Emberek/Interjú

Árpád-házi királyok mint afféle középkori Hófehérke és a hét törpe

2008.03.31. 10:43

"Biztos befutónak tűnik egy uniós pályázaton az a különös monstrum, a székesfehérvári romterületre, az István-sír fölé tervezett, negyven méter magas toronyszerű építmény, amelyről megálmodói azt állítják, hogy a hajdani – elképzelt – bazilika egy 12. századi részletével, szelvényével lesz azonos."Marosi Ernő művészettörténésszel Rádai Eszter készített interjút – részletek

Biztos befutónak tűnik egy uniós pályázaton az a különös monstrum, a székesfehérvári romterületre, az István-sír fölé tervezett, negyven méter magas toronyszerű építmény, amelyről megálmodói azt állítják, hogy a hajdani – elképzelt – bazilika egy 12. századi részletével, szelvényével lesz azonos. Megvalósítását a Királyi séta kiemelt projekt keretében tavaly elnyert egymilliárd forint – részben európai uniós – támogatás teszi lehetővé – tudósít a helyi lap, a Fehérvári 7 Nap, szakmai konszenzust emlegetve. Azon a megbeszélésen ugyanis, amelyre a megyei és városi elöljárók, valamint a székesfehérvári püspök mellett Marosi Ernő művészettörténészt, az Akadémia alelnökét is meghívták (az évtizedek óta ott dolgozó, sarzsival nem rendelkező szakembereket nem), úgy vették elejét a viták nyilvánosságra hozatalának, hogy a sajtótájékoztatót az ülés előtt tartották meg.

 

 

 

Marosi Ernő művészettörténésszel Rádai Eszter készített interjút (Élet és Irodalom 2008. március 21., 12. szám) – részletek

– Miért nem ért egyet egy ilyenfajta "rekonstrukcióval"?

– Legalább két okból. Először azért nem, mert a székesfehérvári emlékegyüttessel kapcsolatban, ami a középkori Magyarország kulcsemléke, tovább nem tűr halasztást sem a rom megőrzése, illetve védelme, sem a kőanyag sorsának megoldása, múzeumban való elhelyezése. Ez mindenfajta rekonstrukciós mánia határait is kijelöli. De azért sem értek egyet vele, mert ezek a romok nem egyszerűen ereklyék, hanem történelmi források, amelyeket a mindenkori tudománynak kötelessége értelmezni, de tilos megváltoztatnia, saját értelmezése szerint "megerőszakolni" őket. Az értelmezések ugyanis sosem véglegesek, hiszen minden új lelet és minden új szempont változtat rajtuk, hozzájuk tesz vagy elvesz belőlük valamit. Azt szoktuk mondani, hogy egy rommaradvány olyan, mint egy oklevél. Az oklevelet értelmezni kell, de senkinek sem jutna eszébe ezt az értelmezést beleírni. A tihanyi apátság alapítólevelébe sem írhatom bele a magyar fordítását, ahogyan a kezembe került kézirattöredéket sincs jogom kiegészíteni. Az tudniillik hamisítás. Valami nagyon hasonló dolog történik az önkényesen kiegészített romok esetében. (...)

1988-ban, a rendszerváltást megelőzően először I. István Szent Istvánként került Fehérváron megünneplésre. Akkor ott helyrehoztak ezt-azt, majd szinte azonnal kiírtak egy pályázatot, amelyre – enyhén szólva – lehangoló pályaművek érkeztek, annyira, hogy magát a pályázatot eredménytelennek kellett nyilvánítani. Volt olyan ötlet például, hogy azt a nagyon szép, XII. századi kaput, amit Tóth Sándor, nemrég elhunyt kollégám rekonstruált, állítsuk föl egy meghatározott helyen, mondván, hogy az a déli kapu. Ez szerencsére nem történt meg, tudniillik – ahogyan az azóta lezajlott ásatások bebizonyították – délen nem is volt kapu.

– Az a pályázat miről szólt volna?

– Három dologról: a romok védelméről, a kőmaradványok sorsának megnyugtató rendezéséről, és – mindenekelőtt – az 1938-ban feltárt, sörösládába és újságpapírba csomagolt csontleletekről, amelyek között királyok és családjaik csontjai is lehetnek, és annak idején a vitézavatások hátteréül, díszletéül szolgáltak. Nyilván ezért is volt állandó vezérmotívuma a terveknek, hogy a csontok egy Szent Korona formájú, ennek szellemében ferde kereszttel ékesített kupola alatt nyugodjanak. De emlékszem olyan tervre is, amelyik egy hatalmas, nemesacél csúcsívet óhajtott volna fölállítani, egyenesen belealapozva a kevés megmaradt középkori építészeti emlékbe. Ezek voltak a tartózkodóbb tervek. A kevésbé tartózkodók a teljes épületet akarták kőből, vasból, fából, üvegből, acélból fölépíteni.

– Melyiket? Az Árpád-kori román bazilikát vagy az Anjouk idején gótikus stílusban megújult templomot vagy a Mátyás által átépíttetettet? Egyáltalán, tudható, mikor milyen volt az épület?

– Teljesen mindegy, ahogy azt Móricka elképzeli, hiszen hogy valójában milyen volt ez a templom, azt senki sem tudja. Egy középkori épületet. Vagy egy szakszerűen felépített historizáló épületet, mert hiszen azt a tankönyvből meg lehet tanulni, vagy egy általánosságban tartott, jelzésszerű, visszafogott, korunk szellemét vagy technológiai tudását eláruló épületet. Ezek olyan sztereotípiák, amelyek mindenkit nagy derűvel tudnak eltölteni, mert olyan kevés lehetőség van, hogy valamelyik gödörbe mindig beleesik valaki.

– Tehát akár valami – sosemvolt, stilizált – Halászbástya-szerű dolog is lehetett volna, aminek semmi köze semmilyen valóban létezett épülethez?


– A pakliban ez is benne volt, készült is ilyesmi terv. A lényeg, hogy legyen valami grandiózus, valami, ami igazán "hozzánk szól". Tehát mondom, a jelzésszerűtől a 19. század végén levitézlett historizmusig minden előfordult. Ez a pályázat azonban valamilyen okból eredménytelen lett, le is csengett a a 1990-es évek elejére.
...lezajlott egy másik pályázati forduló is, amely során részben a korábbiakhoz hasonló abszurd ötletek merültek fel, részben visszafogottabb dolgok is. Az egyik legérdekesebb ötlet Janáky Istváné volt, az egyetlen, amely tekintettel lett volna a bemutatandó romokra és a tudomány szempontjaira is, nem bolygatta volna ugyanis a romokat, és nem kívánta volna őket valamely sosemvolt, elképzelt épület, afféle emlékmű részévé tenni. Ehelyett egy magas tornyot épített volna, amelynek belsejében – fölfelé menet – képzőművészeti alkotások, makettek és egyéb kiegészítő ábrázolások segítették volna a látogatót a történelem felidézésében, és amelynek kilátóteraszáról – az egyetlen valóban értelmes nézőpontból – át lehetett volna tekinteni a romokat. Vagyis a torony belsejében meg lehetett volna jeleníteni, milyen volt az, aminek a romjait a teraszról látja. Kár, hogy nem valósult meg.

– Vajon miért nem?

– Egy ilyen "avantgárd" elgondolás nem nyerhetett, mert nem elégítette ki a hellyel szemben támasztott közhelyes elvárásokat, nem teljesítette az elvárt reprezentatív és szakrális funkciókat. (...)

– Miért olyan fontosak a kőmaradványok?

– Mert ez Székesfehérvár középkora. De mondhatjuk úgy is: őseink megszentelt földje, temploma, illetve ami megmaradt belőle. Ereklye. Tudományos érdek. Forrás. Ezt mind el lehet róla mondani. Egyszerűen fontos, hogy megmaradjon. Ez a nemzeti emlék. A többi a hely. De semmilyen más érdek nem fűződik hozzá, csak a tisztán tudományos érdek.

– Mennyire fontos ez a tudományos érdek? Az imént a középkori Magyarország kulcsemlékének nevezte a fehérvári romokat és kőmaradványokat, amelyek – ahogyan Forrásfoglalás című, 2000-ben a Bukszban megjelent cikkében fogalmazott – nem elsősorban esztétikai élvezeti cikkek, hanem történeti és művészettörténeti ismeretek forrásai, és más – írott – forrásokkal nem helyettesíthetők. Milyen kötelezettségek adódnak ebből?


– Ez az a forrás, amit úgy kell továbbadnunk, ahogyan a kezünkbe került, és ez nem érdek, ez kötelezettség. Mostanában ezt szeretik nemzeti örökségnek nevezni, de csak a címzett szempontjából örökség, a feladó szempontjából hagyaték. Ezért amit örökségként kapunk, azt hagyatékként kötelesek vagyunk továbbadni, és ez így megy a végtelenségig, illetve amíg az egészből marad valami. És nincs jogunk a folyamatba magunkat közbeiktatni, nem azt hagyományozni tovább, amit magunk is kaptunk, örököltünk, hanem azt, amit – gyarló eszünkkel, mai ismereteink alapján – arról az örökségről gondolunk. A modern műemléki felfogás konzervál, nem restaurál. Az utóbbi a millenniumig uralkodó műemléki felfogásra volt jellemző, amely azt mondta, hogy "mi a millennium urai és közönsége, megörökítettük magunkat. Oszlopot emeltünk a hazának".

– Vagy saját magunknak.


– A hazának, mivelünk az előtérben – mondta a dualizmus kora.

– Akár azt is mondhatjuk, hogy ez a nálunk most újra divatba jött, valójában nagyon is ódivatú műemlékfelfogás hamisít?


– Igen. A magyar nyelv egyébként – szemben például az angollal, amely egyazon kifejezést használja mindkettő esetében – különbséget is tesz emlékmű és műemlék között. Az emlékművet ugyanis szándékosan emeljük az utókor számára, műemléket viszont szándékosan nem lehet létrehozni, azt csak kapni lehet, ráadásul készen. Ezért aki a kettőt összekeveri, emlékművé akarja varázsolni a műemléket, az hamisít. És sajnos, ez a műemléki szemlélet volt jellemző Matolcsy Györgyre, illetve az Orbán-kormányra.

– Mi köze volt Matolcsy Györgynek a műemlékügyhöz?

– Annak idején ő hirdette meg azt a várrekonstrukciós programot, ami állítólag orvosság lett volna az országon eluralkodó pesszimizmusra is. A helyreállított várak látványa ugyanis a várakozások szerint optimizmussal töltötte volna el a polgárokat.

– Mert a program kigondolói szerint a romok depresszívek, deprimálók?

– Szó szerint, deprimálók. Szemben a "merjünk nagyot álmodni" és a "holnaptól kezdve így volt" rózsás perspektívájával.

– Mi lehet annak az oka, hogy ez az elavult műemléki szemlélet, ami Nyugat-Európában a 19. századdal véget ért, mifelénk újra meg újra felüti a fejét?

– Ilyen historizáló hullámok mindig is voltak. A totalitárius diktatúrák művészete is egyfajta historizmus volt, csak nem a középkorhoz kívánt visszanyúlni. De Nyugat-Európában Mussolini és Hitler klasszicizmusa után azért olyan nagyon senkinek nem volt kedve ehhez visszanyúlni. Annak, ami nálunk ebben a kategóriában előjön, az egyik menlevelét a posztmodern eklektikája adja. Mert ugye minden "neo" korszak historizmusa szükségképpen egyfajta eklektikát képvisel. Hiszen ha mást nem is, azért a neogótikus épületet is rendes vasbetonváz tartja, ugyanúgy, mint a kor más épületeit.

– És a csúcsívet betonból öntik ki.

– És a központi fűtést is beszerelik, legfeljebb szép, csúcsíves ereklyetartót építenek a fűtőtest köré, hogy stílszerű legyen. És mindnyájan láttunk már neogótikus vagy neobarokk liftszekrényt, benne a hintószerű liftet, amely persze nem vízszintesen, hanem függőlegesen közlekedik.

– Ez az új terv – a hírek szerint – nemcsak a negyven méter magas, turistacsalogató templomrészletet tartalmazza, hanem a romok védelmét is.


– Igen, a terv szerint a romterület egészét lefednék egy lábakon álló betonfödémmel, alatta egy alagsorszerű, két-három méter közti magasságú tér alakulna ki, ami alkalmas a falmaradványok védelmére. Ez tehát szerintem teljesen rendben van, a megoldást magam is lelkesen helyeslem. Erre az óriási felületre azonban, ami a romok lefedés után keletkezik majd, egy felépítmény kerülne, egy templommetszet, amit legföljebb építészettörténeti makettnek lehet nevezni...

– Ez tájékoztatna arról, milyen volt egykor az épület?

– Arról egyáltalán nem tájékoztatna, mert bár a román korra utalna, egy Magyarországon soha nem volt román kori faltagolást is szuggerálna. Kétszintes mellékhajó például eddigi tudásunk szerint sehol sem épült Magyarországon, de a környéken sem. Nagyobb méretű zarándoktemplomokon, normandiai bazilikákon, itáliai emlékeken találkozunk velük, Európának ezen a felén sehol. Egy szó, mint száz, ez egy építészeti játék, egy makett, egy építészeti taneszköz, ami ekkora méretben – attól félek – nem működik. (...) ...le akarja gyömöszölni a torkomon valaki koncepcióját egy épületről, ami vagy olyan volt, vagy nem. Hiszen konszenzus sincs róla, nemhogy ismeret, milyen lehetett ez a székesfehérvári bazilika. De akkor miért ez a sietség a megvalósításban? Ráadásul a makett körül maguk az Árpád-házi, esetleg a Fehérváron eltemetett királyok és családtagjaik ácsorognának, afféle középkori Hófehérke és a hét törpe.

– Szoborba öntve?

– Szoborként. Hogy bronzból vagy kőből, azt nem tudom.

– Láttunk már ehhez hasonlót a Siklós Mária-féle Nemzeti Színház körül...

– Sajnos nekem is épp ez jutott eszembe, meg az a pár száz Szent István-szobor, ami a millennium idején készült. Erről szalonképesen annyit tudok mondani, és most nagyon udvariasan fogalmazok, hogy korunk nem tartozik a figurális szobrászat fénykorai közé. Ráadásul nem hagy nyugodni egy rémkép: egyelőre csak azt mutatják be, milyen lesz, de ha elegendő pénzt sikerül összetarhálni rá, akkor megépítik egészen. Na, azt nem!

Nagy megnyugvással értesültem egyébként arról, hogy a püspök úrnak, aki rendkívül intelligens módon viszonyult ehhez az egész kérdéshez, az a véleménye, hogy nincs olyan egyházi liturgikus funkció, amit egy ilyen emlékművet vagy épületet igényelne.

– Akkor voltaképpen ki erőlteti?

– A város.

– A közgyűlés, úgy, ahogy van, együtt? Vagy a szocialista városvezetés, amely szeretne fideszes elődjéhez hasonlóan valami olyasmivel előállni, ami nagyot szól?

– Nem látom át teljesen a helyzetet, de úgy gondolom, hogy ez pártpolitikától nem független ügy, ami mögött azonban egy pártfüggetlen igény húzódik meg: hogy a városuk közepén szeretnének valami "rendesebb dolgot" látni.

– Az mit jelent, hogy "rendesebb dolog"? Reprezentatív, grandiózus, micsoda?

– Bármit jelenthet. Például mindenki számára azt az épületet, amit a saját ízlése diktál. Pontosan erről szól a történet: hogy az embereknek van elképzelésük arról, milyen egy "rendes" épület. De szent meggyőződésem, hogy ha netán megépülne, azt a monumentális templommakettet ugyanolyan megrökönyödés fogadná, mint korábban az acélszerkezetű tetőt. (...) ...nem győzöm elégszer ismételni – semmi köze a város műemlékeinek egy ilyen – reprezentációs és szakrális funkciókat betöltő – emlékműhöz.

– A tervekben szerepel a múzeum létrehozása is? A pénz arra is elég lenne?

– Az első ütemben nincs benne. Pedig az igazán fontos lenne, ráadásul nagyon sürgős.

– A tetőnek és rajta a templomszelvénynek – ez tartozik a projekt első szakaszába – viszont 2010-re kellene elkészülnie.


– Mit gondol, mi lesz 2010-ben, amiért el kell készülnie?

– Választás.

– Na látja. Az előző választásnak az volt a tétje, hogy "de igazán le fogjuk bontani a gyűlölt acéltetőt". Jó lenne, ha 2010-ben nem a "csak azért is bazilikát!" lenne.

 



Nemzeti Emlékhely: utolsó egyeztetés a tervek leadása előtt

2008. február 19.

"A Nemzeti Emlékhely jövőjéről és tervezett fejlesztéseiről tartottak egyeztetést ma délelőtt a Hiemer-ház konferenciatermében. A találkozón részt vett többek között Dr. Marosi Ernő, az MTA alelnöke, Dr. Spányi Antal megyés püspök, Dr. Gedai István, a Nemzeti Kegyeleti Bizottság elnöke és Dr. Mezős Tamás, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke is. Viniczai Tibor alpolgármester a találkozót megelőzően elmondta, hogy március 28-án kell leadni a terveket engedélyezésre és várhatóan május 28-án írja majd alá a finanszírozási szerződést a város a Nemzeti Fejlesztési Ügynökséggel."

Vélemények (0)
Új hozzászólás
Nézőpontok/Történet

KÁLI SZOBROK // Egy hely

2022.09.02. 14:53
00:04:59

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Az Egy hely mai részében a Balaton-felvidékre látogatunk: Kővágóörs és Köveskál között áll a "Káli Stonehenge", vagyis Veszprémi Imre szobrászművész Emberi komédia című alkotása.

Nézőpontok/Történet

LÖVŐHÁZ UTCA // Egy hely + Építészfórum

2022.09.02. 14:51
00:09:05

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Bevásárlóközpont, piac, Ganz-székház, elemi iskola és persze lövőház. Az Egy hely mai részében Torma Tamás a budai Lövőház utcán kalauzolja végig a nézőket, bemutatva a ma élettel teli sétálóutcaként ismert városrész színes múltját és jelenét, a Széna tértől a Marczibányi téren át a Haris parkig.

Friss adatvédelmi tájékoztatónkban megtalálod, hogyan gondoskodunk adataid védelméről. Oldalainkon HTTP-sütiket használunk a jobb működésért. További információk