokratikus." – tette hozzá. Winkler Barnabás 14 évvel, egy generációval fiatalabb Hertzbergernél, az irodájában a klasszikus modell működik: ő a felelős tervező, ő vázolja fel az alapkoncepciót és készíti a skicceket, amiket a munkatársai – ezen túl már közösen, csapatmunkában – kidolgoznak. És ő tárgyal. Az építész tehetségen túl ez a legfontosabb képesség, a tárgyalási készség, a megrendelővel folytatott diplomatikus egyezkedések sora: ezen áll, vagy bukik minden építészeti terv sorsa, és végül ezen múlik, hogy hajóskapitány lesz-e valakiből, vagy csak kormányos, netán fedélzeti mérnök. (A „csak" szó természetesen idézőjelben értendő.)

Nem véletlenül voltam az iroda működésére kíváncsi: az építészet fejlődésének, folytonos korszerűségre kárhoztatott változásának tempója ma olyan gyors, hogy felmerül a kérdés, frissnek maradni vajon nem csak az önazonosság feladása árán lehet-e? S ha valaki ragaszkodik az ideáihoz, törvényszerűen korszerűtlenné válik? Hertzberger a holland strukturalisták nemzedékéhez tartozott, sem a nyolcvanas évek historizmusa, sem a kilencvenes évek avantgárdja nem ingatta meg: soha nem az építészet érdekelte önmagában, hanem az építészeti rendszerekben zajló élet. Tanulságos ebből a szempontból az a mondata is, amelyben egyenlőségjelet tesz a „flexibilis" és a „generikus" szavak közé. „Az efféle építészeti megnyilvánulásokat ma generikusnak mondjuk, de ötven éve a kulcsszó a flexibilitás volt. Hertzberger szerint e kettő tartalmát tekintve azonos." – idézi Timon Kálmán az Építészkongresszuson elhangzott előadás alapján. A flexibilitás, az alkalmasság a változásra a hetvenes évek egyik központi gondolata volt és a Pompidou Centerben valósult meg extrém formában (itthon a pesti Domusban), a generikus fogalmát pedig a szintén holland Rem Koolhaas hozta be a nemzetközi építészeti szótárba (a hazaiba kevésbé) az SMLXL című könyvében (The Generic City, 1995). A két fogalom, tegyük hozzá, messze nem azonos, de Hertzberger reakciója – már a kora miatt is – természetes: nem a különbségeket akarja látni, hanem az azonosságokat.

Miért citálom mindezt ide? Winkler Barnabás is egy – hazai viszonylatban – hasonlóan jelentős építész közösség tagja volt, az Ipartervé. A ma már nem létező Iparterv az építészek körében fogalom: nem csak a legendás „A iroda", ahol – mondjuk így – a kísérletező szellemű építészek számára biztosított szabadabb mozgásteret Szendrői Jenő, hanem a B és a C irodák is, ahol az ötvenes, hatvanas, hetvenes évek nagy ipari beruházásainak tervezése zajlott. Az Iparterv (kissé idealizálva, de bizonyosan nem alaptalanul) a racionális, mérnöki szemléletű építészetet és a magas szakmai minőséget jelentette kezdettől fogva. Winkler Barnabás 1970-ben, friss diplomásként jelentkezett és került az Ipartervbe (a C irodára), ahol – saját bevallása szerint – a szomszédos szobában dolgozó Molnár Péter volt rá a legnagyobb hatással, annak ellenére, hogy soha nem dolgoztak együtt. Építészeti szemléletét mindig az Ipartervre vezeti vissza. „Törekszem a sallangmentes megoldásokra, ezt tanultam édesapámtól és olyan mesterektől, mint Szendrői Jenő, Mátrai Gyula, Arnóth Lajos, Bajnay László..." mondta egy 2009-es interjúban. Az iparterves szellemet – tizennyolc évet töltött a vállalatnál – hasonló következetességgel képviseli ma is, mint a holland mester a maga strukturalizmusát. Az önazonosság, ami persze nem öncél, hanem a végcélt szolgáló eszköz, fontosabb, mint az aktualitás.

Nem folytattam mélyreható, oknyomozó vizsgálatokat az Építészfórumon részletesen dokumentált pályázattal kapcsolatban, nem beszéltem a polgármesterrel, a díjazott tervek készítőivel. Elegendőnek tűnt, ha a dokumentumokon túl a fantáziámra (és néhány évtizedes tapasztalatomra) hagyatkozom annak megítélésében, hogy miért nem volt első díjas pályamű a 2009. évi országos pályázaton, és miért az egyik (megosztott) negyedik díjas terv épült meg végül – jelentősen (de nem alapvetően) módosított formában. A megrendelők általában nem szeretik, ha kész tények elé állítják őket, és egy ki tudja, milyen mélységben előkészített pályázat kötelező eredménye kiveszi a kezükből a folyamat irányításának a lehetőségét – valószínűleg itt is ez történt. A négy, önmagában is jelentős méretű intézményből álló komplexum – városi sportcsarnok, 6 csoportos óvoda, 24 tantermes iskola 1000 adagos konyhával és egy komplett zeneiskola – csak ütemezve és folyamatos bizonytalanságok, állandóan változó peremfeltételek (telekméret, telekforma, közművek, változó kivitelezők, pénzügyi források stb.) zátonyai között lavírozva tud ma Magyarországon megvalósulni. Ki gondolná például, hogy a második ütemhez kapcsolódóan telepített napelemek azért nem kerülhettek a tervezett helyükre, a sportcsarnok e célra méretezett tetejére, hanem egy (nem kevés területet elfoglaló) egyedi állványzatra, mert a második ütem kivitelezője nem kívánt garanciális konfliktusba keveredni az első ütemben megépült csarnok kivitelezőjével? (Önmagában ez a szempont is érthető, miközben az együttes egésze felől nézve komikus, és nem túl szerencsés fejlemény.) Vagy ki tud azzal számolni, ha egy tervezett közmű, egy földalatti gázvezeték, amihez az egész épületegyüttes telepítésének – már a pályázat lezárulta után – igazodnia kell, végül mégis a területet megkerülve épül meg? Winkler Barnabás két meghatározó tulajdonsága – az empatikus tárgyalási készség, vagyis a megrendelő szempontjait megértő és azokat az épület javára fordítani tudó képesség, valamint az alapvetően józan, racionális – iparterves – szemlélet kellett ahhoz, hogy a szigetszentmiklósi épületegyüttes hatalmas hajója révbe jusson, zátonyra ne fusson menet közben. Ma Magyarországon ez az igazi érdem. A révbe juttatás. Nem olyan előkelő feladat, mint a strukturalizmus reneszánszán, vagy a flexibilis és a generikus fogalmának összevetésén elmélkedni, de bizonyos, hogy több energiát emészt fel, mint az elméleti viták – amelyek éppen a gyakorlat kiszámíthatatlanságának okán itthon sajnos nem is léteznek.

Az építész csapat érdeme tehát, hogy a hosszú tervezési és építési folyamat viszontagságai közepette is az együttes belső rendjét – kisebb ellentmondásoktól eltekintve, mint például a külső sportpályák megközelítése – meg tudták tartani. A sportcsarnok és az óvoda 2012-ben átadott épületét az Építészfórum korábban már bemutatta. Az óvoda némileg önálló életet él, a sportcsarnok viszont közvetlenül kapcsolódik a közelmúltban, 2014. szeptemberében megnyitott zeneiskolához és általános iskolához, mely magas, világos aulájával az együttes súlyponti eleme. Két nagyvonalú, egymásra merőleges közlekedő folyosóra szerveződik az egész komplex rendszer, amit a bejárati tengelyre felfűzött épületszárnyak közötti belső féludvarok tagolnak és bontanak kisebb, jól használható egységekre. A „jól használható" jelző az együttes minden terére és működési egységére igaz: az osztálytermekre, a közlekedőkre, kis- és nagytermekre egyaránt, beleértve a zeneiskolát is – ami Winkler Barnabás esetében különösen testhezálló feladat volt, tekintve, hogy a családjában szinte mindenki professzionális zenész. A budapesti sétán Hertzberger meglepően fogalmazott: „Fiatalon még nem érdekelt, de ahogy öregszem, egyre jobban megkedvelem a klasszicizmus felfogását. Egy klasszicista épület átlátható és világos, terei egybenyílnak. Nem rögzülnek benne a térhasználat szabályai, csak megadja azokat a kereteket, melyeket az emberek kedvükre kitölthetnek. Ebből a szempontból radikálisan különbözik a funkcionalizmustól, és nagyon hasonlít a strukturalizmusra." A szigetszentmiklósi épületegyüttes szerkesztését, belső rendszerét, tereit és külső homlokzatait nézve ezt akár Winkler Barnabás is mondhatta volna.

Miközben a folyosókat jártuk, kicsöngettek. A közlekedők, az udvarok megteltek zsibongó gyerekekkel, és az épület szerényen a háttérbe húzódott. Ahogy kell.

Masznyik Csaba