Aranypaloták – Interjú Szalai Dániellel

A Pyxis Nautica fiatal művészekkel együttműködve újít fel fővárosi palotaépületeket. Az alkotókat az építésziroda munkatársai kérdezik: a második részben Szalai Dániel fotográfussal beszélgetnek, akinek az ötlete mentén csomagolták be arany báli ruhába a paloták homlokzatait.

Pyxis Nautica: Az INDEX-en láttuk a csirke portrékról készült cikket. Úgy emlékszem, viszonylag gyorsan írtunk is neked. Mi voltunk a leggyorsabb és legérdekesebb érdeklődők, vagy volt aki versenyzett velünk?
Szalai Dániel: Ti voltatok az elsők! Olyannyira, hogy amikor írtatok, még soha addig ki sem volt állítva a projekt. A cikk, amit olvastatok, úgy született, hogy 2018 áprilisában, a még készülőfélben lévő sorozattal megnyertem a Capa Központban rendezett Budapest Portfolio Review-et. Hernádi Levente, az Index képszerkesztője volt az egyik konzulens, aki a beszélgetésünk után meghívott, hogy csináljunk egy Nagyképet a projektből, kvázi "premier előtt", hiszen csak később, ősszel volt először kiállítva a kész anyag Hollandiában és Párizsban. Nagyon jó visszhangja volt a cikknek, de ti voltatok az elsők akik megkerestetek a megjelenés kapcsán. Annyira hamar jött a leveletek, hogy a mű maga fizikai formában még nem is létezett, amikor az irodátokhoz elkészítettük a három óriási nyomatot. Külön öröm volt később, hogy Tamás [Tótszabó Tamás, a Pyxis Nautica társalapítója – a Szerk.] lett az első valódi műtárgy tulajdonosa. A 4526-os csirke portréja került hozzá.

PYX: Jaksa Bálint fotózta végül az akkori irodánkat, ahol tényleg a csirkékre lett komponálva a beltér. Megfigyeltük, hogy jégtörőként is kiváló: amikor egy új ügyfél vagy látogató érkezett az irodánkba és meglátta őket, nem nagyon kellett jobb beszélgetésindító… Van akinek nagyon tetszett, valakinek nem, de mindenkinek volt véleménye róluk. Neked tetszett a végeredmény?
SzD: Nagyon tetszett. Sosem gondoltam erre előtte; amikor elkezdtem ezt az anyagot csinálni, kizárólag képzőművészeti projekt volt a fejemben. Persze később láttam, hogy ez a fajta vizualitás nagyon sokféle helyen és felületen jól működik, és nagyon bírtam a látványt nálatok. Jó volt a lépték, és egyáltalán, tetszett, hogy egy konkrét ötlettel jöttetek már az első levélben: hogy egy csirke triptichont képzeltetek el… Bevállalósnak éreztem. Illetve azt is nagyon értékeltem, hogy nem puszta dekorációként emeltétek be a munkát, hanem egy erős statementként, az egész iroda hangulatát meghatározó elemként gondoltátok el, ami ráadásul praktikus funkcióval is bírt.

PYX: Ezzel az állatos tartalommal aztán berobbantál a művészeti térbe... Te fogalmazol abban az első cikkben úgy, hogy "csak nehogy a csirkés fiúként ismerjen meg téged a világ!". Önbeteljesítő jóslatnak bizonyult?
SzD: Az idézett mondat mögött az áll, hogy ez az első projekt volt, amit a MOME-n csináltam, ahova elég nagy áldozatok árán mentem vissza, sok idő után végre beleállva, hogy a művészeti pályát válasszam, és bevallom: kicsit szorongató az a fajta lelkesedés és érdeklődés, ami a csirkék iránt mutatkozott. Nagy terhet rótt rám, hogy képes leszek-e meghaladni, és féltem, hogy egyfajta one-trick-pony leszek, és beleragadok. Aztán nyilván megtanultam ezzel együtt élni és értékelni. Rettenetesen hálás vagyok ezért a projektért és ezeknek a csirkéknek, hiszen megváltoztatták az életemet. Elindítottak egy pályán és sarokkövei lettek egy szemléletmódnak is, amit azóta is követek. Persze azóta sok másik projektet csináltam és nem zavar már a csirkés fiú imázs.

PYX: Még egy idevágó kérdés: nagyon más az, amit kezdetben gondoltál a fotósorozatról és az, amivé lett, vagy ez azért fedi egymást?
SzD: A projekt üzenete szerintem lényegében változatlan maradt. Alapvetően az volt a célom, hogy dilemmákat feszegessek: a természet és a technológia viszonyáról tegyek fel kérdéseket. Hogyan is viszonyul az ember ezekhez? Mit jelent a természetesség, mit jelent ebben a technologizáltság? Miként függünk a környezetünktől és a technológiáktól, amiket használunk? Persze ehhez nagyon fontos tudni, hogy a főszereplő csirkék a gyógyszeriparban dolgozó állatok, akiknek a tojását vakcinakészítéshez – influenza, HPV és egyéb oltások készítéséhez stb. – használják. Mint ilyen, nagyon fontos szerepet töltenek be a társadalmunkban, ezért is szerettem volna őket egyénenként bemutatni. De mivel a csirke univerzális szimbólum, a jelenkori civilizáció metaforája, nagyon sok regiszteren rezonál ez a projekt. Illetve meghatározó az az ábrázolásmód, amit választottam: hogy egyfelől a reklámokból ismert, termékeket bemutató "packshot", másfelől pedig a portréfényképészetre jellemző világítást használtam. Ezzel egyfajta kapitalizmus és médiumkritika volt a célom, és azt a feszültségteli kettősséget akartam kifejezni, hogy a csirkék egyszerre sorozatgyártott termékek, gyári egységek és egyéniségek, gyári munkások. Ez a vizualitás nagyon betalált, és elég populáris lett, úgyhogy szó se róla, résen kellett lenni, hogy milyen felületen és kontextusban jelenik meg. 

PYX: Az tudjuk, hogy az ember nemesíti, formálja a csirkéket, de ebben az esetben arról beszélgetünk, hogy milyen hasznos funkciót látnak még el. Lehet rájuk egyfajta hasznos emberi segédként tekinteni, erről mi a véleményed, mennyire szoros a kapcsolatunk?
SzD: Amennyiben a technológiára protézisként gondolunk és elfogadjuk, hogy ezek a csirkék technológiák, akkor igen szoros. Így elképzelve ők részeink, konkrétan sejt szinten bennünk vannak, mert ha valaki kap mondjuk egy influenza oltást, abban az ő szervezetükben fejlődött elölt vírussejtek vannak – tehát ők valahol ott áramlanak a vérünkben.

PYX: Később megkerestünk a paloták kampányával, ahol szerettük volna ezeket az V. kerületi épületeket, mint rejtett városi kincseket – Dobos Máté szavaival élve – stílusosan átnyújtani a városlakóknak. Próbáltunk elvonatkoztatni a jól bevált nyomtatott molinóktól, amin a kiadható területeket hirdeti az ingatlanfejlesztő látványtervekkel… Valahogy innen indult a projekt, aminek később art directora lettél. Beszélnél erről?
SzD: Azt hiszem, úgy indult az egész, hogy egyszer összefutottunk valamelyik kocsmában a Moszkva környékén, és meghívtatok, hogy egy csütörtöki AW [after work – a Szerk.] keretén belül beszéljek a munkáimról az irodátokban. Úgy emlékszem, hogy nagyon tetszett a társaságnak, ahogy egy-egy munkám során rátalálok egy részletre, tárgyra vagy jelenségre – mint például a teheneknél az arcelismerő szoftverre vagy a nyalósóra –, amit kiemelek és abból elindul egy jelentésalkotás. Mintha innen jött volna az ötlet, hogy behívjatok a projektbe és megbízzatok a paloták kampányával.

PYX: A motivációnk szerintem az volt, hogy úgy éreztük, megérdemel ez a téma annál többet is, mint ahogy az építész, belsőépítész a szorosan vett praxison belül próbálná megoldani. Azt éreztük, hogy  jó lenne, ha valaki segítené ezt tematizálni…
SzD: Az a freudi elszólásotok indította be a fantáziámat, hogy egyfajta "városléptékű csomagolási projektként" gondoltok erre a feladatra. Erről jutott eszembe Christo, és erősödött a gondolat, hogy elmozduljunk a homlokzat elé feszített molinók világától és valami egészen merészet tervezzünk. Nagyon nagyon jó volt egy ilyen léptékű projektben dolgozni és együtt ötletelni. Az irizáló vagy csillogó anyag használatához Ronan és Erwan Bouroullec, a párizsi Bourse de Commerce számára tervezett intenzív atmoszférateremtő zászlói jelentettek inspirációt. Az aranyszín pedig egyrészt az Optinvest arculati színeként került képbe, másrészt a palotákra, "báli ruhára" való utalásként is értelmezhető, de azért is, mert egyfajta állandóságot, örökérvényűséget sugall.

PYX: Nemvárt sikert hozott ez a megjelenés, sok blogger felületén szinte egyszerre jelent meg az arany felület valamilyen formában, ami fantasztikus érzés volt. Városi legenda vagy talán pont te mesélted, hogy azokban a hetekben, amikor az installáció újdonság volt, az analóg fotósok tekercseinek is rendszeres szereplője volt ez a téma.
SzD: Abszolút nem városi legenda! Egy volt egyetemi osztálytársam és barátom dolgozott akkoriban az említett laborban és tényleg mondta, hogy kis túlzással, szinte minden tekercsen találtak képet valamelyik épületről abban az időben. Úgy tűnt, hogy egy olyan látványt tudtunk létrehozni, ami szinte ellenállhatatlanul arra késztette az embereket, hogy megörökítsék és akár pózoljanak vele. Jó volt látni, hogy mennyire megérinti az embereket; és a kíváncsiságukat, amit egyébként ritkán tapasztalhatunk az utcán járva. A járókelők megálltak az épület mellett és beszélgettek róla… Illetve, ami nagyon fontos volt számomra, és a tervezés alatt nem is gondoltam rá tudatosan, hogy azt is éreztem, hogy valami olyat hoztunk létre, ami kicsit megváltoztatja az emberek viszonyulását a köztérhez, egy épülethez… Hogy a csomagolás révén nemcsak a hétköznapok hátteréül szolgáló díszletekként tűnnek fel, hanem olyan tapintható tárgyakként, amikhez közünk van. Ez nagyon izgalmas volt!

PYX: Nem mellesleg, a számos magyar megjelenés mellett [Kultúra.hu; Artmagazin; NLC; Femcafe – a Szerk.], neked köszönhetően a Designboom-ig jutott a projekt nemzetközi visszhangja… Ez a figyelem és népszerűség, illetve az építészet szakmai körein túlmutató sajtóvisszhang nagy tanulság volt számunkra is. Felhívta a figyelmünket arra, hogy érdemes ezeket a projekteket az épületen túl is vizsgálni, és mozgatni a vizet körülötte. Számodra milyen utóélete van az Aranypaloták projektnek? Kihat valamilyen módon a jelenedre az, hogy épületeket csomagoltál Budapesten?
SzD: Egyrészt egy nagyon fontos léptékváltást jelentett és egy újfajta szemlélettel ismertetett meg, illetve követelt meg. Ez olyan tapasztalat, amit a későbbiekben a szigorúan képzőművészeti munkámban, és azon kívül is tudok és szeretnék is kamatoztatni. Másrészt megnyitott számomra egy új területet és karrierlehetőséget. Egyelőre ezekből nem lett megvalósult munka, de Torontóból és Milánóból is érkeztek megkeresések fesztivál-installáció építésre, illetve építészeti termékhez köthető intervenció készítésére.

PYX: Végezetül: min dolgozol mostanában?
SzD: Utolsó évemben vagyok a MOME doktori képzésén, multimédia művészet szakon, úgyhogy főleg a mestermunkámra koncentrálok, amikben bikákkal foglalkozom, illetve a disszertációhoz olvasok. Az elmúlt években nagyon sokat kísérleteztem különböző médiumokkal és több izgalmas kooperációban is részt vettem. A SZTAKI Mesterséges Intelligencia Laboratóriumával fejlesztettünk machine learning algoritmust, egy CNC maró céggel együttműködésben elékszült egy tárgy és egy videó, illetve elmélyültem kicsit az alumínium öntészetben is. Ezek alatt sokat bővült az eszköztáram. Mostanában egyrészt az a kérdés foglalkoztat, hogy miként tudom ezeket a fotográfia keretein kívül eső munkákat bemutatni, másrészt azon gondolkodom, hogy milyen területeken lehet értékes az a tudás és attitűd, amit az elmúlt években elsajátítottam. Bízom benne, hogy más olyan piaci szereplő is lehet, akinek az a fajta tevékenység, amit képzőművészként folytatok, beindítja a fantáziáját, és megkeres, hogy kooperáljunk. Számomra nagyon izgalmasak ezek a projektek. Nagyon szeretek kilépni abból a fotográfiai-művészeti közegből, amiben dolgozom, mert mindig jól sülnek el és izgalmasan működnek, úgyhogy keresem ezeket a lehetőségeket.

Szerk.: Borenich Levente