Atipikus építészpályák: Rádler Luca

Miért olyan elviselhetetlen egy építészirodában napi tíz órát gürcölni? Milyen problémákkal jár, hogy az egyetemi képzés nem biztosítja a tágabb társadalmi-elméleti összefüggésekben való elmélyülés lehetőségét? Miért hiányoznak életünkből a kortárs rítusok, a munkafolyamatok lezáró ünnepségek, közösségi események? Mit hiányol egy frissen végzett építész a szakmától? Rádler Luca és Monti Elvira beszélgetése.

Mielőtt elindítottam volna a hangfelvételt, Luca rögtön egy erős állítással kezdett. Nem tudom pontosan idézni, de ez volt a lényege: ha atipikus építészpályákról beszélünk, nem lehet megkerülni az egyetemisták és pályakezdők körében talán egyre általánosabbá váló érzést, hogy új épületek felhúzása, ezáltal az építész munkája is egyre kevésbé tűnik szükségesnek.

Rádler Luca: Emlékszem, amikor egyetemista voltam, mindig arra gondoltam, hogy bővítésekkel vagy felújításokkal kellene foglalkozni már az egyetemi oktatás keretein belül is. Arról is kellene beszélni, hogy konkrétan nincs szükség ennyi új épületre. 2012-ben kezdtem a Műszaki Egyetemet, akkor azért már bőven látható volt, hogy pusztul a Föld. Mégis, az újrahasznosítás, a felújítás, a bővítés mint építészeti attitűd kizárólag egyéni diplomamunkákban jelent meg.

Monti Elvira: Szerinted az is közrejátszik abban, hogy sokan az egyetem után nem kezdenek klasszikus építészeti munkát végezni, hogy úgy gondolják, a világnak nincs már szüksége rájuk mint építészekre?
RL: Nekem van egy ilyen gondolatom, de hogy ez általános érzés-e az építészek körében, arról csak sejtéseim vannak. Egyszerűen olyan kritikus pontján vagyunk a földtörténetnek, amit nem lehet nem észrevenni… Szóval én azt érzem, hogy ezen a ponton az új épületeknek egyszerűen nincs értelme, ahogyan nagyon sok minden másnak sincs értelme. Az talán erős állítás, hogy bármilyen új épületet feleslegesnek tartok – úgy tudnám finomítani, hogy ennyi nem szociális igényeket kiszolgáló új épületre nincsen szükség, amennyit építünk. Én két és fél éve nem dolgozom már építészként, és őszintén szólva nagyon felszabadító.

ME: És mivel foglalkozol?
RL: Most szabadúszó építész vagyok, ami azzal jár, hogy néha van munkám, néha-néha nincs, de ennek ellenére, kifejezetten szorongó alkatként is jól érzem magam így. Volt egy kis kitérőm a filmiparban: art director asszisztensként, modellezőként és rajzolóként is dolgoztam, ami nagyon izgalmas tapasztalat volt. Emellett másodéves vagyok a MOME Építőművészet DLA képzésén, úgyhogy sokat foglalkozom a kutatásommal is, és ez az anyagi biztonságot is megadja. És van még a tárgyalkotói projektem. Egy barátommal közösen bérlünk egy asztalosműhelyt, ott szoktam hegeszteni, fémmel, fával dolgozni. Ez a kicsit “céltalan" tárgyalkotás azért felszabadító számomra, mert sok szempontból ellenpólusa az építészeti munkának: a racionális gondolkodásmódnak, az építészet időigényének, költségigényének, ennek az egész hosszú munkafolyamatnak, ami az építészeti tervezés.

Ezt nagyon furcsa megtapasztalni, egészen más, mint évekig ülni egy irodában és dolgozni valamin, amit aztán annyira megváltoztatnak, hogy semmilyen szinten nem hasonlít az eredeti ötlethez… Jó sok minden van, ami miatt ki lehet ábrándulni az építészeti munkából.

ME: Belőled mi váltotta ki leginkább ezt a kiábrándulást a tervezői létből?
RL: Nagyon szerettem a munkatársaimat, viszont a munkavégzés keretei, az irodai kötöttségek elképesztően rossz hatással voltak rám. Úgy éreztem magam, mint egy börtönben. Tudom, ez klisé, de elképesztően korlátozottnak éreztem azt az életet, amiben mindennap be kell menni, 10 órát ott kell ülni a számítógép előtt – akkor is, ha éppen nem vagyok produktív.

Persze ez sok más munkára is igaz, és az építészeti tervezésnek legalább van kreatív oldala is. Természetesen nem szeretném degradálni azokat az építészeket, akiknek mindez nem jelent korlátozottságot, csak nekem személy szerint nem volt komfortos, és kontraproduktívan hatott az építészet iránti motivációmra is. Voltak hosszú időszakok, amikor csak vécéket kellett alaprajzi szinten elrendeznem, és ettől azért megijedtem.

ME: Ez volt az a pont, amikor felmondtál?
RL: Voltak személyes okai is, de addigra már abból is kiábrándultam, hogy óriási projekteken dolgoztunk nagyon gazdag megrendelőknek. Nem azt éreztem fiatal építészként, hogy “de jó, milyen nagy dolgokat csinálunk", ellenkezőleg: iszonyatosan ijesztő volt számomra az a lépték, a pénz, a hatalmas luxus, amiben az már csak egy apró részlet, hogy egyik vagy másik milliós burkolatot választják… Irreálisnak tűnt. Nem éreztem önazonosnak a tervezést, nem érdekelt benne semmi, nem adott motivációt, és egyszerűen az a lépték távol állt tőlem.

ME: Ezután kezdtél az AU Workshoppal dolgozni?
RL: Igen, és az nagyon felszabadító volt, mert ott teljesen máshogy dolgoztunk: irodanap heti egyszer-kétszer, organikusan szervezett munka. Tény, hogy ez a típusú önálló iroda, kevés dolgozóval, nagy vállalás anyagi és munkaszervezési szempontból is. De nagyon izgalmas és inspiráló volt megélni, hogy egyszerre történik a tervezés és a kivitelezés, konkrétan ott az irodában lévő műhelyben. Ez természetesen azzal is járt, hogy sokkal kisebb léptékű dolgokkal foglalkoztunk: családi házig bezárólag bútorokkal, installációkkal, kiállítási objektumokkal. Örömteli felismerés volt akkor, hogy így is lehet létezni, dolgozni építészként.

ME: Az AU Workshop is abba a fiatal építészgenerációba tartozik, amely a válság után túlélési stratégiaként alapított kis irodákat. Maga az irodaalapítás pedig a magyar építésztársadalomban jellemzően olyan dolog, amit férfiak csinálnak. Erről mit gondolsz? Benned felmerült valaha, hogy irodát alapíts?

RL: Gondolkodtam azon fiatal építészként, hogy ha már elég tapasztalatom lesz, majd alapítok egy irodát. Mindig azt gondoltam, hogy még nem tudok eleget, még tanulnom kell, holott például az AU Workshop is olyan iroda, amit pályakezdők alapítottak – ahogy mondod, többek között túlélési stratégiaként, mert nem volt más munka. Sajnos én sosem voltam elég bátor ehhez. És lehet, hogy erős kijelentés, de azóta pedig már nem érdekel annyira a hagyományos értelemben vett építészeti tervezés, hogy ilyen módon foglalkozzak vele. Ennek ellenére nem tekintek magamra pályaelhagyóként, csak más dolgokkal, más léptékkel foglalkozó építészként. Elgondolkodom néha, amikor kevés pénzem van, hogy vissza kellene ülni egy építészirodába… és egyszerűen nem megy. Az persze luxus, hogy egyáltalán van lehetőségem így dönteni.

ME: Beszéljünk a kutatásodról. Hogyan jutottál arra a döntésre, hogy belevágsz a doktori képzésbe?

RL: A doktori ötlete egészen korán megfogalmazódott bennem, már a BME-n gondolkoztam ezen. Nagyon szeretek új tudásokat elsajátítani, és az egyetemi évek alatt – sok más műszaki egyetemistához hasonlóan – hiányoltam az irodalom, a képzőművészet, vagy más társművészetek jelenlétét az oktatásban. És a kétkezi alkotófolyamatokat is, amit, ha jól tudom, azóta már integráltak a tantervbe. Mindig is izgatott, hogy mennyi minden van még a világban, és amikor elkezdtem dolgozni, azt éreztem, hogy még kevesebb időm és szellemi kapacitásom van belemélyedni új dolgokba, vagy egyáltalán bármi mást csinálni. Keveselltem azt az időt, amit a munka mellett művelődésre tudtam fordítani, úgyhogy ez volt a fő indíttatásom. A kutatási témám pedig akkor kezdett körvonalazódni, amikor az AU Workshopnál dolgoztam, ahol az építészeti tervezés, kivitelezés mellett abszolút fontos szerepük volt és van az ünnepeknek, különböző eseményeknek.

és sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne, ha az építkezések végén, vagy bizonyos munkafolyamatok végén lenne is egy-egy ünnep. Amit leginkább a kutatásom inspirációjaként tekintek, az a Tavaszi Szél Háza ünnep, amelyet az AU Workshop tagjai azóta is minden évben megtartanak, már több mint tíz éve. Ennek kapcsán is sokat beszélgettünk arról, hogy milyen jó lenne többet tudni a lokális ünnepi hagyományról, hogy milyen ünnepek voltak régebben a természethez kötődően. Így lett a doktori kutatásom témája a természethez kapcsolódó ünnepi hagyomány a kelet-közép-európai régióban, és része az a kérdés is, hogy hogyan jöhetnének létre új ünnepek. Igazából nagyon hálás vagyok ezért az időszakért, amikor velük dolgoztam, mert elindított egy úton, és rengeteget tanultam egy olyan típusú, nem szokványos építészeti gondolkodásmódról és gyakorlatról, amelyet nem nagyon látni Magyarországon.

ME: A tárgyaidat és a bútoraidat nézve is érződik egyébként, hogy közük van valamiféle ünnepi hangulathoz, hogy foglalkoztat az ünnepek térbelisége.
RL: Abszolút, nagyon foglalkoztat az ünneplés, a mitikus gondolkodás, a ritualitás. Különösen izgalmas számomra az a korszak, amikor a földművelő társadalom mindennapjait még átszőtte a természethez kapcsolódó mágikus gondolkodás, és nagyon érdekes, hogy a mindennapok és az ünnepek tárgyi kultúrájában és térformálásában hogyan mutatkozik meg ez a gondolkodásmód. Mostanában az a fókuszom, hogy miként alakítottak természeti helyszíneket mágikus terekké, mondjuk egy rituális körhúzással vagy egy kör futásával. Egyébként tényleg csak ártatlan érdeklődésként indult, és egyre inkább azt éreztem, hogy erről a témáról még nagyon sokat szeretnék olvasni. Ezt már nagyon-nagyon régóta nem éreztem semmilyen építészeti témával kapcsolatban, és arra jutottam, hogy valószínűleg érdemes ezt komolyan venni, és megkeresni annak a módját, hogy akár éveken keresztül is foglalkozhassak ezzel. Hiszen ha építészként dolgoznék, nem biztos, hogy lenne kapacitásom ilyesmire.

ME: Én azt tapasztalom, hogy az itthoni építészeti közegben nem feltétlenül természetes vagy magától értetődő, hogy egy építész kutat. Neked milyen tapasztalataid vannak erről?
RL: Az egyetemen mindig hiányérzetem volt amiatt, hogy kizárólag az építészet gyakorlati oldalát adták át nekünk az oktatóink, és semmi sem sarkallt arra, hogy absztraktabb, elméleti kérdésekről gondolkodjunk. Természetesen ez azért nem igaz minden oktatóra és tantárgyra: az egyéni tervezési konzultáción Zsuffa Zsolttól sokat tanultam a gyakorlati vagy a konkrét tervezésen túlmutató gondolkodásmódról is, miközben a csomópontokat is a legapróbb részletekig átgondoltuk. Vukoszávlyev Zorántól pedig rengeteget megtudtam a 20. századi portugál építészetről és annak történetéről, de az építészeti írásról is. Mindenesetre 

ME: Nem gondolod, hogy ez gazdasági kényszer? Ha lenne végtelen idő és pénz, az összes iroda a végtelenségig elmélkedne, nem?
RL: Egyébként igen, szerintem ez abszolút igénye egy építészet iránt érdeklődő embernek. Én nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy kutathatok. Szoktam azon gondolkodni, hogy a kutatás lehetőségének hiánya hogyan hat az építészekre – vajon csökkenti-e a kutatás iránti igényüket is. Mikor lett az építészből mint mindenhez is értő “tudósból", vágás, az építész mint műszaki rajzoló?

ME: Én sokszor hallottam azt is az egyetemen, hogy “minek ez a sok elméleti hülyeség, én meg akarom tanulni, hogy hogyan kell megtervezni egy házat". Szerintem jogos igény, hogy piacképes tudást akarsz elsajátítani, főleg, ha úgy kell gondolkodnod, hogy diploma után ebből kell majd valahogy megélned. De persze az is jogos igény, hogy ne kis részfeladatokat végző szakemberekké váljunk, hanem legyen átfogó tudásunk az építészetről, elmélettel, történettel együtt, hiszen egy egyetemi képzésnek ez lenne a lényege. Az elmélet és gyakorlat viszonyáról egyébként Pier Vittorio Aureli gondolatai voltak nekem nagyon inspirálóak, aki elég éles határt húz az elméleti-történeti munkássága és az építészeti praxisa között, és azt mondja, hogy a kettő közötti ellentét valójában megtermékenyítően hat a tervezői munkájára.[1] De térjünk vissza a tárgyalkotói munkásságodhoz…
RL: Azt hiszem, pont azt hiányoltam mindig is az építészetben, amit most tárgyalkotóként csinálok. Sokszor csak ott állok a műhelyben, ott vannak bizonyos anyagok, megszületik egy indulat, és ennek átengedve magam elkezdek csinálni dolgokat. Ez nem egy nyugodt állapot, hanem egy jó értelemben vett zaklatottság, idegesség. Otthon már van egy-két bútor, amit én készítettem, de egyelőre nincs webshopom, ahová ezeket a tárgyakat feltöltöm és eladom: furcsa lenne termékként gondolni rájuk, mert számomra nem csupán funkcionális bútorok, hanem inkább karaktereket, hangulatokat teremtő szoborszerű objektumok. Ilyen szempontból kicsit céltalannak tűnhet az alkotófolyamat, de igazából nagyon boldog vagyok, amikor tárgyakat és bútorokat készítek, és be tudom csatornázni ezeket az indulatokat az alkotásba.

ME: Ez látszik a végeredményen is. Nagyon nyers, ipari anyagokat használsz, és úgy formálod őket, hogy mégis nagyon érzékeny, megható tárgyak lesznek belőlük. Például van az Instagram-oldaladon az a kép, amin a juhok odamennek a sámlihoz, és talán isznak belőle?
RL: Elkezdték nyalogatni, megnézni. Nagyon aranyosak voltak. Többen mondták már, hogy nagyon nyersek ezek a tárgyak, de én úgy gondolok rájuk, hogy inkább humorosak, és pont ennek a szikárságnak a fricskája van bennük.

Lehet, hogy nem annyira tipikus ez az életpálya jelenleg, de azt hiszem, soha nem voltam még ennyire elégedett: egyszerre tanulhatok és alkothatok mint építész, amire már nagyon régóta vágytam.

Monti Elvira

[1]  Pier Vittorio Aureli egy nézői kérdésre válaszolva, az elméleti és a tervezői munkássága közötti kapcsolatról: “Mindig is [...] mély ellenérzésem volt a Venturi-féle elmélettel szemben. [...] Amikor valaki mintegy bevezetőként használja a saját építészeti gyakorlatához a kritikai, elméleti, történeti kutatását, az mindig is ellenérzést váltott ki belőlem. Az írásaimban én inkább megpróbálom megkérdőjelezni azokat a feltételezéseket, amelyek a saját terveinket is mozgatják. Erősen hiszek ebben a feszültségben; nem gondolom, hogy ez egyszerűen mazochizmus lenne, hanem inkább kísérlet egyfajta intenzitás megteremtésére – a munkánk korlátain belül –, amire véleményem szerint minden projektnek szüksége van. Tehát ez egy olyan kapcsolat, amit konfliktusosnak neveznék, éppen a tervezői lét és az építészet művelésének természetéből adódóan, de ugyanakkor megpróbál bevezetni egy sor olyan erőt és feszültséget, amelyek véleményem szerint fontosak a munkánkban." 
CAMPO Space. (2017. április 8). Pier Vittorio Aureli. The project of autonomy (ITA) [videó]. YouTube. https://www.youtube.com/watch?v=KGt99b1ObU8 (A szerző saját fordítása.)
 

Szerk.: Borenich Levente