Antik és modern: Bernard Tschumi új Akropolisz Múzeuma

A görög kulturális miniszter idén február 13-án jelentette be, hogy a Bernard Tschumi által tervezett új athéni Akropolisz Múzeum többszörösen elhalasztott ünnepélyes avatására 2009. június 20-án kerül sor.  14000 négyzetméter kiállítótér várja, hogy végre a British Museumban féltve őrzött Parthenón-fríz is hazatérjen. Verebics Petra cikke.

A Múzeum tervezője, a svájci-francia származású Tschumi 2001. szeptember 11-én tudta meg, hogy ő a győztese annak a pályázatnak, amelyről minden élvonalbeli építész álmodik. Tschumiról, aki az 1982-es párizsi Parc de la Villette-tervével a dekonstrukció irányzatának képviselőjeként írta be magát az építészet jelenkori történetébe, nem lehet azt állítani, hogy babonás volna. Nem riasztotta vissza ugyanis, hogy a győzelméről szóló telefonhívás után élőben kellett végignéznie irodájából, ahogy a második ikertorony is leomlik.

 

 

A tervezés során sem ijedt meg attól a 104 alkalomtól, amikor bíróság elé került a múzeum ügye. A görögök tiltakoztak a tervek ellen, az építész külföldi mivolta ellen, a legkülönfélébb komplikációk léptek fel, a folyamat elhúzódott, a költségek nőttek, míg végül 130 millió eurónál álltak meg – nem számítva a több mint 4000 ókori szobor szállítási költségeit, ami a speciális technikai igények miatt további milliókat követelt. A múzeum megnyitása az eredeti elképzelés szerint egybeesett volna a 2004-es athéni olimpiával. Erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert a Bernard Tschumi által tervezett épület kivitelezési munkálatai csak 2004 novemberében indulhattak meg. Ám 2007-re készen állt a látogatók fogadására és a Parthenón egymástól távol került részeinek újraegyesítésére. A tiltakozás mind a mai napig tart, bár a felmerült problémák nagy részét, úgy tűnik, Tschumi orvosolni tudta. Segítségül ott volt neki nemcsak két, egymást váltó, és egymásnak a múzeum ügyén kívül mindenben ellentmondó görög kormány, de Michael Photiadis építész, valamint Dimitrios Pandermalis múzeumigazgató, a thesszaloniki Arisztotelész Egyetem klasszika-archeológus professzora is. Mégis, a múzeumnak elkészülte után is bőven maradtak ellenzői. És nem kicsi a nyitott kérdések száma sem.

A feladat valóban nem volt egyszerű, és a dicsőség mellett nem kis kihívást jelentett volna bármelyik sztárépítésznek. A Pheidiasz által tervezett, Athéna Parthenosznak (a szűz Pallasz Athénének) szentelt Parthenón harmóniájára és ritmusára rímelő épület létrehozása volt a cél. A templom a Kr. e. 5. században készült el. Tökéletes formájával és oszlopaival nem csak az athéni történelem virágkorának szimbóluma, hanem évszázadokon és korokon átívelő jelentőséggel bír az egész nyugati civilizáció számára. Az új múzeum az Akropolisz hegyének lábánál, a Parthenóntól alig 280 méterre található.

 

 

A múzeum kivitelezésének első technikai problémája kapcsolódik a templom múltjához, de a jelenhez is. Tschuminak ugyanis gondolnia kellett arra, hogy a szobrok befogadásához megfelelő nagyságú épületet hozzon létre, amelyből rá lehet látni az Akropoliszra, ráadásul kelet-nyugati tájolású. A görög napsütési viszonyokat és a 40 fokos nyarakat tekintve mindez nem mondható ideálisnak egy érzékeny márványgyűjteményt magába foglaló múzeum számára. Ezt a nehézséget úgy sikerült megoldani, hogy az épület fő része, vagyis a földszint és az első emelet ezt a tájolást követi, miközben a Parthenón-fríz számára kijelölt legfelső szint ablakfala egy ügyes csavarral északra kerül, ezzel tökéletes kilátást biztosítva az athéniak fellegvárára. Adott tehát a sok óriási üvegfelület, amit Tschumi az épület szerkezetében acéllal és betonnal kombinált, belül pedig szintén betonnal és márvánnyal. Az üveg azonban nemhogy elviselhetetlen hőséget okozna, épp ellenkezőleg, a nap melegét újrahasznosítva az épület hűtésére szolgál. Mégpedig úgy, hogy a kiállítótermek dupla üvegablakai közti résbe szoruló, a legfelső szint fölé áramló meleg levegőt ott hűtőrendszer fogadja, ahonnan aztán visszakerül a lenti termekbe. Ez persze nemcsak praktikus, de környezettudatos is, hiszen így a lehető legminimálisabb szintre sikerült csökkenteni a légkondicionálók számát. Arról nem is beszélve, hogy a tereket a padlót borító márvány is hűti.

A beton belső használatának is célja van. A matt és fényelnyelő betonháttér előtt álló eredeti márványszobrokat a beáramló és róluk visszatükröződő napsugarak életre keltik. Ám a betonnak nemcsak a napsugarakat kell elnyelnie, hanem az évente várt több millió látogató hangját is. Ezt a falba matematikai pontossággal elhelyezett kerek lyukak segítségével sikerült megoldani. Így a hűvös és csendes térbe lépő látogató szinte templomban érezheti magát.

 

 

A következő megoldandó probléma az volt, hogy az építési területen időközben felfedeztek egy Kr. e. 7-4. századi települést. Az illetékes szervek ragaszkodtak a megmaradásához, illetve ahhoz, hogy maga az ásatás, később pedig a feltárt terület látogatható legyen a nagyközönség számára. Ezt a célt szolgálják nemcsak a földszinti üvegpadlók és lépcsők, hanem azok a betonoszlopok is, melyeken az épület áll.

Ám ezek az oszlopok több funkcióval is rendelkeznek. Az esetleges földrengés okozta károk elkerülését is elősegítik. A földrengésveszély kiiktatása volt az utolsó nagyszabású kihívás, amelynek kapcsán meggyűlt a tervezőgárda baja a görög szervekkel. Ők ugyanis a hatályos görög szabályokat vették alapul, míg Tschumi ezeket tökéletesen elavultnak ítélte, és a Base Insulation System-nek keresztelt legmodernebb japán és kaliforniai technikát használta fel.

 

 

Természetesen a felmerült gondok orvoslásával még nem ért véget a tiltakozások sora. Tschumi elkövette azt a hibát, hogy tervezett egy ék alakú teraszt a múzeum kávézója számára. Ez önmagában nagyon vonzó. Az üzemeltetők számára a bevétel, a turistáknak pedig a kilátás miatt. Tehát mindenkinek közös érdeke, hogy a jól árnyékolt teraszon való kellemes frappéiváshoz az Akropolisz szolgáljon díszletként. Az apró gond csak annyi, hogy két ház is útjában áll a közös vágy tökéletes megvalósításának. És a két ház érték. Nemcsak az egyikben lakó Oscar-díjas zenész, Vangelis számára – aki aktív és hatásos kampányba fogott a házak megmentéséért –, de a görögök nagy része számára is, nem is beszélve például azon turistákról, akik a kilátásért cserébe nem szívesen áldoznák föl a házak előtt álló fákat, amelyek árnyékában megpihenhetnek az Akropoliszra vezető napsütötte Dionysiou Areopagitou út 17-es és 19-es száma előtt. A múzeum másik szomszédja, az 1834-ben épült Weiler Building, az első athéni katonai kórház, jelenleg a Centre for Acropolis Studies otthona esetében a bontás fel sem merülhetett, Athén egyik legrégebbi középületét az új múzeum építésével párhuzamosan helyreállították.

Az Areopagitou 17. és 19. esetében a tiltakozók azt a kérdést teszik fel, hogy egy, a régmúlttal párbeszédre lépni kívánó új épület minden erényével együtt lehet-e olyan hatalmas és erős, hogy elpusztítsa a görög közelmúlt szintén értékes emlékét képező art deco és klasszicista stílusban épült házakat.

 

 

A korábban nemzetközileg jegyzett épületekről 2007 júliusában, a Görögország-szerte pusztító erdőtüzek idején az illetékesek feloldották a törvényi védettséget, lehetőséget biztosítva ezzel arra, hogy megszabaduljanak tőlük. Mint ahogy korábban a több mint 25 lakóházat és az eredetileg megtartandónak ítélt, az építkezés során azonban mégis lerombolt Szt. György-templomot is csendben, nemzetközi visszhang nélkül tüntették el. Ám ezen a ponton túllőttek a célon: az ügyet felkapta a nemzetközi sajtó.

A két ház a mai napig áll. A Legfelsőbb Bíróság még nem hozta meg végleges döntését az ügyben, de a görögök már bizakodóak. A kormányzati hivatalnokot, aki a törvényi védelem megszüntetéséért volt felelős, azóta egy újabb váltotta fel. A tiltakozók több mint 30000 aláírást gyűjtöttek össze az épületek megmaradásának érdekében. A Dionysiou Areopagitou 17. és 19. újra védett épület lesz, szilárd törvényi háttérrel.

A kilátás problémája azonban fennmaradt. Ám bizonyítandó, hogy nemcsak erőszakkal és rombolással lehet megoldani, a Greekarchitects nevű online magazin szerkesztője, Vasilis Mistriotis tervpályázatot írt ki, melynek célja a nevezett épületek – valóban nem túlságosan vonzó – hátsó falának újragondolása. A pályázatra beérkezett és elfogadott tervek között a függőkerttől az óriásképernyőkig összesen 107 különböző megoldás szerepelt. A győztes – amely vizuálisan az Akropolisz erődítményfalára játszik rá – valamint az összes többi is megtekinthető a következő címen: http://greekarchitects.gr/diagwnismos_full_ppu.php (A nyertes pályázat száma 159.)

 

 

A múzeum körül dúló viták lassan elcsitulnak. Egy van már csak hátra. Az, ami miatt a múzeum létrejött: az Elgin-márványok visszatérte. Nicolai Ourousoff írta az új athéni múzeum bejárása után a New York Times hasábjain, hogy most már érti és érzi, ezek a márványok Londonban – elszakítva hazájuktól és megfosztva jelentésüktől – csak különálló részek lehetnek és maradnak: „Tschumi igazán nagy teljesítménye abból áll, hogy ezt az igazságot az építészet eszközeivel fejezi ki. Épülete pompa és színészkedés nélkül, önmagában okot szolgáltat a márványok visszatérésére."

A világ mindenesetre megmozdult. A britekre egyre nagyobb nyomás nehezedik. A palermói Salinas Múzeum máris visszaszolgáltatta a fríznek azt a részét, ami több mint kétszáz éve náluk volt, ezzel egész láncreakciót váltva ki mindazok közt, akik birtokában voltak egy-egy ilyen márványdarabnak. Csak Anglia tart ki egyelőre makacsul a saját igaza mellett. Ki tudja, meddig?

Köszönjük Alexandros Lavdasnak, a Hellén Pasteur Intézet professzorának segítségét a cikk megírásához. 

---

 

 

Az Elgin-márványok
A napóleoni háborúk során Thomas Bruce, Elgin 7. earlje (1766-1841), aki a Brit Birodalom rendkívüli követe volt Konstantinápolyban, a brit befolyás erősödését kihasználva a diplomáciai célokon kívül kulturális célokat is kitűzött maga elé – szerette volna a brit művészeti életet fellendíteni a török területről beszerezhető műkincsek segítségével. Mivel Gögörország is ide tartozott, természetszerűleg került Elgin látóterébe az athéni Akropolisz, a maga nevezetes templomaival s ezek szobordíszeivel. Elgin – műemlékmentési érvekkel, a korábban bekövetkezett pusztulásokra hivatkozva – politikai befolyását latba vetve 1801-ben engedélyt szerzett a Portától az Akropoliszba való szabad bejárásra, rajz- és másolatkészítésre, valamint a statikai szempontból, illetve az akkoriban itt működő erőd tevékenysége szempontjából nem szükséges szobordíszek elvitelére. Az 1811 áprilisában a Hydra nevű hajón Londonba szállított műkincsek tartalmazták a Parthenón-fríz kb. felét, 17 szobrot az oromcsoportokból, egy oszlopot és kariatidát az Erekhteionról, illetve a fríz lapjait a Niké-templomról. 1816-ban az illetékes parlamenti bizottság megvásárolta a szerzett márványszobrokat Elgintől.

Az Elgin-márványok kérdése kezdettől vita tárgyát képezte nemcsak Nagy-Britanniában, de egész Európában, különös tekintettel természetesen a történetünk idején még nem létező Görögországra. Az egyik szélsőséges álláspont gátlástalan rablásként tekint a műkincsek megszerzésére – ezt képviseli a kortárs Lord Byron, de a mai, 21. századi görög kultúrpolitika is, mely a visszaszerzésre játszik –, a másik szélsőséges álláspont szerint pedig, mely a diplomata saját érvrendszeréből indul ki, s máig is sokan képviselik Angliában, Elgin csak a pusztulástól óvta meg az Akropolisz műremekeit, s amit tett, kultúrmisszió volt. A történet kezdete mindenesetre szervesen illeszkedik a Nagy Britannia és Franciaország közötti 19. század eleji versengésbe, melynek a közös európai örökséget képviselő Akropolisz mintegy a szimbólumává vált.

Nikos Salingaros professzor 2007-ben írott vitacikke az új Akropolisz Múzeum ellen.